Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 32. fejezet 1043. nap
A századost Jézus jóindulatába ajánló zsidó vének
elárulták, milyen távol állnak az evangélium szellemétől. Nem ismerték föl,
hogy egyedül nagy szükségünk alapján tarthatunk igényt Isten kegyelmére.
Önigazultságukban támogatták a századost, mert az is jóindulatot tanúsított
"a mi nemzetünk" iránt. A százados azonban ezt mondta önmagáról:
"Nem vagyok méltó" (Mt 8:8). Krisztus kegyelme megérintette szívét. Látta
méltatlanságát, mégsem félt segítséget kérni. Nem bízott saját jóságában,
érvelése az volt, hogy rászorult a segítségre. Hite igazi valójában ragadta meg
Krisztust. Nem csupán mint csodatevőben hitt Jézusban, hanem mint az emberiség
barátjában és Megváltójában.
Ezen az alapon jöhet minden bűnös Krisztushoz. "Nem az
igazságnak cselekedeteiből, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az ő
irgalmasságából tartott meg minket" (Tit 3:5). Ha Sátán bűnösnek mond, s
szerinte nem reménykedhetsz Isten áldásában, mondd meg neki, hogy Krisztus a
bűnösöket megmenteni jött el a világra. Semmink sincs, ami Isten kegyébe
ajánlhatna, de a kérelem - amelyet most és örökké nyomatékosan előtárhatunk -
magában a kimondhatatlanul nyomorult állapotunkban van és ez teszi szükségessé
az Ő megmentő erejét. Ha teljesen lemondunk az önbizalomról, a Kálvária
keresztjére tekinthetünk, mondván:
"Mivel mit sem
hozhatok,
Keresztedhez
borulok."
A zsidókat gyermekkoruktól tanították a Messiás
munkásságának mibenlétére. Birtokukban voltak a pátriárkák és próféták ihletett
kijelentései, az áldozati rendszer jelképes tanításai. Ők azonban elvetették a
világosságot, s most Jézusban egyáltalán nem azt látták, amire vártak. A
századost - aki pogánynak született, akit a császári Róma bálványimádásában
neveltek és képeztek ki katonának - neveltetése és környezete látszólag
elválasztotta a lelki élettől. Ráadásul a zsidók vakhite, s polgártársainak
Izrael népével szembeni gyűlölködése is kirekesztette, ez az ember mégis
felfogta az igazságot, amelyet Ábrahám gyermekei nem láttak meg. Nem várta meg,
hogy maguk a zsidók elfogadják Jézust, aki Messiásnak vallja magát. Amikor a
"világosság eljött volt már a világba, amely megvilágosít minden
embert" (Jn 1:9), erre a férfira ráragyogott, és ő - bár kívülálló volt -
felismerte Isten Fiának dicsőségét.
Jézus számára ez előlegezte azt a munkát, amit majd az
evangélium fog elvégezni a pogányok között. Örömmel tekintett előre, amikor
majd minden nemzetből lelkek gyűlnek össze országába. Mélységesen szomorúan
ecsetelte a zsidóknak, hogy mi lesz az eredménye, ha visszautasítják kegyelmét:
"Mondom néktek, hogy sokan eljőnek napkeletről és napnyugatról, és
letelepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában; ez ország
fiai pedig kivettetnek a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogaknak
csikorgatása" (Mt 8:11-12). Sajnos mennyien ma is ugyanezt a végzetes
csalódást készítik elő! Miközben a pogányság sötétjében élő lelkek elfogadják
Krisztus kegyelmét, a keresztény világban milyen sokan vannak, akikre hiába
fénylik a világosság - semmibe veszik.
Kapernaumtól több mint harminc kilométernyire, a Jezréel
gyönyörű, tágas lapályra néző fennsíkon van Nain falu, ahová Jézus ezután
lépteit irányította. Sok tanítványa, és mások is elkísérték, útja során is
gyülekezett Hozzá a nép, akik sóvárogták szeretetteljes, nyájas szavait,
elhozták gyógyulásra váró betegeiket, és remélték, hogy Ő aki oly csodás erőt
tart a kezében, majd megismerteti Magát, mint Izrael királya. Sokaság ment
utána, boldog, várakozó tömeg követte a sziklás ösvényen a hegyi falu kapuja
felé.
Amint közelebb jutottak, látták, hogy temetési menet jön
kifelé a faluból. Lassú, szomorú léptekkel haladtak a temetőhely felé. A
halottat nyitott ravatalon vitték az élen, körülötte a gyászolók jajveszékelése
betöltötte a környéket. A falu egész népe összegyűlt, hogy kifejezze
együttérzését a gyászolókkal, és tisztességet tegyen.
Mai Bibliai szakasz: Az
apostolok cselekedetei 27
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Talán csodálkozunk
azon, hogy a szerző miért ír olyan részletességgel erről a hajóútról és a
hajótörésről, ami valószínűleg nem annyira lényeges, mint Pál életének egyéb
történetei. Lukácsnak 44 versre volt szüksége a történet megírásához, ami
lenyűgöző ugyan, de csak 28 verset szán az Ikóniumban, Lisztrában és Derbében történt
szolgálatára, és a 18 hónapos korinthusi szolgálatára csak 17 verset. Ellen
White utalást tesz a részletes leírás okára, ami nem más, mint hogy tudósítson
arról, hogy a hajó személyzete és a foglyok megtapasztalták Isten hatalmát Pál
apostolon keresztül, és hogy a pogányok is hallhattak Jézus nevéről (Early
Writings, 207. oldal). Pál nem úgy jutott el Rómába, ahogyan először
elgondolta, de Isten Pállal volt egész oda vezető úton, és ezt megmutatta a
hitetleneknek is. Lukács, a szeretett orvos elkísérte Istennek emberét, mivel
Pál egészségi állapota elkezdett romlani. Arisztarkhosz esetében a tudósok azt
mondják, hogy az egyetlen módja annak, hogy elkísérhesse Pált római útján az
volt, hogy önkéntesen Pál szolgája lett. Amikor már Rómában volt, úgy utalt
macedón szolgájára, mint fogolytársára (Kol 4:10).
Pál négy alkalommal
avatkozott közbe a hajóút alatt. Az első akkor volt, amikor Szépkikötőben,
Kréta szigetén kikötöttek. Nem javasolta a továbbutazást Róma felé a téli
időjárás miatt, amely elkezdődött. A gond az volt, hogy a kikötő nem volt
alkalmas a téli tartózkodásra. Mivel foglyokat is szállítottak, a százados
parancsolt a hajón, rangban fölötte állt a kapitánynak és a hajó
tulajdonosának, ezért úgy döntött, hogy tovább mennek. Ez azonban rossz döntésnek
bizonyult. A szél szembe fújt, és a hajótörés veszélye annyira valós volt, hogy
köteleket húztak a hajó körül, amelyekkel körülkötötték, hogy szét ne essen
(17. vers). A dolgok rosszra fordultak, és mindenki elvesztette a reményt.
Ezután következett Pál második beavatkozása. Elmondta mindenkinek, hogy egy
angyal arról biztosította, hogy eljutnak Rómába, és senki sem fogja életét
veszíteni (21-24. vers). Ez valódi bátorítás volt a személyzetnek és a
katonáknak egyaránt. Ez azt is bizonyította, hogy Pál imádkozott a hajón levők
életéért.
Két hét múlva azonban
úgy tűnt, hogy utazásuk tragikus véget ér. A hajó legénysége megpróbálta
elhagyni a hajót. Ekkor Pál újra beavatkozott. Elmondta a századosnak, hogy a
legénységet a fedélzeten kell tartani. Aztán azt mondta mindenkinek, hogy
egyenek, hogy visszanyerjék erejüket. Az aggodalom vagy tengeri betegség miatt
két hete senki sem evett. Miután ettek, erőt nyertek ahhoz, hogy a hajó
terhének egy részét a tengerbe dobják, így könnyítve a hajón.
Pál negyedik
beavatkozása szavak nélküli volt. Amikor a hajó partnak csapódott Málta
szigetén és töredezni kezdett, a katonák készen álltak arra, hogy a foglyokat
megöljék, hogy senki el ne meneküljön, mivel az életükkel kellett volna
fizetniük értük. A százados azonban eldöntötte, hogy megmenti Pált, és így az
összes fogoly megmenekült. Egy igazán istenfélő ember olyan, mint az élet a
halálból a környezetében élők számára.
Ron E. M. Clouzet
146. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
32-33. fejezeteihez
(május 20–26.).
„Ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.” (Jn 4:48)
Ezek voltak Jézus
szavai a kapernaumi királyi ember számára, akinek a fia halálán volt a láztól.
Ma olyan világban élünk, amely azt állítja: „Hiszem, ha látom.” Isten azonban
nem úgy gondolkodik, ahogyan mi (Ézs 55:8), és Ő megígéri számunkra, hogy ha hiszünk,
meg fogjuk látni hitünk tárgyát, eredményét (Zsid 11:13).
Jézus nem arra tanított
bennünket, hogy bizonyosság nélkül higgyünk; amikor azonban a bizonyosságot
állandóan figyelmen kívül hagyjuk, pusztán a kételyeket erősítjük. Erre például
is szolgált rengeteg zsidó életében, akik nem hitték, hogy Jézus a Messiás,
azon jelek és csodák ellenére sem, amelyeket előttük tett. Ezen Jézus
csodálkozott és az emberek hitetlensége korlátozta a megmentő hatalmát (Mk
6:5–6). A Szentlélekkel szembeni minden ellenállás pusztán egy újabb ellenállás
számára készítette elő a talajt, amíg a szemük megvakult, és a szívük
megkeményedett.
Barátaim, engem
ámulatba ejt, hogy Jézus nem hajlandó elfogadni, hogy bárki is elvesszen, hanem
azt akarja, hogy mindenki bűnbánatra jusson. Amikor Jézus újra eljön, talál-e
majd hitet a földön? A hiteden fog álmélkodni, vagy a hitetlenségeden?
Fineeva Paiaaua
az Avondale Főiskola
hallgatója, Ausztrália
Fordította Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése