Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 31. fejezet 1035. nap
31.
A Hegyibeszéd
Krisztus ritkán gyűjtötte Maga köré kizárólag tanítványait,
hogy szavait hallgassák. Nem csupán azokat választotta hallgatóiul, akik
ismerték az élet útját.
Célja az volt, hogy elérje a tudatlan, tévelygő tömegeket.
Az igazságnak olyan részét tanította, amellyel hozzá tudott férkőzni az
elhomályosult értelemhez. Ő maga volt az igazság, örökké áldásra nyújtott
kezekkel, felövezett derékkal állt, és intő, kérő, bátorító szavakat szólt,
mindenkit fel kívánt emelni, aki Hozzá jött.
A Hegyibeszéd tulajdonképpen a tanítványokhoz szólt, de a
sokaság előtt hangzott el. Az apostolok elhívatásuk után elmentek Jézussal a
tengerpartra. Kora reggel itt kezdtek az emberek gyülekezni. A galileai
városokból jött, szokásos tömegen kívül jöttek Júdeából, sőt magából
Jeruzsálemből is; Pereából, Dekapolisból, Idumeából, egészen Júdea déli
részéből; Tirusból, Szidonból, és a Földközi-tenger partjának föníciai
városaiból. "Amikor hallották, hogy miket mível vala" (Mk 3: 8);
"jöttek, hogy hallgassák őt és meggyógyíttassanak betegségeikből. [...]
mert erő származék belőle, és mindeneket meggyógyíta" (Lk 6:17.19).
A keskeny parton még állva sem kerülhetett mindenki
közelébe - aki szeretett volna hallótávolságon belül maradni -, ezért Jézus
visszavezette őket a hegyoldalra. Amint egy lankás helyre értek, amely kellemes
gyülekezőhelyül kínálkozott a hatalmas tömegnek, leült a fűbe, a tanítványok és
a sokaság pedig követték példáját.
A tanítványok helye mindig közvetlenül Jézus mellett volt.
A nép folyamatosan tolongott Felé, de a tanítványok érezték, hogy őket nem
sodorhatják el színe elől. Szorosan mellé ültek, hogy egyetlen szót se
veszítsenek el tanításából. Figyelmes hallgatók voltak, buzgón itták az
igazságot, melyet minden népnek, minden időben hirdetniük kellett.
Érezték, hogy a szokásosnál valahogyan többet várhatnak, s
még közelebb húzódtak Mesterükhöz. Hitték: hamarosan megalapítja országát, és a
délelőtti események is arról győzték meg őket, hogy Jézus erről valamilyen
bejelentést fog tenni. A sokaságot is a várakozás érzése járta át, a figyelmes
arcok mély érdeklődésről tanúskodtak. Amint a nép leült a zöld hegyoldalon, és
várta az isteni Tanító szavait, szívüket betöltötte az eljövendő dicsőség
glóriája. Voltak olyan írástudók és farizeusok, akik arra a napra vártak,
amikor átvehetik az uralmat a gyűlölt rómaiak fölött, és magukhoz ragadhatják a
világ nagy birodalmának gazdagságát és dicsőségét. A szegény parasztok és
halászok azt szerették volna hallani, hogy nyomorúságos kunyhóikat, szűkös
élelmüket, fáradságos munkájukat, s a holnaptól való félelmüket biztosan
fényűző paloták, könnyű idők váltják föl. Remélték, hogy egyetlen, durva
felsőruhájuk helyébe - melyet nappal viseltek, s melybe éjjel takaróztak -
Krisztus majd elnyomóik fényes, drága ruháit adja. Mindegyikük szívét az a
büszke remény hatotta át, hogy Izrael hamarosan megdicsőíttetik a népek között,
mint az Úr választott népe, Jeruzsálem pedig felmagasztaltatik, mint a
világbirodalom székhelye.
Krisztus letörte a világi nagyság reménységét. A
Hegyibeszédben igyekezett a téves nevelés okozta nézeteket eloszlatni, és
hallgatóiba helyes elképzelést ültetni országáról, saját jelleméről. Mégsem
támadta közvetlenül a nép hibáit. Látta a világnak a bűn miatti nyomorúságát,
de nem rajzolta eléjük élesen szánalmas állapotukat. Valami sokkal jobbra
tanította őket, mint amit addig ismertek. Nem szállt harcba az Isten országáról
alkotott elképzeléseikkel, hanem elmondta, milyen feltételekkel léphetnek be
oda, s rájuk hagyta a tanulság levonását annak természetéről. Az általa
tanított igazságok nem kevésbé fontosak számunkra, mint a Jézust követő sokaság
számára. Nekünk is legalább annyira meg kell tanulnunk Isten országának
alapelveit.
Krisztus legelőször az áldás igéit szólta a népnek.
Boldogok - mondotta -, akik felismerik lelki szegénységüket, és érzik, hogy
megváltásra van szükségük. Az evangéliumot a szegényeknek kell prédikálni. Az
Ige nem a felfuvalkodott lelkűeknek tárul fel, akik azt hiszik, hogy gazdagok,
és semmire sincs szükségük, hanem azoknak, akik alázatosak és megtört szívűek.
Csak egyetlen gyógyforrása van a bűnösnek; csak egyetlen kútja a lelki
szegényeknek.
A büszke szív ki akarja érdemelni az üdvösséget, ezzel
szemben mind a mennyre való jogcímünk, mind alkalmasságunk Krisztus igazságában
rejlik. Az Úr semmit sem tehet az ember megmentésére, amíg az meg nem győződik saját
gyengeségéről, le nem vetkőzi minden önelégültségét, s alá nem veti magát Isten
irányításának. Ekkor kaphatja meg az ajándékot, melyet Isten nyújtani kíván. Ő
semmit sem tart vissza a szükségét átérző lélektől. Az ilyen embernek szabad
bejárása van Hozzá, akiben a teljesség lakozik. "Mert így szól a
magasságos és felséges, aki örökké lakozik, és akinek neve szent: Magasságban
és szentségben lakom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy
megelevenítsem az alázatosok lelkét, és megelevenítsem a megtörtek szívét"
(Ésa 57:15).
Mai Bibliai szakasz: Az
apostolok cselekedetei 19
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Efézus a római
birodalom negyedik legnagyobb városa volt, közvetlenül Róma, Alexandria és
Antiókhia után. Az efézusi arénában 25 000 ember fért el. Védő istene Diána (Artemisz),
akinek hatalmas templomában 127 márványoszlop állt. Az a hiedelem járta, hogy
Diána szobra a mennyből szállt alá (35. vers). A város Kis-Ázsia kereskedelmi
fővárosa volt, tele spiritiszta praktikákkal. Amikor Efézusban jártam, teljesen
lenyűgözött mindaz, amit ott láttam. Órákon át sétáltam a régészek által
feltárt utcákon. Láttam a nagy könyvtárat, az arénát, a piacteret, a nyilvános
illemhelyeket a főközlekedési útvonal mentén. Ahogy letekintettem, láttam azt
az utat, amely a kikötőbe vezet, és balra a nép gyülekezetési helyét,
elgondolkoztam azon, hogy Isten egyetlen embert használt fel arra, hogy az
egész környéket Krisztushoz fordítsa, kezdve az erősen pogány Efézussal.
Pál elhaladt a város
mellett, amikor Jeruzsálembe tartott, de mivel nem tudott ott maradni (ApCsel
18:18-21), így megígérte, hogy visszajön. Amikor ez megtörtént, a városban
találta Keresztelő János néhány tanítványát, akik szinte semmit sem tudtak
Jézus Krisztusról. Amikor Pál a Megváltóról, szolgálatáról, haláláról,
feltámadásáról és a Szentlélek ígéretéről beszélt nekik, mindnyájan teljes
szívvel elfogadták. Azonnal elkezdtek más nyelveken szólni és prófétálni (1-7.
vers), pontosan úgy, ahogyan 20 évvel korábban pünkösd napján történt.
Ahogy az előző
városokban is, a zsidók Pál ellen fordultak. Teljes efézusi szolgálata több mint
két évet vett igénybe, és mindazok, akik Kis-Ázsiának azon a részén laktak,
meghallották az Úr Jézus Igéjét.
Ez a kozmopolita
központ azonban teljesen át volt itatódva a spiritizmustól. De ahol sátán ereje
nyilvánvaló, Isten hatalma még nyilvánvalóbb lesz. Betegek meggyógyultak, és
amikor a hitehagyó zsidó pap fiai megpróbálták Pál erejét használni, a démonok,
akiket megpróbáltak kiűzni, megtámadták őket. Ez oda vezetett, hogy a hívők
teljesen szakítottak a spiritizmussal és elégették varázsló könyveiket. „Így az Úr ereje által az ige hatalmasan
terjedt és megerősödött” (20. vers).
Mit jelent az, hogy
olyan eszközei legyünk Istennek, mint Pál volt Efézusban? Talán Pál kérdésével
kellene kezdenünk, amit a városban lévő első hívőknek tett fel: „Kaptatok-e
Szentlelket, amikor hívőkké lettetek?” (2. vers). Más szavakkal: Jézus tényleg
valóság a ti életetekben: az erő egyetlen forrása Jézus, a Szentlélek szolgálata
által. Mit jelent ez? Jézus az, aki legyőzte a sötétség hatalmait. Ha
elfogadjuk mindazt, ami Jézus, és mindazt, amit tanít, ezzel együtt elfogadjuk
azt az erőt is, amelyet felajánl. Pál értette ezt az igazságot, és így is élt.
Ron E. M. Clouzet
145. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
31. fejezeteihez
(május 13–19.).
Képzeletemben egy
napsütéses napot látok Kapernaum poros városában. Miközben Jézus és a
tanítványai lassan haladnak az utcákon, körbeveszi őket a helyiek tömege, akik
azért jöttek elő házaikból, hogy üdvözöljék őt, és kérésekkel forduljanak
hozzá. Hamarosan azonban vallási vezetők érkeznek a városból csoszogva és
idegesen Jézushoz. Zavartan árulják el, hogy a helyi százados küldte őket, hogy
Jézustól azt kérjék, járjon el a százados beteg szolgája ügyében. Ezt a zavart
próbálják levetkőzni magukról, amikor elmagyarázzák Jézusnak, hogy bár római
küldte őket, de ez a százados méltó rá. „Mert szereti a mi nemzetünket, és a
zsinagógát is ő építtette nékünk.” (Lukács 7:5)
Jézus azonban felfedi
számunkra, hogy a vallási vezetők tévedtek az indoklásukkal, hogy miért
érdemelte ki ez a pogány ember a segítséget. Megérdemelte a kegyelmet, mert
volt hite abban, hogy meg fogja kapni. Ennyi volt az egész. Nem azért, mert
jótékonyságból zsinagógát építtetett, vagy azért, mert csodálta a zsidó
kultúrát és vallást, hanem azért, mert hitte, hogy Jézus biztosítani fogja
számára a legerőteljesebb vágyát és szükségletét.
Erre a részre kitérve
Ellen White azt írja: „…Isten kegyelmére az egyetlen jogalapunk az, hogy
mennyire szükségünk van rá.” Nem a származás, a gyülekezeti pozíció, a
jótékonykodó tettek, az önfeláldozó böjtölések vagy a fennkölt imák azok, amik
elérhetővé teszik számunkra, hogy Krisztus kegyelméből részesülhessünk.
Hasonlóképpen, nem zár ki bennünket abból, hogy Krisztus tiszta jelleméből
részesüljünk sem a szégyenteljes múlt, sem felmenőink vétkei, sem
számkivetettségünk, sem pedig az, ha szemernyi bibliai tudással sem
rendelkezünk. Éreznünk kell szükségletünket, és hinnünk kell, hogy Krisztus örömmel
betölti ezt a szükségletet.
Harley Southwell
Avondale főiskolai
hallgató, Ausztrália
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlés