Higgyetek az Ő prófétáinak - november 8 - CSÜTÖRTÖK - 1 Mózes 27

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 77. fejezet 1214. nap

A vadállatok üvöltéséhez hasonlóan hangzott fel a csőcselék válasza: "Vidd el ezt, és bocsásd el nekünk Barabbást!" (Lk 23:18). Hangosabbra és hangosabbra zendült a kiáltás: Barabbást! Barabbást! Pilátus, mivel azt gondolta, hogy az emberek nem értették meg a kérdést, ismét megkérdezte tőlük: "Akarjátok-e azért, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?" Azok azonban ismét azt kiáltották: "Nem ezt, hanem Barabbást" (Jn 18:39-40). "Mit cselekedjem hát Jézussal, akit Krisztusnak hívnak?" (Mt 27:22) - kérdezte tőlük Pilátus. A kavargó sokaság ismét a démonokhoz hasonlóan ordítozott. Emberi alakban maguk a démonok voltak jelen a tömegben, és tőlük csak ezt a választ lehetett elvárni: "Feszíttessék meg!" (Mt 27:22).

Pilátus zavarba jött. Nem gondolta volna, hogy ilyen messzire megy el a nép. Húzódozott attól, hogy egy ártatlan embert kiszolgáltasson a legszörnyűbb és legkegyetlenebb halálnak, amivel valakit csak sújtani lehet. Mikor egy kicsit lecsillapodott a hangorkán, az emberekhez fordult és ezt kérdezte tőlük: "Mi rosszat cselekedett?" (Mt 27:23). Az ügy azonban messze túlhaladta minden ésszerű érvelés határát. A csőcselék, a papok és a főemberek nem bizonyítékot akartak kapni Krisztus ártatlansága mellett, hanem Krisztus halálos ítéletének a kimondását akarták végre meghallani.

Pilátus még mindig igyekezett megmenteni Krisztust. "Ő pedig harmadszor is monda nekik: Mert mi gonoszt tett ez? Semmi halálra való bűnt nem találtam őbenne, megfenyítvén azért őt, elbocsátom" (Lk 23:22). Jézus szabadon bocsátásának még az említése is tízszeresére korbácsolta fel a nép őrjöngését.

"Feszítsd meg őt! Feszítsd meg őt!" (Lk 23:21) - kiáltozták. Egyre hangosabbra és hangosabbra növekedett a nép követelésének a vihara, amit Pilátus határozatlansága idézett elő.

Jézust, aki elalélt a fáradságtól és a testét borító sebektől, levitték a tornácról és az emberek szeme láttára megkorbácsolták. "A vitézek pedig elvivék őt az udvar belső részébe, ami az őrház; és összehívák az egész csapatot.

És bíborba öltözteték őt és tövisből font koszorút tevének a fejére, és elkezdék őt köszönteni: Üdvözlégy, zsidók királya! És verik vala a fejét nádszállal és köpdösik vala őt és térdet hajtva tisztelik vala őt" (Mk 15:16-19). Alkalmilag néhányan gonosz kézzel hirtelen elkapták a kezébe tett nádszálat és megcsapdosták vele a homlokára tett töviskoronát, hogy a tövisek beleszúródjanak a homlokába, aminek következtében a vér lecsurgott az arcára és a szakállára.

Csodáljátok, ó mennyek, és döbbenj meg, ó föld! Szemléld az elnyomót és az elnyomottat! Az őrjöngő tömeg körülfogta a világ Üdvözítőjét. A csúfolódó és gúnyoló szavak összevegyültek az istenkáromlás közönséges szavaival. Az érzéketlen csőcselék Krisztus alacsony származására és alázatos életére tett gúnyos megjegyzéseket. Nevetségessé tették azt az állítását, amellyel magának igényelte az Isten Fia címet. A közönséges tréfálkozás és a sértően gúnyos szavak szájról szájra jártak. A kegyetlen csőcseléket Sátán vezette az Üdvözítővel szemben tanúsított viselkedésében. Sátán célja az volt, hogy kiváltsa Krisztusból a megtorlást, a bosszút, s ha lehetséges, rávegye arra, hogy valamiféle csodatettel szabadítsa ki magát, és így megsemmisítse a megváltás tervét. Egyetlen folt támadjon csak Krisztus emberi életén, emberi lényének egyetlen kudarca következzék csak be, Isten Báránya csak tökéletlen áldozat és az emberi nemzedék és a világ megváltása meghiúsulna. Krisztus azonban, Aki egyetlen parancsszavával mennyei seregeket rendelhetett volna saját védelmére - aki rémületbe kergethette volna a csőcseléket és eltávolíthatta volna szeme elől isteni fensége felvillantásával, - tökéletes higgadtsággal viselte el a legbrutálisabb sértéseket és erőszakosságot is.

Krisztus ellenségei csodát követeltek istensége bizonyítékaként. Sokkal nagyobb bizonyítékban lett részük, mint amekkorát kerestek. Amiképpen Krisztus kínzóit kegyetlenségük az emberiesség szintje alá, a Sátán hasonlatosságára aljasította le, úgy Krisztust szelídsége és türelme az emberi nemzetség fölé emelte fel, és bebizonyította Istennel való rokonságát. Felmagasztalásának a záloga a megalázkodása volt. Kínszenvedésének a vércseppjei, amelyek homlokának a sebeiből lecsurogtak arcára és szakállára annak a zálogai, biztosítékai voltak, hogy Ő a mi nagy főpapunk. Aki az "örömnek olajával felkenetett" (Zsid 1:9).

Nagy volt Sátán haragja, mikor azt látta, hogy mindaz a jogtalanság és durva bánásmód, ami az Üdvözítőt érte, a legkisebb zúgolódást sem kényszerítette ki szájából. Krisztusban - aki emberi természetet vett magára-, isteni, lelki erő lakozott, és ezért semmi körülmény sem távolította el Atyja akaratától.

Mikor Pilátus átadta Jézust megkorbácsolásra és kigúnyolásra, azt gondolta, hogy ez majd felkelti a sokaság szánalmát Iránta. Azt remélte, hogy végül is ez a büntetés elég volt a számára. Azt hitte, hogy ezzel még a papok is megelégszenek minden rosszindulatuk ellenére. A zsidók azonban éles felfogóképességükkel Pilátus gyengeségének a jelét látták meg abban, hogy így büntetett meg egy embert, akit ártatlannak jelentett ki. Tudták, hogy Pilátus megpróbálta megmenteni a fogoly életét, és ezért még erősebben elhatározták, hogy minden áron megakadályozzák szabadon bocsátását, mert Jézusnak nem szabad megmenekülnie. Pilátus csak azért korbácsoltatta meg Krisztust, mert el akarta nyerni a tetszésüket, és ki akarta elégíteni őket - gondolták -, most azért minden erőnkkel célunk elérésére, a halálos ítélet kikényszerítésére kell törekednünk, amit végül sikerül is majd elérnünk.

Pilátus most elküldött Barabbásért, hogy hozzák be az udvarba. Azután egymás mellé állíttatta a két foglyot. Majd rámutatott az Üdvözítőre és komoly, kérlelő hangon ezt mondta: "Ímhol az ember!" "Ímé kihozom őt nektek, hogy értsétek meg, hogy nem találok benne semmi bűnt" (Jn 19:4-5).

Isten Fia ott állt, az a palást volt rajta, amelyet kigúnyolása céljából adtak rá, és töviskorona volt a fején. Derékig levetkőztették. Hátán láthatóvá lettek a korbácsolás nyomai, a hosszú, kegyetlen csíkok, amelyekből patakban folyt a vér. Arca vérfoltos volt, és magán hordozta a kimerültség és a fájdalom jeleit, de még sohasem látszott olyan szépnek, mint éppen most. Az Üdvözítő ábrázatát semmi sem tudta elcsúfítani ellenségei szeme előtt. Arcának minden vonása jóindulatot, alázatosságot és irgalmat sugárzott kegyetlen ellenségei iránt. Magatartásában nem volt gyengeség, hanem a hosszú szenvedés elhordozásának az ereje és a méltósága sugárzott belőle. Ennek szembetűnő ellentéte volt a mellette álló fogoly. Barabbás ábrázatának minden vonása egy megkeményedett szívű gonosztevőre emlékeztetett; mert valójában az is volt. Ezt a különbséget a két fogoly között mindenki, aki ott volt, észrevette. A nézők közül néhányan sírtak. Mikor Jézusra tekintettek, szívük megtelt iránta való részvéttel. Még a papok és a főemberek is meggyőződtek arról, hogy Jézus magatartása teljesen megfelelt isteni igényének.

Mai Bibliai szakasz: 1 Mózes 27

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=gen+27&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=gen+27&version=NT-HU

Vissza tudsz emlékezni az életedben olyan esetre, amikor valami buta, önző, mások számára bántó dolgot tettél és nem akartad elismerni hibádat? Esetleg letagadtad, amit tettél, megpróbáltad tudatosan figyelmen kívül hagyni az egészet, vagy másokat hibáztattál a történtekért. Vagy, ami ennél is rosszabb, megpróbáltad vallásos köntösbe öltöztetni az eseményt, kijelentve azt, hogy ez Isten akarata volt, függetlenül attól, hogy teljesen tudatában vagy annak, hogy egyszerűen saját bűnösséged eredménye volt az egész.

Ez Jákób helyzete Mózes első könyvének 27. fejezetében, a mai történetben. Figyeljük meg a történet legdrámaibb momentumát, amikor Izsák gyanút fogott és kérdéseket tett fel „Jákobnak” (a valóságban Jákób testvérét álcázta) a gyorsasággal kapcsolatosan, ahogyan a vadászatból visszaérkezett. Izsák megkérdezte: „Hogy találtál vadat ilyen hamar, fiam? Ő pedig így felelt: Mert Istened, az Úr elém hozta” (1Móz 27:20). Ez hazugság! Nem Isten volt az, hanem egy csaló anya! És Jákób, bár vonakodva, de végül beleegyezik édesanyja csaló tervébe, ezért mindketten felelősek a lopásért és csalásért, de semmi esetre sem Isten!

Ez a történet a Szentírásban páratlan módon mutatja be a generációs bűnök tragikus hatását. Rebeka mesterkedése Sára Hágárral kapcsolatos mesterkedésére emlékezet (1Móz 16:1-5). Mind a két asszony „segíteni akart Istennek” ígérete teljesítésében. Mindketten olyan módszerhez nyúltak, amelyek ellentétesek Isten tervével. Rebeka átörökítette anyósa bűnét a következő nemzedékre. Jákób hazugsága saját azonosságával kapcsolatosan nem is különbözik annyira apja és nagyapja hazugságától feleségük azonosságával kapcsolatosan. Mindhárom férfi megpróbált magyarázatot adni hazugságára, mégpedig azt, hogy szükséges volt Isten ígéretének teljesedése érdekében. A valóságban azonban hazugságuk gyávaságukról és Isten iránti hitetlenségükről tesz bizonyságot. Más generációs jellegzetességek ebben a történetben: személyválogatás, viszályok a házasságban, testvérek közötti rivalizálás, irigység, gyűlölet. Gyilkossági kísérletek, hosszú ideig tartó távollétek a családtól és aztán a megbékélések sorozata, ami a Jákób előtti generációkban kezdődött és utána is folytatódott.

Ez a történet arra hív, hogy figyeljünk a családunkra. Milyen jellemtulajdonságokat, családi bűnöket, szokásokat és hajlamokat örököltünk szüleinktől és nagyszüleinktől. Ennek a tudata nem csökkenti személyes felelősségünket, hanem segít jobban látnunk hogyan és hol van szükségünk Isten kegyelmére életünkben, hogy sikeresen szembenézzünk sátán támadásaival.

Douglas Tilstra

170. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  77. fejezetéhez (november 4– 10.).

Van egy ének Jézusról, amelynek az a címe: Kicsoda Ő? Ugyanez a kérdés nyugtalanítja Pilátust. Kicsoda Jézus? Amikor Jézus Pilátus előtt állt, Pilátus egy alázatos, kedves férfit látott. Ő jó volt, és nem találtatott benne gonoszság. Ellen White szavaival: „Pilátus egy higgadt és méltóságteljes magatartású embert látott maga előtt, akinek az arckifejezése nem egy bűnöző ismertető jegyeit, hanem a menny pecsétjét hordozta magán.” (Jézus élete, 628-629. o.)

Ebben a történetben, amikor Jézust letartóztatják és Pilátus elé viszik, az ott szereplő valamennyi személynek megvan egy sajátságos képe Jézusról. A szanhedrin számára Jézus egy lázadó. Az ő szemeikben Jézus nagyon rossz. Pilátus igaz embert lát benne – egy jó embert. És még Heródes is, aki bár nem szereti Jézust, meglátja benne a jót, és nem képes elítélni. Végül Pilátus megkérdezi Jézustól, hogy kicsoda Ő. Jézus világossá teszi, hogy ő király, de a királysága nem e világból való.

Kicsoda Jézus a te számodra és az én számomra? Ez egy olyan kérdés, amit mindenkinek fel kell tennie magának előbb vagy utóbb. És ez egy olyan kérdés, amit nem lehet megválaszolni úgy, hogy egyszerűen csak a lehető legtöbb tudást gyűjtjük össze Jézusról. A vele való kapcsolatunkon keresztül, és azon keresztül, hogy egyre jobban megismerjük Őt, tudjuk megválaszolni. Ha Jézusra gondolunk, és arra, hogy kicsoda is Ő, az segít nekünk Őt másmilyen fényben látni, de abban is segít, hogy egyre inkább olyanok legyünk, mint Ő. Ezért aztán arra hívlak, hogy szánd rá az idődet ma, és gondolkodj Jézusról: Kicsoda Ő?

Kirsi Mueller

segédlelkész

Kiel, Schleswig, Flensburg és Flensburg Hetednapi Adventista Gyülekezetek

Németország

Fordította Gősi Csaba