Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 31. fejezet 1039. nap
"Míg az ég és a föld elmúlik, - mondotta Jézus - a
törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem
teljesedik" (Mt 5:19). Az égen ragyogó nap, a szilárd föld, melyen élsz,
tanúsítják, hogy Isten törvénye változhatatlan és örök. Még ha mindezek
elmúlnak is, az isteni előírások megmaradnak. "Könnyebb pedig a mennynek
és a földnek elmúlni, hogynem a törvényből egy pontocskának elesni" (Lk 16:17).
Jézusra, mint az Isten Bárányára mutató előképszolgálat megszűnt Krisztus
halálakor, de a Tízparancsolat előírásai állandóak, akár Isten trónja.
Mivel "az Úrnak törvénye tökéletes" (Zsolt 19:8),
minden attól való eltérés bűn. Aki nem engedelmeskedik Isten parancsolatainak,
és másokat is engedetlenségre buzdít, az Krisztus ítélete alatt áll. Az
Üdvözítő engedelmes élete érvényben tartotta a törvény követelményeit.
Bebizonyította, hogy a törvényt meg lehet az embernek tartani, és megmutatta
azt a kiváló jellemet, mely az engedelmességből hajt ki. Aki Hozzá hasonlóan
engedelmeskedik, az kijelentheti, hogy a törvény "szent és igaz és
jó" (Róm 7:12). Másrészt mindenki, aki megszegi Isten parancsolatait,
megerősíti Sátán állítását, mely szerint a törvény igazságtalan, és nem lehet
megtartani. Ezzel a nagy ellenség csalásainak hódol be, és megvetéssel illeti
Istent; annak a gonosznak lesz a gyermeke, aki először lázadt fel Isten
törvénye ellen. Az ilyen embert beengedni a mennybe, - ez azt jelentené, hogy
újra megjelennének a viszály és a lázadás elemei, és veszélyeztetnék a
világegyetem jólétét. Senki sem juthat be a Mennyországba, aki szándékosan
figyelmen kívül hagyja a törvény elveit.
Az írástudók saját igazságukat útlevélnek tekintették a
mennybe - ám ezt Jézus elégtelennek és értéktelennek nyilvánította. A farizeusi
jogosság külső ceremóniákból és az igazság elméleti ismeretéből állt. A rabbik
azt állították, hogy saját erőfeszítésükkel tartják meg a törvényt, és ezáltal
szentekké váltak, ámde cselekedeteik elválasztották az igazságot a vallástól.
Kínos pontossággal tartották meg a rituális szolgálatokat, de életük
erkölcstelen és kiábrándító volt. Úgynevezett igazságuk sohasem érhetett föl a
mennybe.
Krisztus idejében az volt az ember legnagyobb becsapása,
hogy az igazság puszta igenlése már jogosultságot jelentett az üdvösségre. Az
emberiség tapasztalhatta, hogy az igazság elméleti ismerete elégtelennek
bizonyult a lélek megmentéséhez, és nem termi meg az igazság gyümölcseit. Az
úgynevezett teológiai igazság iránti buzgó tisztelet gyakran együtt jár a
valódi igazság gyűlöletével. A történelem legsötétebb fejezetei tele vannak
vakbuzgó vallásos emberek bűncselekményeivel. A farizeusok Ábrahám gyermekeinek
mondták magukat, dicsekedtek az isteni kijelentések birtoklásával. Ezek az
előjogok azonban nem védték meg őket az önzéstől, rosszindulattól,
haszonleséstől, a legnagyobb képmutatástól. Azt hitték, hogy ők a világ
legvallásosabb emberei, ezzel szemben úgynevezett igazhitűségük az Úr
megfeszítéséhez vezetett.
Ugyanez a veszély ma is fennáll. Sokan keresztényeknek
vallják magukat, mivel keresztény hitvallást tettek. Ám az igazságot nem
valósítják meg a gyakorlati életben. Hiányzik belőlük a hitből való szeretet,
ezért nem is nyertek erőt és kegyelmet, amely az igazság szentségéből fakad. Az
ember megvallhatja hitét az igazságban, de ha ez a hit nem teszi őszintévé,
kedvessé, türelmessé, elnézővé, mennyei lelkületűvé, akkor az igazság átokká
válik számára, befolyása által pedig átokká a világ számára.
A Krisztus által tanított igazság a szív és az élet
alkalmazkodását jelenti Isten kinyilatkoztatott akaratához. A bűnös ember csak
úgy igazulhat meg, ha hisz Istenben, és élő kapcsolatot tart fenn vele. Ekkor
az igazi istenfélelem emelkedett gondolatokat szül, és megnemesíti az életet.
Így a vallás külső formaságai összhangba kerülnek a keresztény belső
tisztasággal, miáltal az Isten szolgálatában megkívánt cselekedetek nem válnak
értelmetlen rítusokká, mint amilyen volt a képmutató farizeusok szolgálata
Jézus külön-külön sorra veszi a parancsolatokat, és megmagyarázza
követelményeik mélységét, szélességét. Ahelyett, hogy egyetlen pontocskát is
elmozdított volna a helyéről, megmutatta, milyen messzire terjednek ki a
törvény alapelvei, és micsoda végzetes hibát követtek el a zsidók
engedelmességük külső fitogtatásával. Kijelenti, hogy a gonosz gondolat vagy a
kívánó tekintet már Isten törvényének áthágása. Ha valaki akár csak a
legcsekélyebb igazságtalanságban is részt vesz, az megszegi a törvényt,
megrontja annak erkölcsi karakterét. A gyilkosság először gondolatban születik
meg. Aki gyűlöletnek ad helyet a szívében, az a gyilkos útjára teszi lábát,
annak áldozatai utálatosak Isten szemében.
A zsidókat a bosszú lelkülete fűtötte. A rómaiakkal
szembeni gyűlöletükben kifejezésre juttatták kemény ítéletüket, s a gonosz
kedvében jártak, mert az ő vonásait tükrözték. Így készültek fel azokra a
szörnyű tettekre, melyekre Sátán indította őket. A farizeusok vallási életében
semmi sem buzdított a pogányok iránti kegyességre. Jézus megparancsolta nekik:
ne áltassák magukat azzal a gondolattal, hogy szívükben lázadhatnak elnyomóik
ellen, vagy melengethetik az elszenvedett igazságtalanságok miatti
bosszúvágyat.
Mai Bibliai szakasz: Az
apostolok cselekedetei 23
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Láthatjuk, hogy Pál
apostol három hibát követett el a Szanhedrin előtt állva. Hibákat, melyeket
később megbánt. Az első hiba az volt, hogy „atyámfiai”- nak nevezte e fontos
testület tagjait, a szokásos üdvözlő köszöntés helyett: „A nép vezetői és
Izrael vénei”. Azzal, hogy atyafiaknak nevezte őket, egyenrangúnak mutatta
magát velük. Mentegethetjük fellépését buzgalmával, amivel hatni akart rájuk,
és a ténnyel, hogy megtérése előtt ő maga is tagja volt ennek a nagyhatalmú
testületnek. Ez a köszöntés természetesen nem jól sült el. Pál szájára ütöttek
a tiszteletlen beszédért.
Pál második hibája az
volt, hogy a főpapot meszelt sírnak nevezve mentegette magát hevesen a
Szanhedrin előtt. Célzása egyértelmű volt: a főpap külsőleg tisztának látszik,
de belül tisztátalansággal van tele. Nem ez volt a legjobb módja hallgatói
figyelme elnyerésének. Később bocsánatot
kért, amiért így beszélt a főpapról, de addigra már rájöhetett, hogy
elveszítette a csoport jóindulatát.
A fáradt apostol tehát,
aki jól ismerte a Szanhedrint alkotó farizeusok és szadduceusok keserű
ellenségeskedését és teológiai megosztottságát, olyan kijelentést tett,
amellyel remélte, szimpatizánsokat nyer. Ez lehetett a harmadik hibája.
Farizeusnak vallotta magát, aki hisz a feltámadásban. A szadduceusok nem hittek
a mennyben, vagy a feltámadásban, de a farizeusok igen, nagyon is. A tömeg fele
azonnal Pál pártjára állt, míg a másik fele el akarta hallgattatni.
Okos lépés volt, de
pont az ellenkezője annak, amit Jézus ugyanilyen helyzetben tett. Ellen White
szerint, amikor Jézus állt perbe fogva a Szanhedrin előtt, sokkal keserűbb
gyűlölet és ellentét feszült a farizeusok és a szadduceusok között: „Néhány szóval Jézus fel tudta volna
kelteni egymással szembeni előítéleteiket, és ezzel el tudta volna fordítani
haragjukat önmagáról.” (Ellen G. White: Jézus
élete. Budapest, 2003, Advent Kiadó. 705.
oldal). A világ Megváltója azonban
ehelyett teljesen csöndben maradt, nem használta ki a helyzetet önmaga
megmentésére. E történeten elgondolkodva, arra a következtetésre jutottam,
milyen jó példa az arra, hogy Jézus a vezetőnk, s még a nagy Pál apostol sem
léphet az Ő helyébe. Jézus az, akinek útmutatását kell keresnünk keresztény
életünk minden lépéséhez, és nem a testvéreinkét, akármennyire is hűek
Istenhez. Jézus elnézte Pálnak az aznap elkövetett hibáit, és még azon az éjszakán
gondoskodott róla, hogy az apostol végül eljusson Rómába. Ó, milyen kegyelmes a
mi Urunk!
Ron E. M. Clouzet
145. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
31. fejezeteihez
(május 13–19.).
Képzeletemben egy
napsütéses napot látok Kapernaum poros városában. Miközben Jézus és a
tanítványai lassan haladnak az utcákon, körbeveszi őket a helyiek tömege, akik
azért jöttek elő házaikból, hogy üdvözöljék őt, és kérésekkel forduljanak
hozzá. Hamarosan azonban vallási vezetők érkeznek a városból csoszogva és
idegesen Jézushoz. Zavartan árulják el, hogy a helyi százados küldte őket, hogy
Jézustól azt kérjék, járjon el a százados beteg szolgája ügyében. Ezt a zavart
próbálják levetkőzni magukról, amikor elmagyarázzák Jézusnak, hogy bár római
küldte őket, de ez a százados méltó rá. „Mert szereti a mi nemzetünket, és a
zsinagógát is ő építtette nékünk.” (Lukács 7:5)
Jézus azonban felfedi
számunkra, hogy a vallási vezetők tévedtek az indoklásukkal, hogy miért
érdemelte ki ez a pogány ember a segítséget. Megérdemelte a kegyelmet, mert
volt hite abban, hogy meg fogja kapni. Ennyi volt az egész. Nem azért, mert
jótékonyságból zsinagógát építtetett, vagy azért, mert csodálta a zsidó
kultúrát és vallást, hanem azért, mert hitte, hogy Jézus biztosítani fogja
számára a legerőteljesebb vágyát és szükségletét.
Erre a részre kitérve
Ellen White azt írja: „…Isten kegyelmére az egyetlen jogalapunk az, hogy
mennyire szükségünk van rá.” Nem a származás, a gyülekezeti pozíció, a
jótékonykodó tettek, az önfeláldozó böjtölések vagy a fennkölt imák azok, amik
elérhetővé teszik számunkra, hogy Krisztus kegyelméből részesülhessünk.
Hasonlóképpen, nem zár ki bennünket abból, hogy Krisztus tiszta jelleméből
részesüljünk sem a szégyenteljes múlt, sem felmenőink vétkei, sem
számkivetettségünk, sem pedig az, ha szemernyi bibliai tudással sem
rendelkezünk. Éreznünk kell szükségletünket, és hinnünk kell, hogy Krisztus
örömmel betölti ezt a szükségletet.
Harley Southwell
Avondale főiskolai
hallgató, Ausztrália
Fordította Gősi Csaba
Nagyon tanulságosak a fenti felolvasások! Ámen!
VálaszTörlés