Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 65. fejezet 1159. nap
65.
A templom ismételt megtisztítása
Szolgálatának kezdetén Krisztus kiűzte a templomból azokat,
akik szentségtelen üzletelésükkel beszennyezték azt. Határozott, isteni viselkedése
rettegéssel töltötte el a fondorlatos kereskedők szívét. Küldetésének végén
újból a templomba jött, és ugyanolyan szentségtelen kép fogadta, mint azelőtt.
A dolgok állapota még rosszabbra fordult. A templom külső udvara hatalmas
állatvásárra emlékeztetett. Állatbőgés, pénzcsengés vegyült az adók-vevők heves
alkudozásával, s eközben hallatszott a szent szolgálatot viselők hangja. A
templom méltóságai maguk is az adásvétellel, pénzváltással foglalatoskodtak.
Olyan tökéletesen irányította őket a nyereségvágy, hogy Isten szemében nem
voltak különbek a tolvajoknál.
A papok és vezetők kevéssé ismerték fel elvégzendő munkájuk
ünnepélyességét. Minden húsvétkor, sátoros ünnepkor állatok ezreit vágták le,
vérüket a papok felfogták, és az oltárra öntötték. A zsidók megszokták a véres
áldozatot, s majdnem szem elől tévesztették azt a tényt, hogy az állatok
vérének kiontását a bűn tette szükségessé. Nem érzékelték, hogy ez Isten drága
Fiának vérét jelképezi - mely kiontatik a világ bűneiért-, s hogy az áldozati
felajánlásokkal az emberek figyelmét a megfeszített Üdvözítőre kell irányítani.
Jézus nézte az ártatlan áldozati állatokat, és látta,
hogyan tették a zsidók ezeket a nagy gyülekezési alkalmakat vérontás és
kegyetlenség színhelyévé. Az alázatos bűnbánat helyett megsokszorozták az
állatáldozatokat, mintha Istent szívtelen szolgálattal lehetne tisztelni. A
papok és főemberek szívét megkeményítette az önzés és a telhetetlenség. Az
Isten Bárányára mutató jelképekből is kereseti lehetőséget csináltak. Így a nép
szemében az áldozati szolgálat szentségét nagymértékben lerombolták. Jézus
felháborodott: tudta, hogy vérét, mely hamarosan kiontatik a világ bűneiért,
éppoly kevéssé értékelik majd a papok és vének, mint az állatok szüntelen
kifolyó vérét.
Krisztus a próféták szavaival szólt ez ellen a gyakorlat
ellen. Sámuel mondotta: "Vajon kedvesebb-é az Úr előtt az égő- és véres
áldozat, mint az Úr szava iránt való engedelmesség? Ímé, jobb az engedelmesség
a véres áldozatnál és a szófogadás a kosok kövérénél!" (lSám 15:22).
Ézsaiás prófétikus látomásban látta a zsidók hitehagyását, és úgy szólt
hozzájuk, mint Sodoma és Gomora vezetőihez: "Halljátok az Úrnak beszédét,
Sodoma fejedelmei, és vedd füleidbe Istenünk tanítását, Gomora népe! Mire való
nékem véres áldozataitoknak sokasága? ezt mondja az Úr; megelégeltem a kosok
egészen égő áldozatait és a hizlalt barmok kövérét; s a tulkok, bárányok és
bakok vérében nem gyönyörködöm; ha eljöttök, hogy színem előtt megjelenjetek,
ki kívánja azt tőletek, hogy pitvaraimat tapossátok? [...] Mosódjatok,
tisztuljatok meg, távoztassátok el szemeim elől cselekedeteitek gonoszságát,
szűnjetek meg gonoszt cselekedni; tanuljatok jót tenni; törekedjetek igazságra,
vezessétek jóra az erőszakoskodót, pártoljátok az árvák és özvegyek ügyét"
(Ésa 1:10:12. 16-17).
Ő aki maga adta ezeket a próféciákat, most utoljára
ismételte meg a figyelmeztetést. A prófécia beteljesedésekor a nép Jézust
Izrael királyává kiáltotta ki. Ő elfogadta hódolatukat és a királyi méltóságot.
Ilyen értelemben kellett cselekednie. Tudta, hogy erőfeszítései hiábavalóak a
romlott papság megreformálására, munkáját mégis el kellett végeznie: egy
hitetlen népnek kellett bizonyítania isteni küldetését.
Jézus átható tekintete újból végigpásztázta a templom
megszentségtelenített udvarát. Minden szem felé fordult. Pap és főember,
farizeus és pogány döbbent tisztelettel meredt reá, aki a mennyei király
fenségével állt előttük. Egész lényén átvillant istensége, s olyan méltósággal
és dicsőséggel ruházta föl Krisztust, amilyet még sohasem nyilvánított ki. A
hozzá legközelebb állók olyan messze húzódtak tőle, amennyire csak a tömeg
engedte. Néhány tanítványától eltekintve a Megváltó egyedül állt. Minden hang
elcsitult. Kibírhatatlannak tűnt a mély csend. Krisztus olyan erővel szólalt
meg, hogy viharként rázta meg az embereket: "Meg van írva: Az én házam
imádság házának mondatik. Ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek" (Mt
21:13). Hangja kürtszóként zengett a templomban. Arcán a neheztelés emésztő
tűzhöz hasonlított. Hatalommal parancsolta meg: "Hordjátok el ezeket
innen" (Jn 2:16).
Három évvel korábban a templom vezetői megszégyenültek,
amikor elmenekültek Jézus elől. Azóta is csodálkoztak ijedtségükön, feltétlen
engedelmességükön egy egyszerű, alázatos Ember iránt. Lehetetlennek tartották,
hogy méltatlan alárendelődésük megismétlődjék. Most mégis jobban megrémültek,
mint azelőtt, sietősebben teljesítették parancsát. Senki sem merészelte
megkérdőjelezni hatalmát. Papok és kereskedők állataikat maguk előtt hajtva menekültek
színe elől.
Az úton a templom felől találkoztak a tömeggel, mely
betegeivel a Nagy Gyógyító felé tartott. A menekülők beszámolója egyeseket
megfordulásra késztetett. Féltek Vele találkozni, aki olyan hatalmas, hogy egy
pillantással elűzte a papokat és főembereket színe elől. Azonban rengetegen
átverekedték magukat a siető sokaságon, mert feltétlenül hozzá akartak jutni,
aki egyetlen reményük. Amikor a tömeg elmenekült a templomból, sokan
hátramaradtak. Ezekhez csatlakoztak az újonnan érkezettek. A templomudvart
újból megtöltötték a betegek és haldoklók, és Jézus még egyszer szolgált nekik.
Egy idő múltán a papok és vezetők visszamerészkedtek a
templomba. A pánik elültével aggodalmaskodni kezdtek, vajon mi lesz Jézus
következő lépése. Azt várták, hogy elfoglalja Dávid trónját. Csöndesen
visszatértek a templomba, hallották a férfiak, nők és gyerekek Istent dicsérő
hangját. Amikor beléptek, meghökkenten álltak meg a csodálatos jelenet láttán.
Szemlélték, ahogy a betegek meggyógyulnak, a vakok visszanyerik látásukat, a
süketek hallásukat, a bénák örömmel ugrándoznak. A gyerekek örültek a
legjobban. Jézus meggyógyította betegségeiket, karjába zárta őket, engedte,
hogy hálásan megcsókolják. Némelyikük elaludt a vállán, miközben tanította a
népet. Most a gyerekek boldog hangon zengték dicséretét. Ismételgették az előző
nap hozsánnáit, pálmaágakat lengettek diadalmasan a Megváltó előtt. A templom
újra és újra visszhangozta kiáltásaikat: "Áldott, aki jő az Úrnak
nevében!" (Zsolt 118:26) "Ímé, jön néked a te királyod; igaz és
szabadító ő" (Zak 9:9). "Hozsánna a Dávid fiának!" (Mt 21:9).
Ezek a boldog, önfeledt hangok sértették a templom
vezetőit. Véget akartak vetni az ilyen megnyilvánulásoknak. Azt mondták a
népnek, hogy a gyermekek lába, az örvendező kiáltások megszentségtelenítik
Isten házát. Mivel szavaik nem hatottak a népre, Krisztushoz folyamodtak:
"Hallod, mit mondanak ezek? Jézus pedig monda nékik: Hallom. Soha sem
olvastátok-é: A gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicsőséget?"
(Mt 21:16). A jövendölés előre megmondta, hogy Krisztust királlyá kiáltják, és
az igének be kell teljesednie. Izrael papjai és vezetői nem akarták hirdetni
dicsőségét, Isten tehát gyermekeket indított, hogy tanúi legyenek. Ha a
gyerekek hangja elhallgatott volna, a templom oszlopai zengték volna a Megváltó
dicséretét.
A farizeusok teljesen összezavarodtak és kétségbeestek. Nem
tudták megfélemlíteni azt, aki parancsolt. Jézus a templom őrizőjeként lépett
fel. Ezelőtt sohasem követelt ilyen királyi tekintélyt. Szavainak és tetteinek
sohasem volt ekkora ereje. Csodákat művelt szerte Jeruzsálemben, de még soha
ilyen ünnepélyesen, áthatóan. Azoknak az embereknek a jelenlétében, akik látták
csodáit, a papok és főemberek nem mertek Vele nyíltan ellenségeskedni. Noha
válasza feldühítette és zavarba hozta őket, aznap képtelenek voltak bármi
egyebet véghezvinni.
Másnap reggel a Magas Tanács újból megtárgyalta, hogyan
járjanak el Jézussal szemben. Három évvel azelőtt jelt követeltek
Messiás-voltáról. Azóta hatalmas csodákat művelt az egész országban.
Meggyógyította a betegeket, csodásan jóllakatott ezreket, járt a hullámokon,
szavával lecsendesítette a háborgó tengert. Ismételten nyitott könyvként
olvasott az emberi szívekben, ördögöket űzött, halottakat támasztott fel. A
vezetők láthatták a bizonyítékokat, hogy Ő a Messiás. Most elhatározták, hogy
nem kérik hatalmának jeleit, hanem megpróbálnak kikényszeríteni belőle valami
olyan vallomást vagy kijelentést, aminek alapján elítélhetik.
Odamentek a templomba, ahol tanított, s kérdéseket
szegeztek neki: "Micsoda hatalommal cselekszed ezeket? és ki adta néked
ezt a hatalmat?" (Mk 11:18). Azt várták, hogy kijelenti: hatalma Istentől
van. Készek voltak meghazudtolni egy ilyen állítást. Jézus azonban látszólag
máshová tartozó kérdést vetett fel, s válaszát az erre adott felelettől tette
függővé. "A János keresztsége - kérdezte - honnan vala? Mennyből-é, vagy
emberektől?" (Mt 21:25).
A papok látták, hogy olyan dilemmába kerültek, amiből
semmilyen okoskodás nem húzhatja ki őket. Ha azt mondják, hogy a János
keresztsége a mennyből való, nyilvánvalóvá válik következetlenségük. Krisztus
azt mondaná: Miért nem hittetek tehát néki? János bizonyságot tett Krisztusról:
"Ímé az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!" (Jn 1:29).
Ha a papok elhitték János bizonyságát, hogyan tagadhatták
meg Krisztus Messiás-voltát? Ha elmondták volna, amit valójában hittek, hogy
János szolgálata emberektől van, akkor a nép haragjának viharát zúdítják
magukra, mert ők prófétának tartották Jánost.
A sokaság élénk érdeklődéssel várta a döntést. Tudták: a
papok hitvallásukban elfogadták János szolgálatát, s elvárták, hogy minden
további nélkül Isten küldöttjének ismerjék el őt. Miután a papok titkon
tanácskoztak, elhatározták, hogy nem járatják le magukat. Képmutatóan
tájékozatlanságot színlelve így szóltak: "Nem tudjuk." "Én sem
mondom meg néktek, - felelte Krisztus - micsoda hatalommal cselekszem
ezeket" (Mt 21:27).
Írástudók, papok, főemberek - mindenki elnémult. Szándékaik
meghiúsultak, csalódottan, összeráncolt homlokkal álltak ott, nem mertek több
kérdést feltenni Krisztusnak. Gyávaságukkal, határozatlanságukkal nagymértékben
eljátszották a nép megbecsülését. Az emberek körülöttük álltak, és jólesően
nézték, hogy ezek a büszke, önigazult férfiak vereséget szenvedtek.
Krisztusnak mindezek a szavai és tettei fontosak, és
hatásuk még fokozódott megfeszítése és mennybemenetele után. Sokan, akik
izgatottan várták Jézus kikérdezésének kimenetelét, és végül tanítványaivá
lettek, először e szavak által vonzódtak hozzá ezen az eseménydús napon. A
templomudvari jelenet sohasem halványult el emlékezetükben. A Jézus és a főpap
közötti ellentét beszélgetésükből élesen kirajzolódott. A templom büszke
méltósága díszes, drága öltözéket viselt. Fején süveg csillogott. Viselkedése
fenséges, haját és lobogó szakállát beezüstözte a kor. Megjelenése
megfélemlítette a szemlélőket. Ez előtt a nagytekintélyű személyiség előtt állt
a mennyei Felség külsőcsillogás, pompa nélkül. Ruházatán az utazás nyomait
viselte, sápadt arca türelmes szomorúságot fejezett ki, a rajta látható
méltóság és jóindulat különös ellentétben állt a főpap büszke, elbizakodott,
indulatos arckifejezésével. Sokan, akik hallották Jézus szavait, látták tetteit
a templomban, attól fogva szívükbe zárták Őt, mint Isten prófétáját. Ahogyan
azonban a nép rokonszenve felé fordult, úgy nőtt a papok gyűlölete Jézussal
szemben. A bölcsesség, mellyel megóvta lábát a csapdától, újabb bizonyítéka
volt istenségének, s ez feltüzelte haragjukat.
Mai Bibliai szakasz: 1 János
2
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
János 1. levelének 2.
fejezetében még közelebbről bemutatja a „bűntelen” hazugok állításait, akik
problémákat okoztak a gyülekezetben.
De mielőtt erre térne
rá, János még tisztább evangéliumot ad olvasóinak; az egyik legjobbat az
Újszövetségben. „Fiacskáim” mondja
pásztorként, „ezt azért írom néktek, hogy
ne vétkezzetek; ha pedig valaki vétkezik [általános igeidő, magára a bűn
cselekményére utalva], van szószólónk az
Atyánál, az igaz Jézus Krisztus, és
ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész
világért is.” (1-2.
vers). Nemigen találunk ennél jobb megfogalmazást az evangéliumra.
János azonban még szükségét érzi, hogy visszatérjen a „bűntelen”
hamisakra. A 2. fejezet még két hazugságot fektet le, az állítólagos „szentek”
kérdése mellett. Először is azt vallják, hogy a világosságban vannak, de mégsem
járnak teljesen Isten parancsolatai szerint. Itt az apostol valami komolyabbal
foglalkozik, mint egyszerűen a Tízparancsolat megtörése. A 7-17. versekben a
központi problémára mutat rá. A 9. versben fogalmazza meg a probléma velejét: „Aki azt mondja, hogy a világosságban van,
és gyűlöli az ő atyjafiát, az még mindig a sötétségben van.” Az
egyháztörténelem egyik legszomorúbb ténye miszerint nagyon sokan gondolják úgy,
hogy szerethetik Istent anélkül, hogy szeretnék embertársaikat.
A fejezet második fele a Szentháromsághoz kapcsolódó hazugsággal
foglalkozik. Tagadták, hogy Jézus volt Isten Krisztusa, és ezáltal az Atyát is
tagadták (22-23. vers).
Nehéz természetű gyülekezeti tagokkal állunk szemben. De az apostolnak
most is van egy evangéliumi megoldása: „maradjatok
ő benne; hogy mikor megjelenik, bizodalmunk legyen” (28. vers). János azzal
a gondolattal zárja a fejezetet, hogy mindenki, aki igazságot cselekszik, „Tőle született”.
Ha az isteni Krisztusban lakozunk, Ő nemcsak megbocsátást szerez
számunkra (1Jn 1:9), de általa az Isten parancsolatainak fényében járunk,
különös tekintettel a parancsolatra, hogy szeressük embertársainkat (2:9).
Valójában, ha Benne lakozunk, az minden szempontból át fogja formálni az
életünket.
George R. Knight
162. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
63-65. fejezeteihez
(szeptember 9-15.).
Ez a három fejezet
szemléletesen ábrázolja Isten népét. Akár ujjongva ünnepel valaki, nem ismervén
Jézus közelgő áldozatát, akár magabízó önhittséggel elbizakodva azt gondolja,
hogy a kiválasztott nép tagja, vajmi kevés különbséget mutat a katasztrofális
végkimenetel tekintetében. Hasonlóképpen napjainkban, akár „az Igazság“
birtokosai vagyunk, akár tudatlanok felőle, vajmi kevés különbséget jelent, ha
nem vagyunk kapcsolatban Jézussal.
Az egész menny arra
összpontosít, hogy segítsen Isten népének, hogy megértsék, ki is Jézus
Krisztus, illetve az ő fáradhatatlan szeretetét és hatalmas vágyát, hogy
személyes szinten kapcsolatba lépjen valamennyiünkkel. Mert csak a vele való
eleven kapcsolaton keresztül juthatunk igazságosságra, amelyet nekünk akar
adományozni Jézus, hogy készen álljunk a mennyre.
Krisztus váratlan átka
a fügefára mély és józan figyelmeztetést tartalmaz napjainkra. Izrael saját
magát pusztította el azzal, hogy elutasította Jézust, és eljátszotta a tőle
kapott védelmet. Nekünk is megvan a döntési szabadságunk, hogy vagy csak jól
mutassunk külsőleg, azonban gyümölcstől terméketlenek és örökre elveszettek
legyünk; vagy hogy Jézussal kapcsolatban legyünk, a Szent Lélek gyümölcsét
teremve és olyan életet élve, amelyet Isten és az Ő népe szolgálatának
szentelünk.
A templom megtisztítása
a rossz befolyásoktól és cselekedetektől, amelyek Isten céljával ellentétesek,
a felszínen Jézustól meglepő cselekedetnek tűnik, ami nem egyezik az ő
általános parancsával a szeretetre nézve. Mégis, amint a kapzsiság, a
becstelenség és az Isten céljának helytelen bemutatása megszűnt, Jézus rögtön
folytatni tudta gyógyító szolgálatát. Hasonlóképpen, amint Jézussal kapcsolatba
lépünk, és megengedjük neki, hogy a jellemhibáinkat kiűzze szívünk templomából,
szabadon tehet csodákat a helyreállítással, és a Szent Lelkének gyümölcseit
teremheti bennünk.
Eileen VanTassel
Presbiter, Riverside
Adventista Gyülekezet
Camas, WA, USA
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlés