Higgyeztek az Ő prófétáinak - április 3 - SZERDA - 5 Mózes 20

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 19. fejezet 1360. nap

A megtért pogányok között az egyetemes gyűlésnek ez a széles látókörű és nagy horderejű határozata feltétlen bizalmat keltett és Isten művének javára szolgált. Az antiókhiai gyülekezet örömmel látta körében Júdást és Silást, e két hírnököt, akik az apostolokkal együtt érkeztek vissza Jeruzsálemből. Ezek az istenfélő férfiak, "maguk is próféták lévén, sok beszéddel inték az atyafiakat és megerősíték." Egy ideig Antiókhiában is maradtak. "Pál és Barnabás is Antiókhiában időzének, tanítva és prédikálva másokkal is többekkel az Úrnak igéjét."

Midőn később Péter Antiókhiát meglátogatta, a pogányok iránt tanúsított bölcs magatartásával sokak bizalmát nyerte meg. Egy ideig a mennyből nyert világosság szellemében munkálkodott is; ösztönös előítéletét annyira legyőzte, hogy a megtért pogányokkal egy asztalnál étkezett is. De amikor bizonyos zsidók érkeztek Jeruzsálemből, akik a ceremoniális törvény érdekében buzgólkodtak, oktalanul megváltoztatta magatartását a pogányok közül megtértekkel szemben. Az Írásból tudjuk, hogy még több zsidó "vele képmutatóskodott", "úgy, hogy Barnabás szintén elcsábíttatott az ő tettetésök által." (Gal. 2,13-14.) A gyengeségnek ez a megnyilvánulása a vezetőkként tisztelt és szeretett férfiak részéről, nagyon fájdalmasan hatott a hívőkké lett pogányokra. Félő volt, hogy a gyülekezet kettészakad. Azonban Pál felismerte, hogy milyen pusztító hatást gyakorolt a gyülekezetre Péter kétszínű viselkedése, tehát nyilvánosan megrótta őt, igazi érzelmeinek ilyen álcázása végett. A gyülekezet előtt megkérdezte Péten: "Ha te zsidó létedre pogány módra élsz és nem zsidó módra; miként kényszeríted a pogányokat, hogy zsidó módra éljenek"? (Gal. 2, 13. 14.)

Péter felismerte tévedését és azonnal igyekezett a magatartásával okozott bajt lehetőleg ismét jóvátenni. Isten engedte meg, ki eleitől kezdve ismeri a véget, hogy Péternek ezen jellemgyengesége megnyilvánuljon. Ezáltal a megkísértett apostol belátta, hogy nincsen benne semmi, amivel dicsekedhetne. Még a legjobb emberek is, mihelyt magukra hagyatnak, elvesztik helyes ítélőképességüket. Isten azt is előre látta, hogy később sokan megtévesztés áldozatai lesznek; ugyanis Péter és állítólagos utódai számára olyan magas kiváltságokat követelnek, melyek egyedül Istent illetik meg. Az apostol gyengeségének ez a leszögezése maradandó bizonyítéka hibáinak és annak a ténynek, hogy semmivel sem állott a többi apostol fölött.

A helyes alapelvektől való eltérésnek e példáját az Írás megőrizte, hogy ünnepélyes intelmül szolgáljon az Isten művében bizalmi állásokat betöltő férfiak részére; nehogy lelépjenek a becsületesség útjáról, hanem szorosan ragaszkodjanak az isteni alapelvekhez. Minél súlyosabb felelősséget hordoznak az emberi közegek, minél több alkalmuk kínálkozik, hogy szabályokat hozzanak és uralkodjanak, annál biztosabbak lehetnek, hogy csak kárt okoznak, ha nem követik hűen az Úr útait, és ha cselekedeteik nincsenek összhangban azokkal a határozatokkal, amelyeket a hívők összessége közös tanácskozások alkalmával jóváhagyott.

Vajon nem megdöbbentő-e Péter viselkedése? Vereségei, bukása és újbóli beiktatása, valamint hosszú szolgálata után? Vegyük ehhez Krisztussal való bensőséges ismeretségét és annak tudatát, hogy a Megváltó mindenkor becsületesen kiélte a helyesnek elismert alapelveket. Az a sok-sok tanítás, melyben részesült és a képességek, melyeket az Úrtól kapott, továbbá az Ige prédikálása és tanítása közben nyert ismerete és befolyása ellenére, mégis képes volt arra, hogy emberfélelemből, vagy tekintélye megóvása szempontjából képmutatóskodjék és feladja az Evangélium alapelveit!? Vajon nem megdöbbentő-e, hogy abbeli elhatározásában, hogy csak az igazságot fogja követni, mégis megingott? Vajha a jó Isten mindenkivel megismertetné saját gyengeségét és tehetetlenségét, hogy életének kicsiny hajóját képtelen egyenesen és biztosan a kikötőbe vezetni.

Prédikátori hivatásában Pál gyakran volt kénytelen egymagában megállni. Isten külön oktatásban részesítette és nem mert olyan engedményeket tenni, amelyek ellentétben állottak alapelveivel. Néha súlyosan nehezedett rá a teher, de Pál keményen síkraszállt az igazságért. Tisztában volt azzal, hogy a gyülekezetnek sohasem szabad emberi hatalom alá kerülnie. Sem a hagyományok, sem az emberek által felállított alapelvek nem léptethetők a kinyilatkoztatott igazságok helyébe. Egyesek előítélete, vagy önkényeskedése bármilyen magas állást töltsenek is be a gyülekezet kebelében - ne álljon útjában a gyülekezet haladásának.

Pál minden képességét Isten szolgálatára szentelte. Közvetlenül a mennyből kapta az evangélium igazságait és prédikátori tisztségének végéig élénk összeköttetése volt a mennyel. Isten tanította őt, hogy a pogánykeresztényekre ne rakjanak fölösleges terheket. Amikor tehát az antiókhiai zsidó hívők felvetették a körülmetélkedés kérdését, Pál már ismerte a Szent Lélek akaratát ebben a kérdésben. Így képes volt álláspontja mellett sziklaszilárdan kitartani és azt képviselni. Ennek elfogadása felszabadította a gyülekezeteket a zsidó szertartások és ceremóniák alól.

Annak ellenére, hogy Isten személyesen oktatta Pált, nem volt túlzott véleménnyel egyéni felelősségéről. Ámbár Istenhez fordult közvetlen vezetésért, de kész volt mindenkor elismerni azt a tekintélyt, amelyet a keresztény gyülekezethez tartozó hívők összessége képviselt. Érezte, hogy tanácsra szorul, és ha lényegbe vágó kérdések merültek fel, szívesen tárta a gyülekezet elé. Imában egyesült hittestvéreivel és Istentől kért bölcsességet, hogy helyes határozatot hozzanak. Mert szerinte a "prófétalelkek... engednek a prófétáknak. Mert az Isten nem a visszavonásnak, hanem a békességnek Istene; miként a szentek minden gyülekezetében". (1. Kor. 14, 32, 33.) Péterrel együtt azt tanította, hogy mindazok, akik a gyülekezethez tartoznak, "egymásnak engedelmeskedjenek." (1. Péter 5, 5.)

Mai Bibliai szakasz: 5 Mózes 20

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=5%20M%C3%B3zes+20&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=5%20M%C3%B3zes+20&version=NT-HU

Az Ószövetséget és különösen ezt a fejezetet figyelve, sok ember elgondolkodik azon, hogy Isten a háború mellett, vagy ellene van. Isten Szent Igéjében miért van helye a háború szabályainak? Ezek Isten sürgősségi beavatkozásai, amelyek tükrözik azt a mélységet, amibe az ember belekerült. A háborúk az emberi önzés, a kapzsiság, a büszkeség és a versenyszellem végső megnyilvánulásai, amelyek leírhatatlan szenvedéseket okoztak a történelem folyamán. Isten gyűlöli a háborút, de ebben a fejezetben olyan útmutatásokat ad, amelyek semlegesítik a háború néhány szomorú következményét.

Egy napon a nagy Béketeremtő megszületett Betlehemben. A harmincas évei elején élete derékba tört. Ő mondta: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10:30), és azt is, hogy „Szeressétek ellenségeiteket... jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek” (Mt 5:44).

Háborúk régóta vannak. A küzdelem, amelyet Lucifer a mennyben kezdett el Isten jelleme és kormányzása ellen, az egyetlen módja annak, hogy megértsük, milyen az Isten; és a földi háborúkat ennek összefüggésébe helyezhetjük. Sátánt kivetették a mennyből az első és legnagyobb háborúban (Jel 12:7-10). A második jelentős csata – amelyet Sátán elveszített – a golgotai kereszten folyt, ahol nem tudta legyőzni a világ Megváltóját. A végső nagy harc Isten parancsolattartó népe ellen zajlik majd. Az eredmény? Isten és népének győzelme. Sátán a vesztes.

Talán mi nem megyünk háborúba, de meg kell szabadulnunk minden bosszútól, amely gyanútlanul belopakodik magatartásunkba.

John Ash 

 

191. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  19-20. fejezeteihez (március 31 – április 6.).

A korai egyháznak gondjai voltak az el- és befogadással. Nem ugyanezt ismételjük-e meg a mai egyházunkban? Kizárunk-e embereket a köreinkből nemük, rasszuk, vagy társadalmi helyük alapján? Ugyanazt az értéket tulajdonítjuk-e valamennyi embertársunknak, mint ahogy Isten értékeli őket? Amikor így teszünk, akkor szívünkben ott él az evangéliumból megismert szeretet. De ha olyasvalaki útjába állunk, aki Istenhez próbál közeledni, akkor Jézust úgy feldühítjük, hogy asztalt tudna borogatni.  .

Pál látta, hogy Timóteus hűséges, állhatatos és igaz. Amikor alázatosan és teljesen Istennek adjuk magunkat, Ő megadja a talentumokat, a védelmet és a bátorságot, amik ahhoz szükségesek, hogy az Ő misszióját folytassuk. Isten szeretetéről akkor tudunk meg a legtöbbet, ha odamegyünk és ott maradunk a kereszt lábánál. Amikor képesek vagyunk másoknak megmutatni ugyanazt a szeretetet és elfogadást, amivel Isten van irántunk, akkor osztottuk meg sikeresen az evangéliumot.

Azért imádkozom, hogy elfogadó és szeretetteljes legyek mindenki felé, aki Istenhez szeretne közelebb jutni. Remélem, hogy az emberek úgy látnak majd minket, mint egy befogadó gyülekezet, ahol gondosan ápolják Isten valamennyi gyermekének közösségét.

Karen Ronk

Ima- és egészségügyi szolgálatok, Csendes-Óceáni Unió és Észak-Csendes-Óceáni Unió

Fordította: Gősi Csaba