2018. november 16., péntek

Higgyetek az Ő prófétáinak - november 16 - PÉNTEK - 1 Mózes 35


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 78. fejezet 1222. nap

Az angyalok álmélkodással szemlélték az Üdvözítő kétségbeejtő haláltusáját. A mennyei seregek eltakarták orcájukat a félelmetes látvány elől. Az élettelen természet együttérzését fejezte ki megsértett, haldokló Teremtője iránt. A nap nem volt hajlandó tanúja lenni ennek a kegyetlen jelenetnek. Teljes, ragyogó sugarai fénnyel árasztották el délben a földet, mikor hirtelen úgy látszott, mintha a nap kialudt volna. A teljes sötétség, mint valami szemfedél burkolta be a keresztet. "Hat órától kezdve pedig sötétség lőn mind az egész földön, kilenc óráig" (Mt 27:45). Nem valami napfogyatkozás vagy más természeti ok idézte elő ezt a sötétséget, amely olyan mély volt, mint az éjszaka sötétsége éjfélkor, mikor az égen nem ragyognak a csillagok és nem világít a hold sem. Ez egy csodálatos tanúbizonyság volt, amelyet Isten azért adott, hogy a későbbi nemzedékek hitét megerősíthesse.

Ez a sűrű sötétség elrejtette Isten jelenlétét. Isten tette sátorává a sötétséget, és ez a sötétség eltakarta dicsőségét az emberek szemei elől. Isten és szent angyalai a kereszt mellett voltak. Az Atya Fiával volt. Jelenlétét mégsem nyilvánította ki. Ha dicsősége elővillant volna a felhőből, akkor minden emberi szemtanú megsemmisült volna. Ebben a félelmetes órában az Atya nem vigasztalta meg jelenlétével Krisztust. Jézus egyedül taposta a szőlőprést, és az emberek közül senki sem volt Vele.

A sűrű sötétségben Isten eltakarta Fia utolsó emberi lelki gyötrelmét. Mindazok, akik látták Krisztust szenvedései közepette, meggyőződtek istenségéről. Azok, akik csak egyszer is látták Krisztus tekintetét, sohasem felejtették azt el. Amiként Kain arca kifejezte a gyilkosnak a bűnét, úgy Krisztus ábrázata nyilvánvalóvá tette az ártatlanságot, a tisztaságot, a jóakaratot, egyszóval az istenképűséget. Vádolói azonban nem figyeltek erre a mennyei tanúbizonyságra. A haláltusa hosszú óráin át bámult Krisztusra a gúnyolódó sokaság. Most Isten köpönyege irgalmasan eltakarta Krisztust nézői elől.

Úgy látszott, hogy a sír csendje ereszkedett alá a Golgotára. Kimondhatatlan rémület vett erőt a tömegen, amely körülállta a keresztet. Az átkozódó és csúfolódó szavak hirtelen félbeszakadtak. A férfiak, nők és a gyermekek arcra borulva estek a földre. Egyszer-egyszer vakító villámok csaptak ki a felhőkből és világították meg a keresztet és a keresztre feszített Megváltót. Papok, főemberek, írástudók, ítéletvégrehajtók és a csőcselék, mind azt gondolták, hogy elérkezett számukra büntetésük ideje. Kis idő múlva azonban néhányan azt suttogták, hogy Jézus most száll le a keresztről. Néhányan megkísérelték kitapogatni a városba visszavezető utat, miközben verték a mellüket és félelmükben jajveszékeltek.

A kilencedik órában a sötétség felemelkedett az összegyűlt emberekről, csak a keresztet burkolta homály. Ez jelképe volt annak a lelki kínnak és borzalomnak, amely ránehezedett Jézus szívére. Egyetlen szem sem tudott áthatolni azon a homályon, amely körülvette a keresztet, és senki sem tudta áttörni azt a még mélyebb homályt, amely beburkolta Krisztus szenvedő lelkét. Úgy látszott, hogy a haragos villámok éppen Krisztusra csaptak le, amint ott függött a kereszten. Ekkor "nagy fennszóval kiálta Jézus, mondván: ÉLI, ÉLI! LÁMA SABAKTANI, azaz: Én Istenem, én Istenem! Miért hagyál el engemet?" (Mt 27:46). Mikor a külső sötétség megsűrűsödött az Üdvözítő körül, sokan így kezdtek el kiáltozni: A menny bosszúja van rajta. Isten haragjának a nyilai találták el őt, mert Isten Fiának mondotta magát. Sokan azok közül, akik hittek Benne, hallották Krisztus kétségbeesett kiáltását, minden reménységüket elveszítették. Ha maga Isten is elhagyta Jézust, kibe vethetnék akkor bizodalmukat követői?

Mikor a sötétség felszállt Krisztus lesújtott lelkéről, akkor újra feléledt Benne a testi szenvedés érzete. Azt mondotta: "Szomjúhozom" (Jn 19:28). Egyik római katonát annyira megérintette a szánalom, mikor Krisztus kicserepesedett ajakira tekintett, hogy egy spongyát tűzött fel egy izsópnádra és miután bemártotta azt egy ecettel megtöltött edénybe, felnyújtotta Jézusnak. A papok azonban gúnyolódtak Jézus haláltusáján. Mikor sötétség burkolta be a földet, félelemmel teltek meg. Mikor pedig alábbhagyott ez a félelmük, visszatért a rettegésük, hogy Jézus mégis megszabadulhat tőlük. Jézus szavait: "Éli, Éli! Láma sabaktáni?" (Mt 27:46) tévesen magyarázták. Keserű megvetéssel és gúnyolódással azt mondották: "Illyést hívja ez" (Mt 27:47). Az utolsó alkalmat sem ragadták meg Jézus szenvedéseinek a csökkentésére. Érzéketlenül azt mondották: "Hagyd el, lássuk, eljő-e Illyés, hogy megszabadítsa őt?" (Mt 27:49)

Isten makulátlanul tiszta Fia a kereszten függött. Testét korbácsütésekkel szaggatták össze. Azokat a kezeket, amelyeket olyan gyakran áldásra nyújtott ki, fagerendákhoz szegezték. Azokat a lábakat, amelyek fáradhatatlanok voltak a szeretet szolgálatainak a végzésében, nagy szeggel verték át és szegezték a kereszthez. A királyi fejet össze-vissza szurkálták a töviskorona tövisei. A reszkető ajkak jajkiáltásra formálódtak. Krisztus mindezeket eltűrte - a vércseppeket, amelyek lehullottak fejéről és lefolytak kezeiről, lábairól; a haláltusát, amely eltorzította testének alakját; és a kifejezhetetlen lelki kínszenvedést, amit akkor érzett, mikor Atyja elrejtette előle orcáját. Ezek pedig mind azt mondják az emberi nemzetség minden egyes gyermekének: éretted történt, hogy Isten Fia hozzájárult a bűn ezen terhének az elhordozásához. Éretted döntötte meg a halál uralmát, és tárta fel ismét előtted a paradicsom kapuit Az, Aki lecsendesítette a tenger vad hullámait és járt a tajtékos hullámokon; Aki megremegtette az ördögöket és száműzte a betegségeket; Aki megnyitotta a vakok szemeit, és életre keltette a halottakat, és Aki áldozatként adta oda magát a kereszten, mert szeretett téged. Krisztus, a bűnök elhordozója, eltűrte az isteni igazság haragját, és éretted Maga lett bűnné. "Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette érettünk" (2Kor 5:21).

A szemlélők csendben vártak a félelmetes jelenet végére. A nap kisütött, de a keresztet továbbra is beburkolta a sötétség. A papok és a főemberek Jeruzsálem felé tekintgettek; és íme, a sűrű felhők rátelepedtek a városra és Júda síkságaira. Az Igazságosság Napja, a Világ Világossága visszavonta sugarait az egykor kegyelt Jeruzsálem városától. Isten haragjának cikázó villámai a pusztulásra ítélt városra irányultak.

Mai Bibliai szakasz: 1 Mózes 35

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

1 Mózes 35 három képet mutat a halálról Debórával, Rákhellel és Izsákkal kapcsolatosan.

Debóra, Rebeka dajkája hűségesen állt mellette egész vándorlása alatt Mezopotámiától fogva egészen Kánaánig. Jákob és Rákhel úgy gyászolták őt, mint amikor egy családi barátot elveszítenek, aki nagyon sokat jelentett számukra. Emlékére a tölgyfa alatti sírt Béthelben Allon-Bákhutnak-nak, azaz a Siratás Tölgyfájának nevezték el (1Móz 35:8).

Egy kis idővel később, Rákhel életet adott második fiának. De az ő ajándéka, amit szeretett férjének, Jákobnak akart adni, az életébe került. Haldoklása közben fiát Benóninak – fájdalmam fiának nevezte el, amit Jákob Benjáminra változtatott, ami azt jelenti, hogy „erőm fia”. Rákhel halála egy nagyon mély és súlyos gyászt jelentett számára, ami olyan volt, mint amikor valaki saját halálos ágyán fekszik.

Izsák hosszú élete Hebronban egy idegen élete volt, éppúgy, mint az Ábrahámé, de 180 életévét az engedelmesség éppúgy jellemezte, mint a szenvedés és a küzdelem. Elképesztő módon a 180. életévét is megélte (1Móz 35:28).

Ezen bibliai személyek élete befejezésének történetére gondolok. Debóra hűséges szolgálattal teli életére, Rákhel családja iránti hű szeretetére és Izsák kitartására a pogány népek között. Ezek mind nekem szólnak itt Malajziában.

Mercella Chen

171. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  78. fejezetéhez (november 11–17.).

Képzeld el a szívet tépő borzalmat!

Krisztus és az Ő Atyja egy örökkévalóságon keresztül élvezték a megszakítás nélküli, teljes bizalmon alapuló kapcsolatot. Egyikőjük sem tapasztalta soha sem a másik hiányát. Szeretetüket sohasem tartották vissza. Még amikor emberi testet öltött magára Krisztus, akkor is érzékelte Isten szeretetét és jóváhagyását. A testté válás korlátai ellenére is kitartott a kapcsolatuk.

Mégis, mikor a keresztre szegezték, a világ bűneivel eltakarva, Krisztus nem érzékelte az Atyja jelenlétét. Attól rettegett, hogy a bűn támadása örökre elválasztja Őt Istentől, és rendkívüli módon szenvedett. Az elképzelhetetlen kínok elnyomták a reményt. Krisztus érezte, hogy az örökkévaló szeretetköteléküket elszakította a bűn förtelmessége.

Bár Krisztus az Atyjának hiányát érzékelte, Isten és az angyalai közel voltak a kereszthez, és tanúi voltak minden csepp vérnek és a haláltusa során ki-kimaradó szívveréseknek. Bár Krisztus úgy érezte, elhagyták, nem volt egyedül. A bűn megakadályozta, hogy Krisztus érezze az Atya megnyugtató jelenlétét. Isten azonban ott volt.

A szenvedés gyakran megakadályozza, hogy érezzük Isten jelenlétét. Amikor a legsötétebb éjszakáink és legmélyebb völgyeink vannak, azon tűnődünk, vajon Isten miért hagyott el bennünket. Amikor a legjobban van rá szükségünk, gyakran akkor érezzük leginkább a hiányát. A fájdalom és az emberi korlátok által elvakítva azt hisszük, Ő cserbenhagyott minket. Pedig nem.

Amikor nem látjuk őt, Ő akkor is ott van. Amikor elhagyatottnak érezzük magunkat, Ő ott van. Isten sosem hagy el bennünket, bárhogyan is érezzük.

Isten ott volt Krisztussal a kereszten. És Ő ott van veled a megpróbáltatásaid kemencéjében is.

Még ha nem is érzed, hidd el!

Lori Engel
lelkész (jelenleg munkaképtelen)
Eugene, Oregon, USA
Fordította Gősi Csaba

1 megjegyzés: