Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 31. fejezet 1038. nap
A Szentlélek befolyása előtt megnyíló szív az a csatorna,
melyen Isten áldásait osztja. Ha Isten eltávolítaná szolgáit a földről, és
Lelkét visszavonná az emberek közül, e világ magára hagyatottá válna, romlásba
dőlne - Sátán uralma alá jutna. Bár a gonoszok nem ismerik fel, de még az élet
áldásait is Isten népének köszönhetik - azoknak, kiket megvetnek és elnyomnak.
Ám ha a keresztények csak névleg azok, akkor az ízét vesztett sóhoz
hasonlítanak. Nincs jó befolyásuk a világra. Istent hamisan képviselik -
rosszabbak a hitetleneknél.
"Ti vagytok a világ világossága" (Mt 5:14). A
zsidók úgy gondolták, hogy az üdvösség áldása csak az ő nemzetükre
korlátozódik, Krisztus azonban az üdvösséget a napsugárhoz hasonlította, ami az
egész világé. A Biblia vallása nem korlátozható egy könyv fedelei közé, sem egy
templom falai közé. Nem arra való, hogy alkalmasint saját érdekünkben
elővegyük, azután szépen újból félretegyük: meg kell szentelnie a mindennapi
életet, meg kell nyilvánulnia minden üzleti ügyben, társadalmi kapcsolatban.
Az igaz jellemet nem kívülről alakítják, húzzák az emberre,
hanem az belülről sugárzik kifelé. Ha másokat az igazság ösvényére kívánunk
vezetni, akkor annak elveit gondosan meg kell őriznünk szívünkben. Hitvallásunk
hirdetheti a vallás elméletét, de az igazság igéit gyakorlati kegyességünk
teszi láthatóvá. Következetes élet, szent társalgás, tántoríthatatlan
becsületesség, tettrekész, jótékony lelkület, jámbor példa - ezen csatornákon
keresztül árad a világosság a világra.
Jézus nem foglalkozott állandóan a törvény tételeivel, de
azt a benyomást sem keltette hallgatóiban, hogy eljövetelével félretette volna
annak követelményeit. Tudta, hogy lépten-nyomon kémek lesik minden szavát,
kiforgathatják céljaik érdekében. Ismerte a sok hallgatójában még élő
előítéleteket, és semmi olyat nem mondott, ami aláásta volna a Mózes által
nékik adott vallásba és intézményekbe vetett hitüket. Maga Krisztus adta mind
az erkölcsi, mind a ceremóniális törvényt. Nem azért jött, hogy lerombolja a
saját műve iránti bizalmat. Éppen azért akarta áttörni a hagyományos
követelmények falát, mellyel a zsidók bekerítették magukat, mert nagyon
tisztelte a törvényt és a prófétákat. Miközben félretette a törvényről alkotott
hamis értelmezéseiket, féltve intette a tanítványokat, nehogy feladják a
zsidókra bízott életfontosságú igazságokat.
A farizeusok büszkék voltak a törvény iránti
engedelmességükre, mégis oly kevéssé ismerték az elveket a mindennapi
gyakorlatban, hogy az Üdvözítő szavait eretnekségnek fogták fel. Amikor Jézus
elsöpörte az igazságot elborító szemetet, azt hitték, hogy magát az igazságot
törli el. Azt suttogták egymás között, hogy Ő nem sokat ad a törvényre. Jézus
olvasott gondolataikban, és így felelt:
"Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a
prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem hogy eltöröljem, hanem inkább hogy
betöltsem" (Mt 5:17) Ezzel Jézus visszautasítja a farizeusok vádjait.
Éppen az volt a feladata, hogy a világ felfogásával szemben érvényt szerezzen a
szent törvény követelményeinek, melynek áthágásával vádolják. Ha Isten törvénye
megváltoztatható vagy visszavonható lenne, akkor Krisztusnak nem kellett volna
szenvednie törvényszegésünk következményei miatt. Ő eljött, és elmagyarázta,
hogy mi a kapcsolat a törvény és az ember között; saját engedelmes életével
szemléltette az előírásokat.
Isten azért adta nékünk szent törvényét, mert szereti az
emberiséget. Kinyilatkoztatta az igazság elveit, hogy megóvjon a törvényszegés
következményeitől. A törvény Isten gondolatainak kifejezése, ha ezeket
Krisztusban elfogadjuk, a saját gondolatainkká válnak. Ez emel a természet
hajlamai, vágyai fölé, olyan kísértések fölé, melyek bűnhöz vezetnének. Isten
boldognak szeretne látni bennünket. Ő adta a törvény előírásait, s ha ezeknek
engedelmeskedünk, örömünk telik bennük. Amikor Jézus születésekor az angyalok
így énekeltek:
"Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek,
és e földön békesség, és az emberekhez jóakarat!" (Lk
2:14)
a törvény elveit hirdették, melyet Jézus naggyá és
dicsőségessé akart tenni.
Midőn Isten kijelentette a törvényt a Sínai hegyen,
megismertette az emberrel jellemének szentségét is, hogy ennek ellentétében
láthassa saját bűnös voltát. A törvény azért adatott, hogy meggyőzze a bűnöst a
bűnről, és értésére adja: Megváltóra van szüksége. Ez a cél megvalósult volna,
ha elveit a Szentlélek által alkalmazták volna. Ez a munka még ma is folyik.
Krisztus életében világossá váltak a törvény alapelvei, és amint Isten
Szentlelke megérinti a szívet, Krisztus világossága megérteti az emberekkel,
hogy szükségük van megtisztító vérére és megigazító igazságára. A törvény ma is
Krisztushoz vezető eszköz, hogy megigazulhassunk hit által. "Az Úrnak
törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket" (Zsolt 19: 8).
Mai Bibliai szakasz: Az
apostolok cselekedetei 22
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Amikor Claudius Lysias
letartóztatta Pált a jeruzsálemi Templomban, ő és az emberei gyorsan
felkísérték őt a lépcsőn az Antónia-erődbe, éppen hogy kimentve őt a tömegből.
Az ezredes azt gondolta, hogy Pál egy hírhedt egyiptomi rendbontó, akit már
régóta próbáltak elfogni. A legnagyobb meglepetésére azonban Pál görögül szólt
hozzá, és azt mondta, hogy ő valójában egy tarzuszi zsidó (ApCsel 21:37-39),
nem az egyiptomi. Tarzusz városa egy kulturális és intellektuális központ volt a
Birodalomban, egy jelentős zsidó közösséggel. Pál megkérdezte ezután tőle, hogy
szólhatna-e a tömeghez. Amint elkezdett héberül beszélni, a tömeg
lecsendesedett (1-2. vers). Testvérekként és atyákként szólította meg őket.
Pált a híres rabbi, Gamáliel tanította, sőt, egykor még a Szanhedrin tagja is
volt. Elmondta nekik, mennyire buzgó volt, és hogy üldözte a keresztényeket
mindenütt. Egészen addig, mígnem egy nap találkozott Jézussal a Damaszkuszba
vezető úton, és Jézus héberül szólt hozzá (ApCsel 26:14-15).
Ellen White kiegészíti
számunkra a hiányzó részeket. Saul akkor kezdett el kételkedni a keresztények
elleni ténykedéseiben, mikor tanúja volt István mártírhalálának. Az elméje
teljesen felkavarodott. Ennek ellenére meggyőzte magát arról, hogy biztosan
igaza volt a Szanhedrinnek, amikor csalóként elítélték Jézust. Nem tudott
azonban István a Szanhedrin előtt elmondott világos érvelésétől szabadulni, aki
azt állította, hogy Jézus volt a megígért Messiás. „Ilyenkor egész éjjeleken át
küzdött ezen meggyőződése ellen. Ezt a küzdelmét mindig újból és újból azzal
zárta le, hogy annál inkább ragaszkodott régi meggyőződéséhez, hogy Jézus nem
Messiás és követői csupán elámított rajongók” (Apostolok története, Budapest,
2001, Advent Kiadó. 78-79. oldal). Egészen addig tudott így érvelni, míg nem
találkozott Jézussal szemtől szemben.
Van egy másik tényező
is, ami hozzájárult ahhoz, hogy Saulból, az üldözőből, Pál, az apostol legyen.
Jézus ezt mondta a tanítványainak: „Imádkozzatok
azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket” (Mt 5:44). Úgy tűnik
számomra, hogy a korai egyház pontosan ezt tehette. Imádkoztak Saulért, egy
gyűlölettel teli emberért, és az Úr Jézus meghallgatta imáikat. Mit tett tehát
Jézus? Személyesen látogatta meg az üldözőt. Néhány napja hallottam egy
misszionáriusról, aki olyan keresztényeket látogatott meg, akiket üldöztek és
néhányukat meg is ölték egy terroristacsoport tagjai. Néhány nő mesélt ezen
események okozta fájdalomról, amire a misszionárius csak mély hallgatással
tudott válaszolni. Ezután az egyik nő elkezdett imádkozni az üldözőikért. Azon
gondolkozom, vajon a kereszt hány ellenségéből válhatna a kereszt bajnoka, ha
imádkoznánk értük?
Ron E. M. Clouzet
145. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
31. fejezeteihez
(május 13–19.).
Képzeletemben egy
napsütéses napot látok Kapernaum poros városában. Miközben Jézus és a
tanítványai lassan haladnak az utcákon, körbeveszi őket a helyiek tömege, akik
azért jöttek elő házaikból, hogy üdvözöljék őt, és kérésekkel forduljanak
hozzá. Hamarosan azonban vallási vezetők érkeznek a városból csoszogva és
idegesen Jézushoz. Zavartan árulják el, hogy a helyi százados küldte őket, hogy
Jézustól azt kérjék, járjon el a százados beteg szolgája ügyében. Ezt a zavart
próbálják levetkőzni magukról, amikor elmagyarázzák Jézusnak, hogy bár római
küldte őket, de ez a százados méltó rá. „Mert szereti a mi nemzetünket, és a
zsinagógát is ő építtette nékünk.” (Lukács 7:5)
Jézus azonban felfedi
számunkra, hogy a vallási vezetők tévedtek az indoklásukkal, hogy miért
érdemelte ki ez a pogány ember a segítséget. Megérdemelte a kegyelmet, mert
volt hite abban, hogy meg fogja kapni. Ennyi volt az egész. Nem azért, mert
jótékonyságból zsinagógát építtetett, vagy azért, mert csodálta a zsidó
kultúrát és vallást, hanem azért, mert hitte, hogy Jézus biztosítani fogja
számára a legerőteljesebb vágyát és szükségletét.
Erre a részre kitérve
Ellen White azt írja: „…Isten kegyelmére az egyetlen jogalapunk az, hogy
mennyire szükségünk van rá.” Nem a származás, a gyülekezeti pozíció, a
jótékonykodó tettek, az önfeláldozó böjtölések vagy a fennkölt imák azok, amik
elérhetővé teszik számunkra, hogy Krisztus kegyelméből részesülhessünk.
Hasonlóképpen, nem zár ki bennünket abból, hogy Krisztus tiszta jelleméből
részesüljünk sem a szégyenteljes múlt, sem felmenőink vétkei, sem
számkivetettségünk, sem pedig az, ha szemernyi bibliai tudással sem
rendelkezünk. Éreznünk kell szükségletünket, és hinnünk kell, hogy Krisztus
örömmel betölti ezt a szükségletet.
Harley Southwell
Avondale főiskolai
hallgató, Ausztrália
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlés