Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 78. fejezet 1222. nap
Az angyalok álmélkodással szemlélték az Üdvözítő
kétségbeejtő haláltusáját. A mennyei seregek eltakarták orcájukat a félelmetes
látvány elől. Az élettelen természet együttérzését fejezte ki megsértett,
haldokló Teremtője iránt. A nap nem volt hajlandó tanúja lenni ennek a
kegyetlen jelenetnek. Teljes, ragyogó sugarai fénnyel árasztották el délben a
földet, mikor hirtelen úgy látszott, mintha a nap kialudt volna. A teljes
sötétség, mint valami szemfedél burkolta be a keresztet. "Hat órától
kezdve pedig sötétség lőn mind az egész földön, kilenc óráig" (Mt 27:45).
Nem valami napfogyatkozás vagy más természeti ok idézte elő ezt a sötétséget,
amely olyan mély volt, mint az éjszaka sötétsége éjfélkor, mikor az égen nem
ragyognak a csillagok és nem világít a hold sem. Ez egy csodálatos
tanúbizonyság volt, amelyet Isten azért adott, hogy a későbbi nemzedékek hitét
megerősíthesse.
Ez a sűrű sötétség elrejtette Isten jelenlétét. Isten tette
sátorává a sötétséget, és ez a sötétség eltakarta dicsőségét az emberek szemei
elől. Isten és szent angyalai a kereszt mellett voltak. Az Atya Fiával volt.
Jelenlétét mégsem nyilvánította ki. Ha dicsősége elővillant volna a felhőből,
akkor minden emberi szemtanú megsemmisült volna. Ebben a félelmetes órában az
Atya nem vigasztalta meg jelenlétével Krisztust. Jézus egyedül taposta a
szőlőprést, és az emberek közül senki sem volt Vele.
A sűrű sötétségben Isten eltakarta Fia utolsó emberi lelki
gyötrelmét. Mindazok, akik látták Krisztust szenvedései közepette, meggyőződtek
istenségéről. Azok, akik csak egyszer is látták Krisztus tekintetét, sohasem
felejtették azt el. Amiként Kain arca kifejezte a gyilkosnak a bűnét, úgy
Krisztus ábrázata nyilvánvalóvá tette az ártatlanságot, a tisztaságot, a
jóakaratot, egyszóval az istenképűséget. Vádolói azonban nem figyeltek erre a
mennyei tanúbizonyságra. A haláltusa hosszú óráin át bámult Krisztusra a
gúnyolódó sokaság. Most Isten köpönyege irgalmasan eltakarta Krisztust nézői
elől.
Úgy látszott, hogy a sír csendje ereszkedett alá a
Golgotára. Kimondhatatlan rémület vett erőt a tömegen, amely körülállta a
keresztet. Az átkozódó és csúfolódó szavak hirtelen félbeszakadtak. A férfiak,
nők és a gyermekek arcra borulva estek a földre. Egyszer-egyszer vakító
villámok csaptak ki a felhőkből és világították meg a keresztet és a keresztre
feszített Megváltót. Papok, főemberek, írástudók, ítéletvégrehajtók és a
csőcselék, mind azt gondolták, hogy elérkezett számukra büntetésük ideje. Kis
idő múlva azonban néhányan azt suttogták, hogy Jézus most száll le a
keresztről. Néhányan megkísérelték kitapogatni a városba visszavezető utat,
miközben verték a mellüket és félelmükben jajveszékeltek.
A kilencedik órában a sötétség felemelkedett az összegyűlt
emberekről, csak a keresztet burkolta homály. Ez jelképe volt annak a lelki
kínnak és borzalomnak, amely ránehezedett Jézus szívére. Egyetlen szem sem
tudott áthatolni azon a homályon, amely körülvette a keresztet, és senki sem
tudta áttörni azt a még mélyebb homályt, amely beburkolta Krisztus szenvedő
lelkét. Úgy látszott, hogy a haragos villámok éppen Krisztusra csaptak le,
amint ott függött a kereszten. Ekkor "nagy fennszóval kiálta Jézus,
mondván: ÉLI, ÉLI! LÁMA SABAKTANI, azaz: Én Istenem, én Istenem! Miért hagyál
el engemet?" (Mt 27:46). Mikor a külső sötétség megsűrűsödött az Üdvözítő
körül, sokan így kezdtek el kiáltozni: A menny bosszúja van rajta. Isten haragjának
a nyilai találták el őt, mert Isten Fiának mondotta magát. Sokan azok közül,
akik hittek Benne, hallották Krisztus kétségbeesett kiáltását, minden
reménységüket elveszítették. Ha maga Isten is elhagyta Jézust, kibe vethetnék
akkor bizodalmukat követői?
Mikor a sötétség felszállt Krisztus lesújtott lelkéről,
akkor újra feléledt Benne a testi szenvedés érzete. Azt mondotta:
"Szomjúhozom" (Jn 19:28). Egyik római katonát annyira megérintette a
szánalom, mikor Krisztus kicserepesedett ajakira tekintett, hogy egy spongyát
tűzött fel egy izsópnádra és miután bemártotta azt egy ecettel megtöltött
edénybe, felnyújtotta Jézusnak. A papok azonban gúnyolódtak Jézus haláltusáján.
Mikor sötétség burkolta be a földet, félelemmel teltek meg. Mikor pedig
alábbhagyott ez a félelmük, visszatért a rettegésük, hogy Jézus mégis
megszabadulhat tőlük. Jézus szavait: "Éli, Éli! Láma sabaktáni?" (Mt
27:46) tévesen magyarázták. Keserű megvetéssel és gúnyolódással azt mondották:
"Illyést hívja ez" (Mt 27:47). Az utolsó alkalmat sem ragadták meg
Jézus szenvedéseinek a csökkentésére. Érzéketlenül azt mondották: "Hagyd
el, lássuk, eljő-e Illyés, hogy megszabadítsa őt?" (Mt 27:49)
Isten makulátlanul tiszta Fia a kereszten függött. Testét
korbácsütésekkel szaggatták össze. Azokat a kezeket, amelyeket olyan gyakran
áldásra nyújtott ki, fagerendákhoz szegezték. Azokat a lábakat, amelyek
fáradhatatlanok voltak a szeretet szolgálatainak a végzésében, nagy szeggel
verték át és szegezték a kereszthez. A királyi fejet össze-vissza szurkálták a
töviskorona tövisei. A reszkető ajkak jajkiáltásra formálódtak. Krisztus
mindezeket eltűrte - a vércseppeket, amelyek lehullottak fejéről és lefolytak
kezeiről, lábairól; a haláltusát, amely eltorzította testének alakját; és a kifejezhetetlen
lelki kínszenvedést, amit akkor érzett, mikor Atyja elrejtette előle orcáját.
Ezek pedig mind azt mondják az emberi nemzetség minden egyes gyermekének:
éretted történt, hogy Isten Fia hozzájárult a bűn ezen terhének az
elhordozásához. Éretted döntötte meg a halál uralmát, és tárta fel ismét
előtted a paradicsom kapuit Az, Aki lecsendesítette a tenger vad hullámait és
járt a tajtékos hullámokon; Aki megremegtette az ördögöket és száműzte a
betegségeket; Aki megnyitotta a vakok szemeit, és életre keltette a halottakat,
és Aki áldozatként adta oda magát a kereszten, mert szeretett téged. Krisztus,
a bűnök elhordozója, eltűrte az isteni igazság haragját, és éretted Maga lett
bűnné. "Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette érettünk" (2Kor
5:21).
A szemlélők csendben vártak a félelmetes jelenet végére. A
nap kisütött, de a keresztet továbbra is beburkolta a sötétség. A papok és a
főemberek Jeruzsálem felé tekintgettek; és íme, a sűrű felhők rátelepedtek a
városra és Júda síkságaira. Az Igazságosság Napja, a Világ Világossága
visszavonta sugarait az egykor kegyelt Jeruzsálem városától. Isten haragjának
cikázó villámai a pusztulásra ítélt városra irányultak.
Mai Bibliai szakasz: 1
Mózes 35
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
1 Mózes 35 három képet mutat a
halálról Debórával, Rákhellel és Izsákkal kapcsolatosan.
Debóra, Rebeka dajkája hűségesen
állt mellette egész vándorlása alatt Mezopotámiától fogva egészen Kánaánig.
Jákob és Rákhel úgy gyászolták őt, mint amikor egy családi barátot
elveszítenek, aki nagyon sokat jelentett számukra. Emlékére a tölgyfa alatti
sírt Béthelben Allon-Bákhutnak-nak, azaz a Siratás Tölgyfájának nevezték el
(1Móz 35:8).
Egy kis idővel később, Rákhel
életet adott második fiának. De az ő ajándéka, amit szeretett férjének,
Jákobnak akart adni, az életébe került. Haldoklása közben fiát Benóninak –
fájdalmam fiának nevezte el, amit Jákob Benjáminra változtatott, ami azt
jelenti, hogy „erőm fia”. Rákhel halála egy nagyon mély és súlyos gyászt
jelentett számára, ami olyan volt, mint amikor valaki saját halálos ágyán
fekszik.
Izsák hosszú élete Hebronban egy
idegen élete volt, éppúgy, mint az Ábrahámé, de 180 életévét az engedelmesség
éppúgy jellemezte, mint a szenvedés és a küzdelem. Elképesztő módon a 180.
életévét is megélte (1Móz 35:28).
Ezen bibliai személyek élete
befejezésének történetére gondolok. Debóra hűséges szolgálattal teli életére,
Rákhel családja iránti hű szeretetére és Izsák kitartására a pogány népek
között. Ezek mind nekem szólnak itt Malajziában.
Mercella Chen
171. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
78. fejezetéhez
(november 11–17.).
Képzeld el a szívet
tépő borzalmat!
Krisztus és az Ő Atyja
egy örökkévalóságon keresztül élvezték a megszakítás nélküli, teljes bizalmon
alapuló kapcsolatot. Egyikőjük sem tapasztalta soha sem a másik hiányát.
Szeretetüket sohasem tartották vissza. Még amikor emberi testet öltött magára
Krisztus, akkor is érzékelte Isten szeretetét és jóváhagyását. A testté válás
korlátai ellenére is kitartott a kapcsolatuk.
Mégis, mikor a
keresztre szegezték, a világ bűneivel eltakarva, Krisztus nem érzékelte az
Atyja jelenlétét. Attól rettegett, hogy a bűn támadása örökre elválasztja Őt
Istentől, és rendkívüli módon szenvedett. Az elképzelhetetlen kínok elnyomták a
reményt. Krisztus érezte, hogy az örökkévaló szeretetköteléküket elszakította a
bűn förtelmessége.
Bár Krisztus az
Atyjának hiányát érzékelte, Isten és az angyalai közel voltak a kereszthez, és
tanúi voltak minden csepp vérnek és a haláltusa során ki-kimaradó
szívveréseknek. Bár Krisztus úgy érezte, elhagyták, nem volt egyedül. A bűn
megakadályozta, hogy Krisztus érezze az Atya megnyugtató jelenlétét. Isten azonban
ott volt.
A szenvedés gyakran
megakadályozza, hogy érezzük Isten jelenlétét. Amikor a legsötétebb éjszakáink
és legmélyebb völgyeink vannak, azon tűnődünk, vajon Isten miért hagyott el
bennünket. Amikor a legjobban van rá szükségünk, gyakran akkor érezzük
leginkább a hiányát. A fájdalom és az emberi korlátok által elvakítva azt
hisszük, Ő cserbenhagyott minket. Pedig nem.
Amikor nem látjuk őt, Ő
akkor is ott van. Amikor elhagyatottnak érezzük magunkat, Ő ott van. Isten
sosem hagy el bennünket, bárhogyan is érezzük.
Isten ott volt
Krisztussal a kereszten. És Ő ott van veled a megpróbáltatásaid kemencéjében
is.
Még ha nem is érzed,
hidd el!
Lori Engel
lelkész (jelenleg
munkaképtelen)
Eugene, Oregon, USA
Fordította Gősi Csaba
Ámen
VálaszTörlés