Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 31. fejezet 1037. nap
Az irgalmasok irgalmat nyernek, a tiszta szívűek pedig
meglátják az Istent. Minden tisztátalan gondolat beszennyezi a lelket, tompítja
az erkölcsi érzéket, s közömbösíti a Szentlélek hatását. Elhomályosítja a lelki
látást, és az ember nem láthatja Istent. Az Úr megbocsáthat és meg is bocsát a
megtérő bűnösnek, de a lélek ennek ellenére megsebzett marad. Minden
tisztátalan beszédtől, gondolattól óvakodnia kell annak, aki világosan akarja
látni a lelki igazságot.
Krisztus szavai azonban többet jelentenek, mint a testi
tisztátalanságtól vagy a ceremóniák beszennyezésétől való mentességet, amitől a
zsidók oly szigorúan óvakodtak. Az önzés miatt nem láthatjuk Istent. A
haszonleső lélek egészében olyannak képzeli Istent, mint amilyen ő maga. Csak
az önzetlen szív, az alázatos, bízó lélek látja, hogy Isten "irgalmas és
kegyelmes, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú" (2Móz
34:6).
"Boldogok a békességre igyekezők" (Mt 5:9).
Krisztus békéje az igazságból fakad, Istennel összhangban áll. A világ
ellenségeskedik Isten törvényével, a bűnösök ellenségeskednek Alkotójukkal,
ennek eredményeként egymással is. Ám a zsoltáros kijelenti: "A te
törvényed kedvelőinek nagy békességük van, és nincs bántódásuk" (Zsolt
119:165). Az ember nem tud békét teremteni. Az egyén vagy a társadalom
megtisztítására, felemelésére szolgáló emberi tervek nem hozhatnak békét, mert
nem hatolnak a szívig. Azt egyetlen erő, amely az igazi békét létrehozhatja,
fenntarthatja, Krisztus kegyelme. Ha ez meggyökerezik a szívben, kiveti onnan a
gonosz szenvedélyeket, amelyek egyenetlenséget, civódást okoznak. "A tövis
helyén ciprus nevekedik, és bogács helyett mirtus nevekedik", és az élet
pusztája "örül és virul mint őszike" (Ésa 55:13; 35:1).
A sokaság álmélkodva hallgatta e tanítást, amely annyira
különbözött a farizeusok előírásaitól és példájától. A nép úgy hitte, hogy a
boldogság az evilági dolgok birtoklásából áll, s igen kívánatosnak tekintette a
hírnevet, az emberek tiszteletét. Nagyon tetszetős dolog volt a
"rabbi" megszólítás, az, ha bölcsnek, vallásosnak dicsőítették őket,
ha érdemeiket említették a közvélemény előtt. Ezt tekintették a boldogság
koronájának. Ám a hatalmas tömeg színe előtt Jézus kijelentette, hogy az ilyen
emberek összes jutalma a földi nyereség és tisztelet. Bizonyossággal beszélt,
meggyőző erő áradt szavaiból. A nép elcsendesedett, félelemérzés söpört végig
rajtuk. Kétkedve néztek egymásra. Kicsoda menekülhet meg, ha ez az Ember igazat
szól? Ám sokan meggyőződtek arról, hogy ezt a figyelemre méltó Tanítót Isten
Lelke indítja, véleménye isteni ihletésű.
Miután elmagyarázta, miből áll az igazi boldogság, és
hogyan szerezhető meg, Jézus még határozottabban rámutatott tanítványai kötelességeire,
mint akiket Isten választott ki arra, hogy másokat az igazság és az örök élet
útjára vezessenek. Tudta, hogy gyakran fognak csalódni, elcsüggedni, kemény
ellenállásba ütköznek, bántják őket, tanúságtételüket elutasítják. Jól tudta,
hogy küldetésük végrehajtásakor azok az emberek, akik most oly figyelmesen
hallgatják szavait, gyalázatot, kínzást, börtönt és halált szenvednek majd, és
így folytatta:
"Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért:
mert övék a mennyeknek országa. Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és
háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek énérettem.
Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben: mert így
háborgatták a prófétákat is, akik előttetek voltak" (Mt 5:10-12).
A világ szereti a bűnt, és gyűlöli az igazságot, ezért
ellenségeskedett Jézussal. Mindenki, aki visszautasítja a végtelen szeretetet,
a kereszténységet zavaró dolognak találja. Krisztus világossága elűzi a bűnöket
takargató sötétséget, és a megújulás szükségessége nyilvánvalóvá válik. Akik
alávetik magukat a Szentlélek befolyásának, azok saját magukkal kezdenek
harcolni, míg akik a bűnhöz ragaszkodnak, azok az igazság és képviselői ellen
háborúznak.
Így jön létre a viszály, és a nép megzavarásával vádolták
Krisztus követőit. Valójában Istennel való közösségük miatt vonják magukra a
világ gyűlölködését; Krisztus gyalázatát hordozzák. Azon az ősvényen haladnak,
amelyen a világ legnemesebbjei jártak, nem szomorúan, hanem örvendezve, még ha
üldözték is őket. Minden tüzes próba Isten eszköze megtisztításukra, amely
egyre alkalmasabbá teszi őket a Vele történő együttmunkálkodásra. Minden
ütközet az igazságért vívott nagy küzdelem részét képezi, és mindegyik nagyobbá
teszi a végső győzelem örömét. Ezt szem előtt tartva hitük és türelmük próbáját
inkább derűsen, mint rettegéssel fogadják, nem akarják elkerülni. Isten szolgái
az Ő jóváhagyására sóvárognak, teljesíteni akarják a világ iránti
kötelezettségüket, minden feladatukat, függetlenül az emberek félelmétől vagy
kegyétől.
"Ti vagytok a földnek savai" (Mt 5 :13) mondotta
Jézus. Ne vonuljatok vissza a világtól, hogy elkerüljétek az üldöztetést. Az
emberek között lakozzatok, hogy az isteni szeretet íze sóként őrizze meg a
világot a romlástól.
Mai Bibliai szakasz: Az
apostolok cselekedetei 21
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Pál átváltozása vallási
fanatikus zsidóból – aki halálra üldözte és kínozta a keresztényeket (ApCsel
22:4-5) – szeretett apostollá, egyszerűen lenyűgöző. Nézzünk csak a sokaságra,
akikre Pál szolgálata hatást gyakorolt. Amikor Pál és társai megérkeztek
Tíruszba, a helyiek meghívták, hogy maradjon velük egy hétig. Amikor eljött a
távozás ideje, „mindannyian elkísérték”
őket „feleségükkel és gyermekeikkel”
együtt a partra, ahol térdre estek és együtt imádkoztak (4-5. vers). Majd Pál
és kísérői továbbindultak, és megérkeztek Cézáreába, ahol Agabus megjövendölte,
hogy Pált Jeruzsálemben le fogják tartóztatni. Ezt hallva, mind a helyiek, mind
társai megpróbálták Pált meggyőzni, hogy ne menjen oda (8-13. vers).
Talán a Szentlélek
egyszerre bátorította Pált, hogy menjen Jeruzsálembe, miközben megpróbálta vissza
is tartani ettől? A szövegek figyelmes olvasása során azt láthatjuk, hogy a
Szentlélek figyelmeztette Pált a rá
váró bilincsekre és megpróbáltatásokra, de nem irányította őt szükségszerűen
Jeruzsálembe. Pál saját óhaja volt a pünkösdi ünnep idejére Jeruzsálembe érni
(ApCsel 20:16). Nagyon szerette volna átadni a pogány törzsek gyülekezetei
által gyűjtött felajánlásokat a szükséget szenvedő júdeai gyülekezetek javára.
Amikor Pál megérkezett
Jeruzsálembe, mennyire más fogadtatás várta, mint azt a missziós területeken
megszokhatta! Találkozott Jakabbal, aki ma a Generál Konferencia elnökének
felelne meg, és a vénekkel (18. vers). Bár dicsőséget adtak Istennek a
munkáért, amit Pál az elmúlt öt évben végzett a pogány törzsek között, sokak
számára ezen vezetők közül „ismeretlenek
voltak a változó körülmények és a különleges szükségletek, amivel a távoli
vidékek munkásai néztek szembe.” Úgy érezték, hogy hatalmukban áll „irányítani ezeken a területeken élő
testvéreiket” (Az apostolok története.
Budapest, 2001, Advent Kiadó. 263. oldal), még a messzi pogányok nagylelkű
felajánlásának átvétele után is. A jeruzsálemi vezetők szerint Pál arra
tanította a pogányok között élő zsidókat, hogy hagyják el Mózest, és
forduljanak Krisztushoz (21. v.). Így felajánlották Pálnak, hogy vegyen részt
zsidó tisztulási rítusban a Templomban, hogy az emberek számára is nyilvánvaló
legyen: Pál nem fordult el a júdai hagyományoktól.
Pál beleegyezett, de
micsoda hibának bizonyult ez! Az ünnep utolsó napján néhány Ázsiából való zsidó,
régi ellenségei, meglátták őt, és nagy lármát csaptak. Kivonszolták Pált a
templomból, és meg akarták ölni (30-31. v.). Pált letartóztatták, és kísérlete,
hogy megbékítse a zsidókat „csak
súlyosbította a válságot, fokozta megjövendölt szenvedéseit, megingatva az
egyház egyik legerősebb tartóoszlopát, és szomorúságot hozva sok keresztény
szívbe mindenfelé.” (Az apostolok
története. 405-406. o.). Isten nagy emberei is elkövetnek hibákat. De, ha
szívüket folyamatosan Isten felé fordítják, Ő ezeket a hibákat felhasználja az
Ő jó munkája javára. Pál végül is Rómába kerül majd.
Ron
E. M. Clouzet
145. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
31. fejezeteihez
(május 13–19.).
Képzeletemben egy
napsütéses napot látok Kapernaum poros városában. Miközben Jézus és a tanítványai
lassan haladnak az utcákon, körbeveszi őket a helyiek tömege, akik azért jöttek
elő házaikból, hogy üdvözöljék őt, és kérésekkel forduljanak hozzá. Hamarosan
azonban vallási vezetők érkeznek a városból csoszogva és idegesen Jézushoz.
Zavartan árulják el, hogy a helyi százados küldte őket, hogy Jézustól azt
kérjék, járjon el a százados beteg szolgája ügyében. Ezt a zavart próbálják
levetkőzni magukról, amikor elmagyarázzák Jézusnak, hogy bár római küldte őket,
de ez a százados méltó rá. „Mert szereti a mi nemzetünket, és a zsinagógát is ő
építtette nékünk.” (Lukács 7:5)
Jézus azonban felfedi
számunkra, hogy a vallási vezetők tévedtek az indoklásukkal, hogy miért
érdemelte ki ez a pogány ember a segítséget. Megérdemelte a kegyelmet, mert
volt hite abban, hogy meg fogja kapni. Ennyi volt az egész. Nem azért, mert
jótékonyságból zsinagógát építtetett, vagy azért, mert csodálta a zsidó
kultúrát és vallást, hanem azért, mert hitte, hogy Jézus biztosítani fogja
számára a legerőteljesebb vágyát és szükségletét.
Erre a részre kitérve
Ellen White azt írja: „…Isten kegyelmére az egyetlen jogalapunk az, hogy
mennyire szükségünk van rá.” Nem a származás, a gyülekezeti pozíció, a
jótékonykodó tettek, az önfeláldozó böjtölések vagy a fennkölt imák azok, amik
elérhetővé teszik számunkra, hogy Krisztus kegyelméből részesülhessünk.
Hasonlóképpen, nem zár ki bennünket abból, hogy Krisztus tiszta jelleméből
részesüljünk sem a szégyenteljes múlt, sem felmenőink vétkei, sem
számkivetettségünk, sem pedig az, ha szemernyi bibliai tudással sem
rendelkezünk. Éreznünk kell szükségletünket, és hinnünk kell, hogy Krisztus
örömmel betölti ezt a szükségletet.
Harley Southwell
Avondale főiskolai
hallgató, Ausztrália
Fordította Gősi Csaba
VálaszTörlésÁmen!