Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 35. fejezet 1053. nap
A vihar megszűnik. A hullámhegyek aláesnek, elcsendesednek.
A felhők eltakarodnak, előtűnnek a csillagok. A hajó nyugodt tengeren pihen.
Ekkor Jézus tanítványaihoz fordul, és szomorúan megkérdi: "Miért vagytok
ily félénkek? Hogy van, hogy nincsen hitetek?" (Mk 4:40)
A tanítványok elnémultak. Még Péter sem próbálta kifejezni
a szívét összeszorító félelmet. A Jézust kísérő többi hajó ugyanolyan
veszélyben volt, mint a tanítványoké. Félelem és kétségbeesés lett úrrá azok
utasain is. Jézus parancsa azonban lecsendesítette a zűrzavar színhelyét. A
vihar tombolása közel sodorta egymáshoz a hajókat, így mindenki látta a csodát.
A rákövetkező csendben elfeledkeztek a félelemről. Az emberek ezt suttogták
egymásnak: "Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek
néki?" (Mk 4:41)
Amikor Jézust felkeltették a viharban, tökéletesen nyugodt
volt. Szavaiban, tekintetében nyoma sem volt a félelemnek, mivel szívében nem
lakozott félelem. Ám nem a mindenható erő birtokában pihent. Nem mint az
"ég, föld s tenger Ura" nyugodott csendben. Ezt a hatalmat letette,
és így szólt: "Én semmit sem cselekedhetem magamtól" (Jn 5: 30). Az
Atya hatalmában bízott. Jézus hitben pihent - hitt Isten szeretetében,
gondviselésében -, a vihart lecsendesítő szó hatalma pedig Isten hatalma volt.
Ahogyan Jézus hittel pihent Atyja gondviselésében, úgy kell
nekünk megpihennünk Megváltónk gondoskodásában. Ha a tanítványok bíztak volna
Benne, békében maradtak volna. A veszedelemben tanúsított félelmük megmutatta
hitetlenségüket. Abbeli erőfeszítésükben, hogy megmeneküljenek, megfeledkeztek
Jézusról, s csak akkor fordultak Hozzá, aki segíthet rajtuk, amikor magukban
már nem bízhattak.
Milyen gyakran szerzünk a tanítványokéhoz hasonló
tapasztalatot! Amikor a kísértés vihara eljő, rettentő villámok cikáznak, a
hullámok átcsapnak rajtunk, mi egyedül küszködünk a viharral, mert elfelejtjük,
hogy Valaki segíthet. Saját erőnkben bízunk, míg reményünk porba hull, s már-már
elveszünk. Akkor eszünkbe jut Jézus, s ha Őt hívjuk, hogy mentsen meg, nem
kiáltunk hiába. Bár szomorúan megrója hitetlenségünket, önbizalmunkat, sohasem
tagadja meg a szükséges segítséget. Legyünk szárazföldön vagy vízen, ha
Megváltónk szívünkben él, nem kell félnünk. Élő hitünk az Üdvözítőben
lecsendesíti az élet tengerét, s Ő olyan módon szabadít meg a vészből, ahogy
azt a legjobbnak ítéli.
A vihar lecsendesítésében egy másik lelki tanulság is
rejlik. Minden ember tapasztalata igazolja a Szentírás szavainak igazságát:
"A hitetlenek olyanok, mint egy háborgó tenger, amely nem nyughatik. [...]
Nincs békesség, szól Istenem, a hitetleneknek!" (Ésa 57:20-21) A bűn
tönkretette békességünket. Míg az ént meg nem fékezzük, nem lelünk nyugalmat. A
szív parancsoló szenvedélyeit nem irányíthatja emberi erő. Itt éppoly
tehetetlenek vagyunk, mint a tanítványok a dühöngő vihar lecsendesítésében. Ő
viszont, Aki a galileai hullámtarajoknak békét szólt, a béke szavait mondja
minden léleknek. Bármily vad is a vihar, aki Jézushoz kiált: "Uram, ments
meg minket", az megszabadul. Kegyelme megbékíti a lelket Istennel,
lecsendesíti az emberi szenvedélyek küzdelmét, szeretetében megpihen a szív.
"Megállítá a szélvészt, hogy csillapodjék, és megcsendesedtek a habok. És
örülének, hogy lecsillapodtak vala, és vezérié őket az ő kívánságuknak
partjára" (Zsolt 107:29-30). "Megigazulván hit által, békességünk van
Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által" (Róm 5:1). "Lesz az
igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság
mindörökké" (Ésa 32:17).
Hajnalban a Megváltó és kísérete partot ért. A felkelő nap
fénye a béke áldásával simította végig a tengert és a szárazföldet. Ám alighogy
a partra léptek, a szörnyű viharnál is borzasztóbb látvány fogadta őket. A
sírboltok közötti rejtekhelyről két ördöngős rohant rájuk, mintha darabokra
akarnák tépni őket. Láncdarabok lógtak rajtuk, amelyeket a fogságból való
menekülésükkor törtek szét. Testük mély sebekből vérzett, mert éles kövekkel
vagdosták magukat. Szemük. szikrázott hosszú, bozontos hajuk alól. Az őket
hatalmukban tartó démonok minden emberi vonásukat eltüntették, inkább
vadállatokra hasonlítottak, mint emberekre.
A tanítványok és társaik rémülten menekültek, de nemsokára
észrevették, hogy Jézus nincs velük, és megfordultak, látni akarták, hol van.
Ott állt, ahol hagyták. Aki lecsendesítette a vihart, aki szembe került
Sátánnal és legyőzte, az nem menekült el a démonok elől sem. Amikor az
ördöngösök fogcsikorgatva, habzó szájal közeledtek Hozzá, Jézus felemelte kezét,
mellyel nyugalomra intette a hullámokat, és a férfiak nem jöttek közelebb.
Tajtékozva, de tehetetlenül álltak előtte.
Mai Bibliai szakasz: Róma
9
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Miután Pál az első
nyolc fejezetben világos leírását adta az evangéliumnak, levele második felében
rátér az evangélium gyakorlati alkalmazására. Azt is olvashatjuk itt, hogy mély
aggodalmát fejezi ki a zsidó nép iránt.
Ebben a fejezetben Pál
mély szomorúságát fejezi ki a zsidók elveszett lelkiállapota miatt. Ők
vérszerinti rokonai, de nem lelki atyjafiai. A múltba visszatekintve, néhány
zsidó – mint például Izsák –, elfogadta az igaz evangéliumot. Csodaképpen való
megszületése az új szövetség kezdetét és megerősítését jelentette. Ábrahámnak
voltak más fiai is, de ők nem a szövetség fiai voltak. Azoknak, akik lelki
Izraellé válnak, új születésre van szükségünk, ami szintén egy csoda. A fizikai
születés, még ha valaki zsidónak születik is, nem üdvözít senkit. A hetednapi
adventisták közül néhányan olyanok vagyunk, mint a régi zsidók. Rendelkezünk az
igazsággal, de vajon van-e olyan hitünk Jézus Krisztusban, amely az Isten által
megígért újjászületést előidézi?
Pálnak érdekes
eszmefuttatása van az Isten kegyelmére adott különböző válaszokról. Jákob
válaszolt Isten kegyelmére, Ézsau nem. Isten újra és újra felkínálta kegyelmét
és hatalmát a fáraónak, de a fáraó megkeményedett az ő bűnében. Nem Isten a
hibás azért, hogy egyes teremtményei nem válaszolnak kegyelmére, és a pusztulás
edényeivé válnak. Azok, akik hittel válaszolnak, olyanok, mint a fazekas
agyaga, amelyet az Alkotó a tisztesség edényeivé formál (11-24. vers). A
szembetűnő ellentmondás az, hogy sok zsidó válaszolt Istennek Jézus Krisztusban
megnyilvánult kegyelmére, de ezt szívük keménységével tették, és halálra adták
Őt. Minden igazsággal rendelkeztek, de ne ismerték fel az igazság Adóját.
Azonban sok pogány válaszolt Isten kegyelmére, miközben nem rendelkeztek
azokkal az előnyökkel, amelyekkel a zsidók rendelkeztek.
Pál azzal zárja a
fejezetet, hogy idézi Hóseást, Ézsaiást és a Zsoltárokat. Mindnyájan eltértünk
Istentől, mint az a parázna, aki Hóseás felesége lett. A Jézus Krisztusban való
megváltás által azonban Isten minket az Ő népévé tett, és mi az Ő maradéka
vagyunk az által, Aki „a dolgot bevégezi
és rövidre metszi igazságban; mivel rövidesen végez az Úr a földön” (25-33.
vers).
A maradék közül azok,
akiknek nincs hitük, az ősi Izraelhez hasonlóan Krisztust botránykőnek fogják
tekinteni. Azok azonban, akik hisznek a Biblia Jézusában olyan maradékká
alakulnak, amely nem szégyelli Krisztus evangéliumát.
Norman McNulty, M.D.
147. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
34-35. fejezeteihez
(május 27 – Június 2.).
„Jöjjetek énhozzám” - mondja Jézus -, „és én megnyugvást adok
nektek.” Vigasztalannak és megterhelt szívűnek érzed magadat? Keresed-e, hogy a
szíved vágyódása elcsendesedjen? Jézus mindnyájunkat arra hív, hogy megnyugvást
találjunk benne.
Ez a fejezet arra
emlékeztet engem, hogy semmit nem kell egyedül elhordoznunk. Jézus esedezve kér
bennünket, hogy kérjük tőle, hogy vegye át a terhet megfáradt vállainkról, hogy
bízzuk valamennyi gondunkat Őrá. Amikor az Úr elé járulunk, BÍZNUNK kell benne,
hogy Ő megnyugvást fog adni. Fáj a szíved a terhek súlya alatt? Ő azt mondja:
„Az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” Mennyei Atyánknak ezer meg
ezer útja van, hogy gondoskodjon rólunk, és mi ezekről semmit sem tudunk.
Amikor ezeket a
fejezeteket olvastam, arra jöttem rá, hogy nagyon gyakran a tanítványok
tapasztalata az enyém is volt! Amikor a kísértés viharfelhői gyülekeznek, és
heves villámok villámlanak, és a hullámok körülöttünk sepernek, gyakran egyedül
akarjuk megküzdeni a vihart, elfelejtve, hogy van Valaki, aki segíthet. Ha a
Megváltó ott van a szívünkben, nincs mitől félnünk. Emlékeznünk kell Jézusra,
és Őt hívnunk: „Uram, ments meg minket; mert elveszünk.” Kiáltásunk nem lesz
hiábavaló.
Ha pedig szaván fogjuk
Krisztust, és az Ő gondviselésére bízzuk a szívünket, mi magunk is békét
találunk és lelki nyugalmat. Semmi sem szomoríthat el minket, ha Jézus tesz
minket boldoggá.
Kellie Nixon
Önkéntes, „Tedd és
merd!” Biblia-tábor
Victoria, Ausztrália
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlés