Higgyetek az Ő prófétáinak - november 30 - SZOMBAT - Római levél 6. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Te milyennek látod azt az Istent, Akit a Római levél 6. fejezete bemutat?

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=R%C3%B3maiakhoz%206&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=R%C3%B3ma%206&version=NT-HU

A következő pontokban azt találod, ahogy a szerző meglátta Istent ebben a fejezetben. Kommentben leírhatod, hogy te milyen Istent fedeztél fel ebben a fejezetben. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, akkor válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

1.    Isten az újrakezdés lehetőségét biztosítja az embernek. A keresztségről ez a fejezet úgy beszél, mint a halálról és feltámadásról. A halottnak nincs jövője. A bűnös életünk, amelynek meghaltunk a keresztségben nincs jövője, a bűnös életünk többé nem uralkodik rajtunk. A feltámadásban, az újjászületében pedig nincs múltunk. Egy csecsemőnek nincs múltja, de van jövője. Így mi is tiszta lappal kezdhetünk. A múltunk miatt Sátán nem vádolhat, mert az nem létezik, halott.       

2.    Isten azt szeretné, hogy meghaljunk a bűnnek. Egy halottat nem lehet bűnre kísérteni, mert érzéketlen minden iránt. Ha meghaltunk a bűnnek, a bűnnek nincs vonzalma és hatása a szívünkre. Ami eddig kísértést jelentett számunkra, az már jelentéktelen, amire eddig vágytunk, amit fontosnak tartottunk, azok minden elveszítik hatásukat, mert mi már egy más életet élünk. Más az értékrendünk. Más dolgokhoz vonzódunk, azokhoz, amelyeket Isten is szeret.  

3.    Isten kegyelme aktív. A kegyelemre gyakran úgy gondolunk, mint egy passzív dologra. Isten adja a kegyelmet, mi pedig nem utasítjuk el, hanem passzívan elfogadjuk és ezen kívül semmi sem történik. Az igazság azonban valami egészen más. A kegyelem erőt ad az Istennek tetsző élethez. Tituszhoz írt levélében Pál így fogalmazza ezt meg: „Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan, és kegyesen éljünk a világban.”

4.    Isten azt akarja, hogy Ő legyen életünk Ura. Ezzel Ő nem hatalmaskodni akar felettünk, hanem azt akarja, hogy szép legyen az életünk. Ez a fejezet azt mondja, hogy akinek engedelmeskedünk, annak vagyunk a szolgái. Amikor a bűn szolgái voltunk, a bűn uralkodott rajtunk, tagjainkat a tisztátalanság és a törvénytelenség szolgálatára adtuk, de amikor Isten szolgáivá lettünk, ez meghozta a maga gyümölcsét, a szent életet, amelynek vége az örök élet.    

5.    Isten kegyelmi ajándéka az örök élet. A bűn zsoldja a halál, de Isten kegyelmi ajándéka az örök élet. Ez nemcsak az üdvösséget jelenti, hanem a szent és tiszta életet is, az Isten szerinti életet. Ez a vers Isten csodálatos tettéről, az evangéliumról szól. Már nem kell meghalnunk és elvesznünk bűneink miatt, visszakaphatjuk azt az életet, amelyet Ádám az Édenben elveszített.   

6.    Ezen kívül még egy olyan Istent látunk:

a.    aki nem hagy bennünket a bűnben

b.    akinek megnövekszik a kegyelme

c.    aki azt akarja, hogy a bűnnek haljunk meg és igazi életet éljünk

d.    aki eltemeti csúnya múltunkat, hogy az még észbe se jusson

e.    aki megfeszíti óemberünket, hogy az ne uralkodjon rajtunk

f.      aki ugyanúgy életre kelt bennünket is, ahogyan Krisztust feltámasztotta

g.    aki szabadságot biztosít nekünk a bűnből

h.    aki megszabadít a bűn uralmától

i.       aki nem akarja, hogy szégyenkezzünk bűnös életünk miatt

j.       aki az örök élet kegyelmi ajándékában szeretne részesíteni bennünket

Ima éretted: Istenem, kérlek add, hogy az olvasó értékelje az új élet lehetőségét. Adjad, hogy a Te szolgád, az igazság szolgája legyen, és ne a bűn uralkodjon felette, Jézus nevében, Ámen

Olvasmány – E.G. White JÉZUS ÉLETE 76. fejezet

76. fejezet – PILÁTUS PALOTÁJÁNAK AZ UDVARÁN (7. rész)

Azzal, hogy egy pogány uralkodót választottak és ismertek el Uruknak, a zsidó nép megtagadta Isten uralmát, és Istent, mint királyát elvetette. Ettől kezdve nem volt isteni szabadítójuk. Nem volt királyuk, csak császáruk. A papok és a tanítók ide juttatták el a népet. Ezért azokért a félelmetes eredményekért, amelyek döntésüket követték, ők voltak a felelősek. A nép bűne és pusztulása nekik volt köszönhető.

"Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ, hanem még nagyobb háborúság támad, vizet vevén, megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől; ti lássátok" (Mt 27:24). Pilátus félelemmel és önmaga kárhoztatásával tekintett az Üdvözítőre. A reá szegeződő arcok hatalmas tengerében egyedül Krisztus arca fejezett ki lelki békességet. Feje körül úgy látszott, mintha halvány világosság fénylett volna. Pilátus azt mondotta szívében: Ez a Jézus valóban Isten. A sokasághoz fordult és kijelentette: Ártatlan vagyok a vérétől. Fogjátok és feszítsétek ti meg. Jegyezzétek meg azonban ti, papok és főemberek, hogy én igaz embernek jelentettem ki őt. Az az Isten, akit ő Atyjának mondott, ítéljen meg benneteket és nem én, azért, amit ma tettetek. Azután Jézushoz fordult és ezt mondta Neki: Bocsáss meg nekem azért, hogy nem tudtalak megmenteni téged. Miután pedig újra megkorbácsoltatta Jézust, átadta Őt, hogy feszítsék keresztre.

Pilátus szerette volna megszabadítani Jézust. Be kellett azonban látnia, hogy ezt nem tudja megtenni úgy, hogy közben a pozícióját és érdemeit is megtartsa. Világi hatalma veszélyeztetése vagy éppen elveszítése helyett azért inkább feláldozott egy ártatlan életet. Milyen sokan vannak olyanok, akik a veszteség vagy szenvedés elkerülése érdekében hasonló módon inkább feláldozzák meggyőződésüket. A lelkiismeret és a kötelesség mindig megmutatja nekünk azt az utat, amelyen járnunk kellene, az önérdek azonban rendszerint egy másik utat jelöl meg. Evilági érdekeink rendszerint a rossz irányba igyekeznek bennünket téríteni, de ha megalkuszunk Sátánnal, akkor ez az alku hamarosan a bűn sötét éjszakájába sodor bennünket.

Pilátus engedett a csőcselék követeléseinek. Ahelyett, hogy vállalta volna pozíciója elvesztésének a kockázatát, inkább átadta Jézust, hogy feszítsék keresztre. Elővigyázatossága ellenére azonban éppen az történt meg vele később, amitől rettegett. Megfosztották érdemeitől, magas hivatalától és a lelkiismeret-furdalástól gyötörten és büszkeségében megsebzetten nem sokkal Krisztus keresztre feszítése után vége lett földi életének. Így mindazok, akik megalkusznak a bűnnel, végül mindig csak szomorúságot és romlást nyernek jutalmul. "Van olyan út, mely helyesnek látszik az ember előtt és vége a halálra menő út" (Péld 14:12).

Mikor Pilátus ártatlannak jelentette ki magát Krisztus vérétől, Kajafás kihívó hangon így válaszolt neki: "Az ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon" (Mt 27:25). Ezeket a szörnyű szavakat átvették a papok és a főemberek, és embertelen ordítással visszhangozta a sokaság. Az egész nép így kiabált: "Az ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon" (Mt 27:25).

Izrael népe választott. Jézusra mutattak és ezt mondották: "Vidd el ezt, és bocsásd el nekünk Barabbást" (Lk 23:18). Barabbás, a rabló és a gyilkos, a Sátán képviselője volt, Krisztus pedig Istené. Krisztust elvetették, helyette Barabbást választották. Nekik Barabbás kellett. Ezzel a választással azt fogadták el, aki kezdettől fogva hazug és gyilkos volt. Sátán volt a vezérük. Mint nemzet, Sátán parancsa szerint jártak el. Sátán munkáit végezték. Sátán uralmát kellett elviselniük. Annak a népnek, amely Krisztus helyett Barabbást választotta, éreznie kellett Barabbás kegyetlenségét az idők végezetéig.

A zsidók, amikor rátekintettek Isten meggyötört Bárányára, így kiáltoztak: "Az ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon" (Mt 27:25). Ez a szörnyű kiáltozás felszállt Isten királyi székéhez. Azt az ítéletet, amit ezzel kimondtak magukra, feljegyezték a mennyben. Ezt a kijelentésüket Isten meghallgatta. Isten Fiának a vére állandó átokként ott volt gyermekeiken és gyermekeik gyermekein.

Rettenetes módon valósult ez meg Jeruzsálem pusztulásakor. Borzalmas módon látszott ez meg a zsidó nép helyzetében több mint ezernyolcszáz évig: - a Szőlőtőről levágott vesszőt, a halott, a gyümölcstelen vesszőt, összegyűjtötték, és megégették. Országról országra, évszázadról évszázadra a Szőlőtőről levágott száraz vesszőként sodródtak az egész világon át: halottak maradtak vétkeikben és bűneikben.

Rettenetes módon teljesedik majd be ez a kérésük az ítélet nagy napján. Azon a napon, mikor Krisztus ismét eljön a földre, az emberi nemzetség többé nem a csőcseléktől körülvett fogolyként látja meg, hanem a menny királyaként ismeri meg Őt. Krisztus a saját dicsőségében, Atyja dicsőségében és a szent angyalok dicsőségében jön el. Tízezerszer tízezer és ezerszer ezer angyalból álló mennyei sereg kíséretében mindent felülmúló dicsőséggel jelenik meg. Azután majd dicsősége trónjára ül, s minden népet és nemzetet színe elé gyűjtenek. Akkor majd meglátja Őt minden szem; azoknak a szeme is, "akik őt általszegezték" (Jel 1:7). A töviskorona helyett a dicsőség koronáját hordja majd fején. A fakó, gúnyból rátett bíborpalást helyett királyi palást lesz a vállán és a legtisztább fehér ruha lesz az öltözéke, úgy, hogy "a ruhája fényes [...], olyan fehér, mint a hó, mihez hasonlót a ruhafestő e földön nem fehéríthet" (Mk 9:3). "És az ő ruháján és tomporán oda [...] írva az ő neve: királyoknak Királya és uraknak Ura" (Jel 19:16). Azok is ott lesznek majd, akik kigúnyolták, megverték és lelki testi gyötrelmet okoztak Neki. A papok és a főemberek ismét meglátják majd azokat a jeleneteket, amelyek Kajafás bírósági tárgyalótermében és Pilátus palotájának az udvarán játszódtak le. Minden körülmény megjelenik majd előttük, mégpedig úgy, mintha lángbetűkkel írták volna meg azokat. Azután majd azok is, akik azt kérték, hogy: "Az ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon" (Mt 27:25), megkapják a választ kérésükre. Azután az egész világ megtudja és megérti majd, hogy ki ellen hadakoztak ők: gyarló, halandó lények. Szörnyű kínszenvedések és borzalmak közepette így kiáltanak majd a hegyekhez és a sziklákhoz: "Essetek mireánk és rejtsetek el minket annak színe elől, aki a királyi székben ül és a Bárány haragjától; mert eljött az ő haragjának ama nagy napja; és ki állhat meg?" (Jel 6:16-17).

 

Higgyetek az Ő prófétáinak - november 29 - PÉNTEK - Római levél 5. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Te milyennek látod azt az Istent, Akit a Római levél 5. fejezete bemutat?

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=R%C3%B3maiakhoz%205&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=R%C3%B3ma%205&version=NT-HU

A következő pontokban azt találod, ahogy a szerző meglátta Istent ebben a fejezetben. Kommentben leírhatod, hogy te milyen Istent fedeztél fel ebben a fejezetben. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, akkor válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

1.    Isten rendezett kapcsolatra törekszik az emberrel. Ezt szolgálja a hit általi megigazulás. A megigazulás által békességben, azaz rendezett kapcsolatban vagyunk Istennel. Előtte nem volt rendezett a Vele való kapcsolatunk. Különbözött az értékrendünk. Mást tartottunk jónak és igaznak, mint Ő. A megigazulás után azonos az értékrendünk Istennel. Egyetértünk Vele, ezért békességünk van egymással és rendezett a kapcsolatunk.       

2.    Isten azokat üdvözíti, akiket megigazított. Azok jutnak el Isten országába, akiknek az értékrendje megegyezik az Istenével. Így biztosítható a mennyország békéje és rendje.  

3.    Isten a próbákat is javunkra fordítja. A próbákkal egy olyan útra lépünk, amelynek vége az áhított cél. Így olvassuk ezt az útvonalat: „a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.” Amikor ez megtörténik, akkor ott vagyunk, ahol látni szeretnénk magunkat és ahol az Isten is látni szeretne bennünket. Amikor szívünkbe áradt Isten szeretete, azt nevezzük a keresztényi ideális állapotnak.  

4.    Isten a megigazulás által véd bennünket. Azt olvassuk, hogy miután megbékéltünk Istennel az Ő Fiának halála által, megtartatunk a harag ellen. Már nincs, aki ártson nekünk, mert Isten oltalma alatt vagyunk. Az üdvösségünket senki sem tudja elvenni. Az Istennel való kapcsolatunkat senki sem tudja megtörni.     

5.    Isten megváltó ereje hatalmasabb a bűn pusztító erejénél. A bűn egy ember által jött be világunkba és hatalmas pusztítást eredményezett, viszont egy Valakinek az áldozata legyőzte a világunkban levő összes bűnt, és elhozta mindenki számára a szabadulást és az üdvösséget.  

6.    Ezen kívül még egy olyan Istent látunk:

a.    aki szabad utat biztosít számunkra a kegyelemhez

b.    aki Szentlelke által árasztja ki szeretetét az életünkbe

c.    aki már akkor megváltott bennünket, amikor még erőtelenek voltunk

d.    aki már akkor szeretett, amikor még bűnösök voltunk

e.    aki Jézus élete által üdvözít bennünket

f.      akinek kegyelme annál nagyobb, minél nagyobb a bűn

g.    akinek igazsága minden ember számára az élet megigazulása lett

h.    aki az engedetlenekből megigazult embereket formál

i.       akinek a kegyelme uralkodik az igazsággal az örök életre Jézus Krisztus, a mi Urunk által

Ima éretted: Istenem, kérlek add, hogy az olvasónak is rendezett kapcsolata legyen Veled, békésségben legyen Veled, azonos legyen az értékrendje a Tieddel, hogy bevihesd őt országodba, Jézus nevében, Ámen

Olvasmány – E.G. White JÉZUS ÉLETE 76. fejezet

76. fejezet – PILÁTUS PALOTÁJÁNAK AZ UDVARÁN (6. rész)

Pilátust bámulattal töltötte el az Üdvözítő panaszkodástól mentes türelme. Nem kételkedett abban, hogy ennek az embernek a látványa - ellentétben Barabbás magatartásával - felkelti iránta a zsidók részvétét. Nem értette a papok Vele szemben tanúsított fanatikus gyűlöletét, Aki a világ világosságaként nyilvánvalóvá tette sötétségüket és tévedéseiket. Őrült gyűlöletre ingerelték a csőcseléket ellene. A papok, a főemberek és a tömeg ismételten szörnyű kórusban kiáltozták: "Feszítsd meg! Feszítsd meg!" (Lk 23:21). Végül Pilátus elveszítette minden türelmét oktalan kegyetlenségükkel szemben, és kétségbeesetten így kiáltott fel: "Vigyétek el őt ti és, feszítsétek meg, mert én nem találok bűnt őbenne" (Jn 19:6).

A római helytartó, bár hozzászokott a kegyetlen jelenetekhez, részvétet érzett a szenvedő fogolyért, akinek a magatartása még mindig olyan volt, mint egy trónján ülő királyé, bár elítélték, megkorbácsolták, folyt a vére a homlokából és sebektől szaggatott volt a háta. A papok azonban kijelentették: "Nekünk törvényünk van, és a mi törvényünk szerint meg kell halnia, mivelhogy Isten Fiává tette magát" (Jn 19:7).

Pilátus meglepődött. Semmi elképzelése sem volt Krisztusról és az Ő küldetéséről. Jóllehet élt benne a hitnek egy meghatározatlan formája Isten iránt, aki nagyobb, mint az ember. Az a gondolat, amely előzőleg egyszer már átfutott az elméjén, most határozottabb formát öltött. Azt kérdezte önmagától, hogy vajon az, Aki előtte áll a kigúnyolás bíborpalástjába öltöztetve és töviskoronával megkoronázva, nem lehet-e isteni lény?

Ismét kiment a tornácra és megkérdezte Jézustól: "Honnét való vagy te?" (Jn 19:9). Jézus azonban nem felelt neki semmit. Az Üdvözítő nyíltan szólott már Pilátushoz. Megmagyarázta neki, hogy az igazság tanújaként mi a küldetése. Pilátus azonban megvetette a világosságot. Visszaélt a bíró magas hivatalával, mikor annak alapelveit és saját tekintélyét feláldozta a csőcselék követeléseinek. Jézusnak nem volt további mondanivalója számára. Jézus hallgatása felbosszantotta, és dölyfösen azt mondta:

"Nekem nem szólsz-e? Nem tudod-e, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek és hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak?" (Jn 19:10)

Jézus erre ezt felelte neki: "Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked; nagyobb bűne van azért annak, aki a te kezedbe adott engem" (Jn 19:11).

Így a szánakozó Üdvözítő, erős szenvedései és fájdalmai közepette, amennyire csak lehetséges volt, mentegette a római helytartó cselekedetét, aki átadta őt a zsidóknak, hogy feszítsék meg Őt. Milyen jelenet volt az, amelyet az idők végezetéig át kell adnunk az utókornak! Milyen fényt vet ez a magatartás Krisztusra, aki az egész föld Bírója!

"Nagyobb bűne van azért annak - mondta Jézus -, aki a te kezedbe adott engem" (Jn 19:11). Jézus itt természetesen Kajafásra gondolt, aki főpapként az egész zsidó népet képviselte. A papok ismerték azokat az alapelveket, amelyek a római hatóságok ügyvitelét irányították. Birtokában voltak a próféciákból annak a világosságnak, ismeretnek, amely tanúbizonyságot tett Krisztusról, tanításairól és csodáiról. A zsidó hívők megkapták Krisztus istenségének félreérthetetlen bizonyítékát, Akit pedig ők halálra ítéltek. Ezek az emberek Istentől kapott világosságuk, ismeretük szerint lesznek megítélve.

A legnagyobb bűne és a legsúlyosabb felelőssége azoknak volt, akik a nemzet életében a legmagasabb rangú állásokat töltötték be, akik a letéteményesei és őrizői voltak a szent igazságoknak, amelyeket ők felelőtlenül elprédáltak. Pilátus, Heródes és a római katonák viszonylag nem sokat, szinte semmit sem tudtak Jézusról. Azt gondolták, hogy kedvébe járnak a papoknak és a főembereknek, ha jogtalanul, ha bűnös módon bánnak Jézussal. Nem volt meg nekik az a világosságuk Krisztusról, amelyet a zsidó nép bőségesen megkapott Istentől. Ha a római katonák hasonló világossággal és ismerettel rendelkeztek volna Krisztusról, akkor bizonyosan nem bántak volna vele olyan kegyetlenül.

Pilátus még egyszer azt ajánlotta, hogy engedjék szabadon az Üdvözítőt. "De a zsidók kiáltozának, mondván: Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja" (Jn 19:12). Így ezek a képmutatók azt a látszatot keltették, mintha féltő gonddal őrizték volna a császár tekintélyét, bár a római uralom összes ellenségei közül a zsidók voltak a legelkeseredettebbek. Amikor már elég erősnek érezték magukat, akkor azonnal kényszerítették a rómaiakat saját nemzeti- és vallási érdekeik elismerésére. Amint azonban valami kegyetlen szándékukat akarták megvalósítani, akkor felmagasztalták a római császárt. Annak érdekében, hogy elhatározott tervük szerint Krisztust megöljék, hajlandók voltak a legnagyobb hűségüket kifejezni az idegen uralom iránt, amelyet egyébként szívük mélyéig gyűlöltek.

"Valaki magát királlyá teszi, - fűzték hozzá - ellene mond a császárnak" (Jn 19:12). Ezzel a kijelentéssel Pilátus gyenge pontjára tapintottak, mivel a római kormányzat gyanakodott rá, és Pilátus tudta, hogy ha magatartásáról egy ilyen jelentés érkezne Rómába, ez könnyen a vesztét jelenthetné. Tudta, hogy ha a zsidók terveit meghiúsítja Jézus szabadon bocsátásával, akkor haragjuk a legnagyobb mértékben ellene fordul, és nem mulasztanak el semmit megtenni annak érdekében, hogy bosszút álljanak rajta. Éppen tanúja volt a zsidók makacs eltökéltségének, amellyel igyekeztek kioltani Jézus életét, Akit ok nélkül gyűlöltek. {DA 737.4}  

Pilátus ezek után elfoglalta helyét az ítélőszékben, és ismét a nép elé állította Jézust ezekkel a szavakkal: "Ímhol a ti királyotok!" (Jn 19:14). Erre ismét felhangzott a dühödt kiáltás: "Vidd el, vidd el, feszítsd meg őt!" (Jn 19:15). Olyan hangon, amelyet a közelben és a távolban egyaránt meg lehetett hallani, Pilátus azt kérdezte: "A ti királyotokat feszítsem meg?" (Jn 19:15). A papi fejedelmek ajkáról azonban ezek a közönséges, istenkáromló szavak hangzottak el válaszként: "Nem királyunk van, hanem császárunk" (Jn 19:15).

 

Higgyetek az Ő prófétáinak - november 28 - CSÜTÖRTÖK - Római levél 4. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Te milyennek látod azt az Istent, Akit a Római levél 4. fejezete bemutat?

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=R%C3%B3maiakhoz%204&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=R%C3%B3ma%204&version=NT-HU

A következő pontokban azt találod, ahogy a szerző meglátta Istent ebben a fejezetben. Kommentben leírhatod, hogy te milyen Istent fedeztél fel ebben a fejezetben. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, akkor válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

1.    Istennél csak a hit számít. Ezt megállapítottuk már a tegnapi fejezet kapcsán is, de ennek a fejezetnek is erőteljes üzenete. Ábrahám sok olyan hitből fakadó dolgot tett, amelyekért egy kicsit irigykedünk is rá. Elhagyta kényelmes otthonát és a sivatagi vándorlást választotta Isten hívására. Aztán a fiát is kész lett volna feláldozni Isten parancsára. Ki lenne még képesen hasonlóra? Ez a fejezet azt mondja, hogy Ábrahám akár dicsekedhetne is mindezekkel, de nem az Isten előtt. Istennek ezek nem voltak fontosak. Isten számára csak az volt fontos, hogy Ábrahám elhitte, Isten be fogja teljesíteni a neki tett ígéreteit. És ez elég volt Istennek ahhoz, hogy Ábrahámot igaznak nyilvánítsa.      

2.    Isten előtt, az üdvösség szempontjából nem az számít, hogy valamit hitből teszünk, vagy sem. Ábrahám hitből tette nagy és híres tetteit, de Isten nem ezért tekintette őt igaznak. A hit általi megigazulás nem azt jelenti, hogy hitből teszünk valamit. Isten előtt nem érdemszerzők még a hitből végrehajtott cselekedeteink sem. A fejezet végén ezt olvassuk: „Isten ígéretét sem vonta kétségbe hitetlenül, sőt megerősödött a hitben dicsőséget adva Istennek, és teljesen bizonyos volt afelől, hogy amit Isten ígér, azt meg is tudja tenni. Ezért Isten ezt "be is számította neki igazságul". De az, hogy "beszámította neki igazságul", nem egyedül érte van megírva, hanem értünk is, akiknek majd beszámítja, ha hiszünk abban, aki feltámasztotta a halottak közül Jézust, a mi Urunkat; aki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért.”  

3.    Isten nekünk is a hitet számítja be és nem a cselekedeteket. Ábrahámnak azt számította be igazságul, hogy elhitte, Isten nagy néppé teszi őt, nekünk pedig azt számítja be igazságul, ha „ha hiszünk abban, aki feltámasztotta a halottak közül Jézust, a mi Urunkat; aki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért.”  

4.    Isten látja a hitünket mielőtt külső jelekkel megvallanánk. Ábrahám körülmetélkedése előtt is hitt, és Isten elfogadta és értékelte ezt a hitet. Ábrahám korábban lett hívő, minthogy körölmetélkedett volna. Mi is megkeresztelkedünk hitünk megpecsételéseképpen, de a hitünk nem akkor kezdődik. Már előtte hívők vagyunk. Ezt a hitet pecsételjük meg a keresztség külső jegyével.    

5.    Isten hit által, kegyelemből üdvözít. A fejezet Dávid példáján keresztül mutatja be ezt. Dávid nagy bűnt követett el, de bocsánatot kapott Istentől, mielőtt bármit is tett volna. Isten nem azért bocsátott meg Dávidnak, mert valamilyen tettével kiérdemelte, hanem azért, mert elfogadta az ingyen kegyelmet. Így olvasunk erről: „Ahogyan Dávid is azt az embert mondja boldognak, akinek az Isten cselekedetek nélkül tulajdonít igazságot: "Boldogok, akiknek megbocsáttattak törvényszegéseik, és akiknek elfedeztettek bűneik. Boldog az az ember, akinek az Úr nem tulajdonít bűnt."

6.    Ezen kívül még egy olyan Istent látunk:

a.    aki hitünket igazságul számítja be

b.    aki például tárja elénk Ábrahám hitét

c.    aki nem büntetni, hanem megmenteni akar – a törvény csak büntetni tud

d.    aki beváltja azt, amit megígért, legyen bármekkora az ígéret

e.    aki egy olyan bűnöst is meg tud igazítani és igaznak tud tekinteni, amilyen én vagyok

Ima éretted: Istenem, kérlek add, hogy az olvasónak olyan erős hite legyen, mint amilyen Ábrahámnak volt. Adjad, hogy értékelni tudja, hogy Jézusban vetett hite által őt is igaznak tudod nyilvánítani, Jézus nevében, Ámen

Olvasmány – E.G. White JÉZUS ÉLETE 76. fejezet

76. fejezet – PILÁTUS PALOTÁJÁNAK AZ UDVARÁN (5. rész)

A vadállatok üvöltéséhez hasonlóan hangzott fel a csőcselék válasza: "Vidd el ezt, és bocsásd el nekünk Barabbást!" (Lk 23:18). Hangosabbra és hangosabbra zendült a kiáltás: Barabbást! Barabbást! Pilátus, mivel azt gondolta, hogy az emberek nem értették meg a kérdést, ismét megkérdezte tőlük: "Akarjátok-e azért, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?" Azok azonban ismét azt kiáltották: "Nem ezt, hanem Barabbást" (Jn 18:39-40). "Mit cselekedjem hát Jézussal, akit Krisztusnak hívnak?" (Mt 27:22) - kérdezte tőlük Pilátus. A kavargó sokaság ismét a démonokhoz hasonlóan ordítozott. Emberi alakban maguk a démonok voltak jelen a tömegben, és tőlük csak ezt a választ lehetett elvárni: "Feszíttessék meg!" (Mt 27:22).

Pilátus zavarba jött. Nem gondolta volna, hogy ilyen messzire megy el a nép. Húzódozott attól, hogy egy ártatlan embert kiszolgáltasson a legszörnyűbb és legkegyetlenebb halálnak, amivel valakit csak sújtani lehet. Mikor egy kicsit lecsillapodott a hangorkán, az emberekhez fordult és ezt kérdezte tőlük: "Mi rosszat cselekedett?" (Mt 27:23). Az ügy azonban messze túlhaladta minden ésszerű érvelés határát. A csőcselék, a papok és a főemberek nem bizonyítékot akartak kapni Krisztus ártatlansága mellett, hanem Krisztus halálos ítéletének a kimondását akarták végre meghallani.

Pilátus még mindig igyekezett megmenteni Krisztust. "Ő pedig harmadszor is monda nekik: Mert mi gonoszt tett ez? Semmi halálra való bűnt nem találtam őbenne, megfenyítvén azért őt, elbocsátom" (Lk 23:22). Jézus szabadon bocsátásának még az említése is tízszeresére korbácsolta fel a nép őrjöngését. "Feszítsd meg őt! Feszítsd meg őt!" (Lk 23:21) - kiáltozták. Egyre hangosabbra és hangosabbra növekedett a nép követelésének a vihara, amit Pilátus határozatlansága idézett elő.

Jézust, aki elalélt a fáradságtól és a testét borító sebektől, levitték a tornácról és az emberek szeme láttára megkorbácsolták. "A vitézek pedig elvivék őt az udvar belső részébe, ami az őrház; és összehívák az egész csapatot. És bíborba öltözteték őt és tövisből font koszorút tevének a fejére, és elkezdék őt köszönteni: Üdvözlégy, zsidók királya! És verik vala a fejét nádszállal és köpdösik vala őt és térdet hajtva tisztelik vala őt" (Mk 15:16-19). Alkalmilag néhányan gonosz kézzel hirtelen elkapták a kezébe tett nádszálat és megcsapdosták vele a homlokára tett töviskoronát, hogy a tövisek beleszúródjanak a homlokába, aminek következtében a vér lecsurgott az arcára és a szakállára.

Csodáljátok, ó mennyek, és döbbenj meg, ó föld! Szemléld az elnyomót és az elnyomottat! Az őrjöngő tömeg körülfogta a világ Üdvözítőjét. A csúfolódó és gúnyoló szavak összevegyültek az istenkáromlás közönséges szavaival. Az érzéketlen csőcselék Krisztus alacsony származására és alázatos életére tett gúnyos megjegyzéseket. Nevetségessé tették azt az állítását, amellyel magának igényelte az Isten Fia címet. A közönséges tréfálkozás és a sértően gúnyos szavak szájról szájra jártak.

A kegyetlen csőcseléket Sátán vezette az Üdvözítővel szemben tanúsított viselkedésében. Sátán célja az volt, hogy kiváltsa Krisztusból a megtorlást, a bosszút, s ha lehetséges, rávegye arra, hogy valamiféle csodatettel szabadítsa ki magát, és így megsemmisítse a megváltás tervét. Egyetlen folt támadjon csak Krisztus emberi életén, emberi lényének egyetlen kudarca következzék csak be, Isten Báránya csak tökéletlen áldozat és az emberi nemzedék és a világ megváltása meghiúsulna. Krisztus azonban, Aki egyetlen parancsszavával mennyei seregeket rendelhetett volna saját védelmére - aki rémületbe kergethette volna a csőcseléket és eltávolíthatta volna szeme elől isteni fensége felvillantásával, - tökéletes higgadtsággal viselte el a legbrutálisabb sértéseket és erőszakosságot is.

Krisztus ellenségei csodát követeltek istensége bizonyítékaként. Sokkal nagyobb bizonyítékban lett részük, mint amekkorát kerestek. Amiképpen Krisztus kínzóit kegyetlenségük az emberiesség szintje alá, a Sátán hasonlatosságára aljasította le, úgy Krisztust szelídsége és türelme az emberi nemzetség fölé emelte fel, és bebizonyította Istennel való rokonságát. Felmagasztalásának a záloga a megalázkodása volt. Kínszenvedésének a vércseppjei, amelyek homlokának a sebeiből lecsurogtak arcára és szakállára annak a zálogai, biztosítékai voltak, hogy Ő a mi nagy főpapunk. Aki az "örömnek olajával felkenetett" (Zsid 1:9).

Nagy volt Sátán haragja, mikor azt látta, hogy mindaz a jogtalanság és durva bánásmód, ami az Üdvözítőt érte, a legkisebb zúgolódást sem kényszerítette ki szájából. Krisztusban - aki emberi természetet vett magára-, isteni, lelki erő lakozott, és ezért semmi körülmény sem távolította el Atyja akaratától.

Mikor Pilátus átadta Jézust megkorbácsolásra és kigúnyolásra, azt gondolta, hogy ez majd felkelti a sokaság szánalmát Iránta. Azt remélte, hogy végül is ez a büntetés elég volt a számára. Azt hitte, hogy ezzel még a papok is megelégszenek minden rosszindulatuk ellenére. A zsidók azonban éles felfogóképességükkel Pilátus gyengeségének a jelét látták meg abban, hogy így büntetett meg egy embert, akit ártatlannak jelentett ki. Tudták, hogy Pilátus megpróbálta megmenteni a fogoly életét, és ezért még erősebben elhatározták, hogy minden áron megakadályozzák szabadon bocsátását, mert Jézusnak nem szabad megmenekülnie. Pilátus csak azért korbácsoltatta meg Krisztust, mert el akarta nyerni a tetszésüket, és ki akarta elégíteni őket - gondolták -, most azért minden erőnkkel célunk elérésére, a halálos ítélet kikényszerítésére kell törekednünk, amit végül sikerül is majd elérnünk.

Pilátus most elküldött Barabbásért, hogy hozzák be az udvarba. Azután egymás mellé állíttatta a két foglyot. Majd rámutatott az Üdvözítőre és komoly, kérlelő hangon ezt mondta: "Ímhol az ember!" "Ímé kihozom őt nektek, hogy értsétek meg, hogy nem találok benne semmi bűnt" (Jn 19:4-5).

Isten Fia ott állt, az a palást volt rajta, amelyet kigúnyolása céljából adtak rá, és töviskorona volt a fején. Derékig levetkőztették. Hátán láthatóvá lettek a korbácsolás nyomai, a hosszú, kegyetlen csíkok, amelyekből patakban folyt a vér. Arca vérfoltos volt, és magán hordozta a kimerültség és a fájdalom jeleit, de még sohasem látszott olyan szépnek, mint éppen most. Az Üdvözítő ábrázatát semmi sem tudta elcsúfítani ellenségei szeme előtt. Arcának minden vonása jóindulatot, alázatosságot és irgalmat sugárzott kegyetlen ellenségei iránt. Magatartásában nem volt gyengeség, hanem a hosszú szenvedés elhordozásának az ereje és a méltósága sugárzott belőle. Ennek szembetűnő ellentéte volt a mellette álló fogoly. Barabbás ábrázatának minden vonása egy megkeményedett szívű gonosztevőre emlékeztetett; mert valójában az is volt. Ezt a különbséget a két fogoly között mindenki, aki ott volt, észrevette. A nézők közül néhányan sírtak. Mikor Jézusra tekintettek, szívük megtelt iránta való részvéttel. Még a papok és a főemberek is meggyőződtek arról, hogy Jézus magatartása teljesen megfelelt isteni igényének.

Azok a római katonák, akik körülvették Krisztust, nem voltak mindnyájan megkeményedett szívű emberek. Néhányan közülük belenéztek Jézus arcába és keresték a bizonyítékot arra, hogy valóban az a gonosztevő és veszedelmes ember volt-e, akinek sokan mondták. Többször megfordultak, és megvetően néztek Barabbásra. Nem volt szükségük mély emberismeretre, hogy átlássanak rajta. Azután Krisztus felé fordultak, aki vád alatt állott. A mély szánalom érzésével tekintettek az isteni Szenvedőre. Krisztus csendes engedelmessége belevéste elméjükbe ezt a jelenetet, amelyet soha többé nem tudtak onnan kitörölni, amíg vagy el nem ismerték Őt Krisztusként, vagy el nem vetették Őt, és ezzel el nem döntötték saját sorsukat. 

Higgyetek az Ő prófétáinak - november 27 - SZERDA - Római levél 3. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Te milyennek látod azt az Istent, Akit a Római levél 3. fejezete bemutat?

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=R%C3%B3maiakhoz%203&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=R%C3%B3ma%203&version=NT-HU

A következő pontokban azt találod, ahogy a szerző meglátta Istent ebben a fejezetben. Kommentben leírhatod, hogy te milyen Istent fedeztél fel ebben a fejezetben. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, akkor válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

1.    Isten hűségén semmi sem változtat. Az ember hitetlensége vagy hűtlensége nem változtat Isten hűségén. Ő hűséges marad hozzánk, Önmagához és az emberiséggel való tervéhez, szakadjon bár az ég.      

2.    Isten győz, amikor perelnek Vele. Sátán már a mennyben perbe fogta Istent, de nem győzött, hanem kivettetett a mennyből. Azóta is vádolja Istent és a Hozzá hűséges gyermekeit, de ígéretünk van rá, hogy nemcsak a mennyből, hanem az egész világegyetemből kivettetik és nem fog létezni. Amikor a mennyben perbe fogta Istent, kivettetett onnan és helye sem volt található ott, úgy a világegyetemből is ki fog vettetni és nem lesz ott hely a számára.   

3.    Isten előtt egyetlen igaz ember sincs. Viszont Isten által mindnyájan igazak lehetünk. Akiket Ő megigazít, azok valóban igazak lesznek. Az ember önmagában sosem lehet igaz, de Jézusban megigazulhat. És ez az evangélium, az örömhír. Lehetünk igazak Isten ajándéka által.

4.    Isten előtt mindenki egyforma. Mi különbséget tehetünk ember és ember között, az egyiket jobbnak láthatjuk, mint a másikat, de Istennél ez a különbség semmit sem jelenthet. A jobb és a kevésbé jobb ember is bűnös, és mivel bűnös halált érdemel és megváltásra szorul. Isten kegyelme nélkül a jobbak is elkárhoznak, Isten kegyelme által a legrosszabbak is bűnbocsánatban részesülnek és üdvözülnek. Pál leszögezi, hogy éppen ezért mindenki egyforma Isten szemében.   

5.    Istennél csak a hit számít. A hit bizalmat jelent. E nélkül a bizalom nélkül nincs Istennel való közösség. A bizalom pedig mindent szabályoz az Isten és az ember között. A hit nélküli engedelmesség csupán alkalmazkodás, a hitből való engedelmesség pedig a közösségből és a szeretetből ered. Csak ennek van értelme és értéke.

6.    Ezen kívül még egy olyan Istent látunk:

a.    aki mindenkinek egyforma esélyeket biztosít az üdvösségre

b.    akinek az igazsága annál fényesebben ragyog, minél nagyobb az emberi hűtlenség sötétsége

c.    aki nélkül csak romlott dolgokat tudunk tenni

d.    aki nem a törvény cselekedeteiből igazítja meg az embert

e.    akinek az igazságáról bizonyságot tesznek a törvény és a próféták

f.      aki ingyen igazítja meg az embert, kegyelemből

g.    aki az Ő Fiát engesztelő áldozatul rendelte a mi bűneinkért

h.    aki igazzá teszi azt, aki Jézusban hisz

i.       aki nemcsak a zsidóké, hanem a pogányoké is

j.       akinek a törvényét nem lehet érvényteleníteni hit által

Ima éretted: Istenem, kérlek add, hogy az olvasó hálás legyen azért, hogy Te az ő estében is diadalmaskodsz, amikor a Vádoló perlekedik Veled, Jézus nevében, Ámen

Olvasmány – E.G. White JÉZUS ÉLETE 76. fejezet

76. fejezet – PILÁTUS PALOTÁJÁNAK AZ UDVARÁN (4. rész)

Jézus üldözői megkísérelték Krisztus lényét a saját félelmükön lemérni. Éppen olyan gonosznak és közönségesnek tüntették fel Őt, amilyenek ők maguk voltak. A szenvedő Krisztus lényéből azonban kisugárzott egy másik tekintet: az az arc, amelyet egy nap majd teljes dicsőségében látnak meg. Voltak néhányan, akik remegtek Krisztus jelenlétében. Miközben a durva tömeg gúnyolódva hajlongott Krisztus előtt, néhányan azok közül, akik ugyanazzal a szándékkal közeledtek Hozzá, visszafordultak, és elhallgattak, mert megijedtek. Heródes maga is tudatára ébredt bűnének. Az irgalmas világosság utolsó fénye világított be a bűneitől megkeményedett szívébe. Akarata ellenére megérezte, hogy ez a názáreti Jézus mégsem volt közönséges ember. Nem, mert az Istenség átvillant emberi lényén. Éppen akkor, amikor a csúfolódók, a házasságtörők és a gyilkosok fogták körül Krisztust, Heródes megérezte, hogy magát Istent látta ülni királyi székén.

Bármilyen kemény ember volt is Heródes, Krisztus elítéltetését, kárhoztatását nem merte aláírni. Szerette volna kivonni magát a rettenetes felelősség alól. Ezért Jézust visszaküldte a római helytartó, Pilátus ítélőszéke elé.

Pilátus csalódott volt, és nem tetszet neki az, ami történt. Mikor a zsidók visszatértek foglyukkal, türelmetlenül megkérdezte, hogy vajon mit akarnak, hogy Jézussal tegyen. Emlékeztette őket, hogy ő már kivizsgálta Jézus ügyét, kihallgatta Jézust és nem talált benne semmi kivetni valót. Megmondta nekik, hogy ők ugyan panaszt tettek Jézus ellen, de nem voltak képesek bizonyítani egyetlen vádjukat sem. Elküldte Jézust Heródeshez, Galilea negyedes fejedelméhez, aki saját népük egyik tagja, de ez sem talált Benne halálra méltó bűnt. "Megfenyítvén őt azért- mondta- elbocsátom" (Lk 23:16).

Pilátus itt mutatta meg a gyengeségét. Kijelentette, hogy Jézus ártatlan volt, mégis hajlandó volt megkorbácsoltatni, hogy lecsillapítsa vádolóit. Feláldozta az igazság alapelveit azért, hogy kölcsönös engedmények adásával megegyezhessen a csőcselékkel. Ezzel azonban kellemetlen helyzetbe sodorta magát. A sokaság számolt a helytartó határozatlanságával, és még hangosabban ordítozva követelte tőle a fogoly halálra ítélését. Ha Pilátus mindjárt az első pillanatban erős és határozott lett volna, és megtagadta volna annak az embernek az elítélését, akit ártatlannak talált, akkor elszakította volna azt a végzetes láncot, amely lelkiismeretét megkötözte és a bűn iszonyatos fogságában tartotta egész életében. Ha kezdettől lelkiismeretére hallgatott volna, akkor a zsidók nem kísérelték volna meg azt, hogy előírják neki, mit tegyen. Krisztust megölhették volna, de ennek a gyilkosságnak a bűne nem terhelte volna Pilátust. Ő azonban egyik lépést a másik után tette meg lelkiismerete megsértésében. Felmentette magát az alól, hogy igazsággal és méltányossággal ítélkezzék, és most majdnem tehetetlenül a zsidó papok és főemberek kezében találta magát. Ingadozása és határozatlansága végül is a romlását okozták.

Isten még most sem hagyta, hogy Pilátus vakon cselekedjék. Istentől küldött üzenet óvta őt attól a tettől, amit éppen el akart követni. Válaszul Krisztus imádságára, Pilátus feleségét álmában egy angyal látogatta meg a mennyből, és álmában találkozott az Üdvözítővel és beszélgetett is Vele. Pilátus felesége nem volt zsidó, de amikor Jézusra nézett álmában, semmi kétsége nem volt lényéről, jelleméről és küldetéséről. Isten Fejedelmét ismerte fel. Látta Őt, mikor kihallgatták a palota udvarán. Látta, hogy kezeit szorosan összekötözték, mint ahogy egy bűnöző kezeit szokták. Látta Heródest és katonáit szörnyű tettük végzése közben. Hallotta, mikor a papok és a főemberek irigységgel és rosszindulattal eltelve, őrjöngve vádolták Jézust. Hallotta a zsidók szavait: "Nekünk törvényünk van, és a mi törvényünk szerint meg kell halnia, mivelhogy Isten Fiává tette magát" (Jn 19:7). Látta Pilátust, a férjét, aki azután, hogy kijelentette: "Én nem találok benne semmi bűnt" (Jn 18:38), mégis megkorbácsoltatta. Hallotta, mikor Pilátus kimondta a halálos ítéletet, és átadta Krisztust gyilkosainak. Látta a keresztet a Golgotán, és látta, mikor a földet sötétség borította be, és hallotta a titokzatos kiáltást felszakadni Jézus ajkáról: "Elvégeztetett!" (Jn 19:30). Azután még egy másik jelenet tárult fel előtte. Felismerte Jézust, aki egy hatalmas, fehér felhőn ült, mialatt a föld megremegett, és Jézus gyilkosai lélekszakadva menekültek dicsősége jelenléte elől. A borzalom kiáltásával ébredt fel álmából, és azonnal írt Pilátusnak egy figyelmeztető üzenetet.

Mialatt Pilátus habozott, vajon mit is tegyen, egy hírnök furakodott keresztül a sokaságon és átadta neki a levelet, amit felesége küldött neki. A levél szövege szó szerint ez volt:

Ne avatkozzál amaz igaz ember dolgába; mert sokat szenvedtem ma álmomban őmiatta (Mt 27:19).

Pilátus arca elsápadt. Egymással összeütközésbe került érzelmei megkavarták. Miközben azonban késlekedett cselekedni, a papok és a főemberek még tovább szították az emberek indulatait. Pilátust ez cselekvésre kényszerítette. Most eszébe jutott valami, amivel biztosíthatta volna Krisztus szabadon bocsátását. Húsvét ünnepén szokás szerint szabadon bocsátották azt a foglyot, akit a nép választhatott ki. Ez a szokás pogány eredetű volt. Az igazságnak még csak az árnyéka sem volt meg ebben a szokásban, a zsidók azonban nagyra értékelték. A római hatóságok ebben az időben fogságban tartottak egy Barabbás nevű embert, akit már halálra is ítéltek. Ez az ember azzal az igénnyel lépett fel, hogy ő a Messiás. Azt állította, hogy teljhatalmat kell kapnia arra, hogy a dolgok új rendjét hozza létre a világ tökéletesítése és az igazság helyreállítása céljából. Sátáni téveszméjének a hatása alatt azt állította, hogy mindazt, amit lopás vagy rablás útján meg tudott szerezni, az a saját tulajdona. Sátáni erőkkel csodálatos dolgokat vitt véghez. Sok követőt nyert meg magának a nép közül. Zendülést idézett elő a római kormányzat ellen. Vallási lelkesedés takarója alatt egy megkeményedett szívű és mindenre elszánt gazember volt, aki hajlamos volt a lázadásra és a kegyetlenségre. Pilátus azzal, hogy a népnek választási lehetőséget adott Barabbás és az ártatlan Krisztus között, a nép igazságérzetétől várt segítséget. Azt remélte, hogy sikerül neki a nép együttérzését megnyernie Krisztus számára a papok és a főemberek ellenében. Pilátus ezért a sokasághoz fordult és így szólt az emberekhez nagy komolysággal: "Melyiket akarjátok, hogy elbocsássam nektek: Barabbást-e, vagy Jézust, akit Krisztusnak hívnak" (Mt 27:17).