Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 31. fejezet 1036. nap
"Boldogok, akik sírnak: mert ők
megvigasztaltatnak" (Mt 5:4). E szavakkal Krisztus nem azt tanítja, hogy
magának a sírásnak bűntől szabadító ereje volna. Nem szentesíti a színlelést,
az önkéntes alázatoskodást. A sírás, melyről beszél, nem búslakodás vagy
siránkozás. Ha szánjuk bűneinket, egyben örvendezünk is annak az értékes
kiváltságnak, hogy Isten gyermekei lehetünk.
Gyakran bánkódunk amiatt, hogy bűnös tetteink kellemetlen
következményekkel járnak ránk nézve, ez azonban nem bűnbánat. A bűn miatti
igazi szomorkodás a Szentlélek munkájának gyümölcse. A Lélek elénk tárja a
hálátlan szívet, amely megbántotta, megszomorította a Megváltót, és
töredelmesen a kereszt lábához vezet bennünket. Minden bűn újra megsebzi
Jézust, és amikor feltekintünk Rá, akit általszegeztünk, sírunk bűneink miatt,
melyek szenvedést okoztak Neki. Az ilyen sírás a bűn megtagadásához vezet.
A világ az ilyen bánatot gyengeségnek nevezheti, mégis ez
az az erő, amely a bűnbánót széttéphetetlen kötelékekkel fűzi a Véghetetlen
Istenhez. Ebből látszik, hogy Isten angyalai visszahozzák a léleknek azokat a
kegyelmi ajándékokat, melyeket a szív keménysége, törvényszegése miatt
elvesztett. A bűnbánó könnyei csupán a szentség napsugarát megelőző esőcseppek.
A szomorúság olyan öröm hírnöke, mely a lélek élő kútforrása lesz.
"Csakhogy ismerd el a te hamisságodat, hogy hűtlenné lettél az Úrhoz, a te
Istenedhez ", "és nem bocsátom reátok haragomat, mert kegyelmes vagyok
én, ezt mondja az Úr" (Jer 3:13.12). "Sion gyászolóira"
"ékességet" óhajt adni "a hamu helyett, örömnek kenetét a gyász
helyett, dicsőségnek palástját a csüggedt lélek helyett" (Ésa 61: 3).
Vigaszra találnak azok is, akik a próbában, bánatban
sírnak. Jobb a bánat és a megaláztatás keserűsége, mint a bűn élvezete. Isten
szenvedések által adja tudtunkra jellemünk betegségeit, hogy kegyelme által
legyőzhessük hibáinkat. Életünk eddig ismeretlen fejezetei nyílnak meg
előttünk, majd eljő a próba, vajon elfogadjuk-e Isten dorgálását és tanácsát.
Ha megpróbáltatunk, ne bosszankodjunk, ne panaszkodjunk. Ne lázadjunk, ne
tépjük ki magunkat Krisztus kezéből. Alázzuk meg lelkünket Isten előtt. Az Úr
útjai rejtve maradnak az előtt, aki saját magának tetsző fényben szeretné látni
a dolgokat. Emberi természetünk számára sötétnek, örömtelennek tűnnek ezek az
utak. Valójában azonban ezek a kegyelem útjai, végük az üdvösség. Illés nem
tudta, mit cselekszik, amikor a pusztában kijelentette, hogy megelégelte az
életet, és azért imádkozott, hogy haljon meg. Az irgalmas Úr nem cselekedett
Illés szavai szerint. Nagy munka várt még Illésre, s annak végeztével nem
kellett csüggedten, magányosan elpusztulnia a pusztában. Nem a halál porába
kellett alászállnia, hanem a magasságos trónhoz emelkedett fel dicsőségben,
mennyei szekéren.
Isten szava így hangzik a bánkódókhoz: "Útait láttam,
és meggyógyítom őt; vezetem őt, és vigasztalást nyújtok néki és
gyászolóinak" Ésa 57:18). "Az ő siralmukat örömre fordítom, és
megvigasztalom és felvidámítom őket az ő bánatukból" (Jer 31:13).
"Boldogok a szelídek" (Mt 5 : 5). Ha nehézségekbe
ütközünk, rendkívül megkönnyíthetjük őket a Krisztusban lakozó szelídség által.
Ha szert teszünk Mesterünk alázatosságára, akkor fölülemelkedünk a lekicsinylésen,
elutasításon, bosszúságon - ami naponta ér minket - és ezek a dolgok többé nem
fognak árnyékot vetni lelkünkre. Egy keresztény nemességének legfőbb
bizonyítéka az önuralom. Ha valaki az őt ért gyalázat, kegyetlenség miatt nem
tudja megőrizni nyugalmát, bízó lelkületét, az megfosztja Istent attól a
jogától, hogy kinyilatkoztassa általa jellemének tökéletességét. A szívbéli
alázatosság az az erő, amely győzelemre segíti Krisztus követőit, és ez a jele
a mennyel fenntartott kapcsolatnak is.
"Noha felséges az Úr, mégis meglátja az
alázatost" (Zsolt 138 : 6). Isten kegyesen tekint azokra, akik megmutatják
Krisztus szelíd és alázatos lelkületét. Bár a világ megveti őket, az Úr
szemében azonban igen értékes emberek. Nemcsak a bölcsek, a nagyok, a jót
cselekvők mehetnek be a mennybe, nemcsak a szorgalmas, buzgó, szüntelenül
dolgozó munkások. Nem. A lelki szegények, akik sóvárogják, hogy Krisztus bennük
lakozzék, az alázatos szívűek, akiknek leghőbb vágyuk Isten akaratát cselekedni
- ők tényleg beléphetnek oda. Azok között lesznek, akik megmosták és megfehérítették
ruháikat a Bárány vérében. "Ezért vannak az Isten királyiszéke előtt; és
szolgálnak néki éjjel és nappal az ő templomában; és aki a királyiszékben ül,
kiterjeszti sátorát feleltük" (Jel 7:15).
"Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az
igazságot" (Mt 5:6). Az érdemtelenség érzése az igazság éhezésére és
szomjazására készteti a szívet, amely nem csalódhat ebben a vágyakozásban. Aki
helyet enged szívében Jézusnak, az megismeri szeretetét. Isten mindenkit
megelégít, aki jellemének képmását akarja magára ölteni. A Szentlélek mindig
megsegíti a Jézusra tekintő lelket, megmutatja neki Krisztus dolgait. Ha a
tekintet Krisztusra szegeződik, a Lélek nem szűnik meg munkálkodni, amíg az
ember át nem alakul az Ő képére. A tiszta szeretet megtisztítja és nagylelkűvé
teszi az embert magasabb tudásra, a mennyei dolgok alaposabb ismeretére teszi
alkalmassá, hogy elérhesse a teljességet. "Boldogok, akik éhezik és
szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek." (Mt 5:6).
Mai Bibliai szakasz: Az
apostolok cselekedetei 20
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Pál azt tervezte, hogy
harmadik missziós útján eléri Rómát (ApCsel 19:21). Elment Antiókiába, Athénbe,
Korinthusba és Efézusba, a Földközi-tenger partjának legnagyobb városaiba, de
Róma volt a legnagyobb az összes közül. Nem jutott el hamar Rómába, ugyanakkor
hatalmas munkát végzett el út közben. Efézusban írta meg, könnyek között, két
levelét a korinthusiaknak, kifejezve aggodalmát érettük (1Kor 2:4). Úgy
döntött, hogy hosszabb időt tölt Efézusban, mert új evangelizációs lehetőségek
adódtak (1Kor 16:9). Ebben az időben tört ki a Demeter által vezetett lázadás
(ApCsel 19: 21-41), ezért Pál Macedóniába ment (ApCsel 20:1). Filippiben
találkozott Titusszal, aki azzal a jó hírrel érkezett vissza Korinthusból, hogy
Pál levele jó visszhangra talált a gyülekezetben (2Kor 7: 6-10). Végül eljutott
az apostol Korinthusba, ahol három hónapig tartózkodott, mielőtt újra tovább
utazott volna (ApCsel 20: 2, 3). Innen írta levelét a rómaiaknak. Nagy
várakozással tekintett római látogatása elé.
Pál vissza akart
hajózni Korinthusból Jeruzsálembe előbb, de megtudta, hogy merénylet készül
ellene, ezért úgy döntött, hogy Macedónián keresztül tér vissza (ApCsel 20:3).
Egy hetet töltött Lukáccsal Filippiben, majd Troásba ment, ahol egy késő estébe
nyúló prédikáció közben feltámasztotta Eutikhust (ApCsel 20: 7-12)! Reggel a
férfiak felszálltak egy Assusba induló hajóra, de Pál úgy döntött, hogy gyalog
megy tovább. Kis időt nyert ezáltal az elmélkedésre és imádkozásra. (Lásd: Az Apostolok története. Budapest, 2001,
Advent Kiadó. 257. oldal). Pál utolsó jeruzsálemi útja c. fejezet.). Miután
visszatért a hajóra, Miletusban kötöttek ki, 50 kilóméterre Efézustól. Onnan
üzent a véneknek, hogy jöjjenek el, és találkozzanak vele. Amikor eljöttek, az
apostol ezt mondta nekik: „Tudjátok, hogy
bizonytalankodás nélkül elmondtam nektek mindazt, ami a javatokat szolgálta.
Tanítottalak titeket nyilvánosan, és házról házra járva is” (20. vers), „bizonytalankodás nélkül mindent elmondtam,
amit Isten nektek üzent” (27. vers – ERV-HU). Így figyelmeztette őket: „még közöttetek is lesznek olyanok, akik
téves és eltorzított dolgokat tanítanak, és ezzel Jézus tanítványai közül
egyeseket eltérítenek az igazságtól, és maguk köré gyűjtik őket… Ezért
vigyázzatok” és védjétek az egyházat (30-31. vers – ERV-HU). Aztán így
szólt hozzájuk: „Viseljetek gondot azért
magatokra és az egész nyájra, melyet Jézus tulajdon vérével szerzett” (28.
vers).
A nagy apostol az
Újszövetség leírása szerint, a vének két funkciójára összpontosított. Az első a
tanítás, az Ige hirdetése, (1Tit 1:5, 9), így a nyáj lelkileg növekszik, és nem
tévelyedik el. A második, hogy vezessék a nyájat (ApCsel 20:28), azaz, hogy
pásztorolják a nyájat, bölcsességgel és hozzáértéssel, utalva ezzel a
pásztorolás és a felvigyázás szolgálatára a mai lelkipásztorokra vonatkozóan
is, amely a vénekre is érvényes. Ezeknek a feljegyzéseknek sok olvasója vezető
szerepet tölt be helyi gyülekezetekben. Ne feledjétek hát nagy
felelősségeteket: legyetek az Ige tanítói, és a nyáj pásztorai. Ez két
legfontosabb felelőssége a lelkipásztoroknak és a véneknek az egyházban. Ez az,
amit Pál tett, és hogy szerették őt a gyülekezetekben! (ApCsel 20:36-38)
Ron E. M. Clouzet
145. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
31. fejezeteihez
(május 13–19.).
Képzeletemben egy
napsütéses napot látok Kapernaum poros városában. Miközben Jézus és a
tanítványai lassan haladnak az utcákon, körbeveszi őket a helyiek tömege, akik
azért jöttek elő házaikból, hogy üdvözöljék őt, és kérésekkel forduljanak
hozzá. Hamarosan azonban vallási vezetők érkeznek a városból csoszogva és
idegesen Jézushoz. Zavartan árulják el, hogy a helyi százados küldte őket, hogy
Jézustól azt kérjék, járjon el a százados beteg szolgája ügyében. Ezt a zavart
próbálják levetkőzni magukról, amikor elmagyarázzák Jézusnak, hogy bár római
küldte őket, de ez a százados méltó rá. „Mert szereti a mi nemzetünket, és a
zsinagógát is ő építtette nékünk.” (Lukács 7:5)
Jézus azonban felfedi
számunkra, hogy a vallási vezetők tévedtek az indoklásukkal, hogy miért
érdemelte ki ez a pogány ember a segítséget. Megérdemelte a kegyelmet, mert
volt hite abban, hogy meg fogja kapni. Ennyi volt az egész. Nem azért, mert
jótékonyságból zsinagógát építtetett, vagy azért, mert csodálta a zsidó
kultúrát és vallást, hanem azért, mert hitte, hogy Jézus biztosítani fogja
számára a legerőteljesebb vágyát és szükségletét.
Erre a részre kitérve
Ellen White azt írja: „…Isten kegyelmére az egyetlen jogalapunk az, hogy
mennyire szükségünk van rá.” Nem a származás, a gyülekezeti pozíció, a
jótékonykodó tettek, az önfeláldozó böjtölések vagy a fennkölt imák azok, amik
elérhetővé teszik számunkra, hogy Krisztus kegyelméből részesülhessünk.
Hasonlóképpen, nem zár ki bennünket abból, hogy Krisztus tiszta jelleméből
részesüljünk sem a szégyenteljes múlt, sem felmenőink vétkei, sem
számkivetettségünk, sem pedig az, ha szemernyi bibliai tudással sem
rendelkezünk. Éreznünk kell szükségletünket, és hinnünk kell, hogy Krisztus
örömmel betölti ezt a szükségletet.
Harley Southwell
Avondale főiskolai
hallgató, Ausztrália
Fordította Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése