Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Te milyennek látod azt az Istent, Akit a Római levél 4. fejezete bemutat?
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=R%C3%B3maiakhoz%204&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=R%C3%B3ma%204&version=NT-HU
A következő pontokban azt találod, ahogy a szerző meglátta Istent ebben a fejezetben. Kommentben leírhatod, hogy te milyen Istent fedeztél fel ebben a fejezetben. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, akkor válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
1. Istennél csak a hit számít. Ezt megállapítottuk már a tegnapi fejezet kapcsán is, de ennek a fejezetnek is erőteljes üzenete. Ábrahám sok olyan hitből fakadó dolgot tett, amelyekért egy kicsit irigykedünk is rá. Elhagyta kényelmes otthonát és a sivatagi vándorlást választotta Isten hívására. Aztán a fiát is kész lett volna feláldozni Isten parancsára. Ki lenne még képesen hasonlóra? Ez a fejezet azt mondja, hogy Ábrahám akár dicsekedhetne is mindezekkel, de nem az Isten előtt. Istennek ezek nem voltak fontosak. Isten számára csak az volt fontos, hogy Ábrahám elhitte, Isten be fogja teljesíteni a neki tett ígéreteit. És ez elég volt Istennek ahhoz, hogy Ábrahámot igaznak nyilvánítsa.
2. Isten előtt, az üdvösség szempontjából nem az számít, hogy valamit hitből teszünk, vagy sem. Ábrahám hitből tette nagy és híres tetteit, de Isten nem ezért tekintette őt igaznak. A hit általi megigazulás nem azt jelenti, hogy hitből teszünk valamit. Isten előtt nem érdemszerzők még a hitből végrehajtott cselekedeteink sem. A fejezet végén ezt olvassuk: „Isten ígéretét sem vonta kétségbe hitetlenül, sőt megerősödött a hitben dicsőséget adva Istennek, és teljesen bizonyos volt afelől, hogy amit Isten ígér, azt meg is tudja tenni. Ezért Isten ezt "be is számította neki igazságul". De az, hogy "beszámította neki igazságul", nem egyedül érte van megírva, hanem értünk is, akiknek majd beszámítja, ha hiszünk abban, aki feltámasztotta a halottak közül Jézust, a mi Urunkat; aki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért.”
3. Isten nekünk is a hitet számítja be és nem a cselekedeteket. Ábrahámnak azt számította be igazságul, hogy elhitte, Isten nagy néppé teszi őt, nekünk pedig azt számítja be igazságul, ha „ha hiszünk abban, aki feltámasztotta a halottak közül Jézust, a mi Urunkat; aki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért.”
4. Isten látja a hitünket mielőtt külső jelekkel megvallanánk. Ábrahám körülmetélkedése előtt is hitt, és Isten elfogadta és értékelte ezt a hitet. Ábrahám korábban lett hívő, minthogy körölmetélkedett volna. Mi is megkeresztelkedünk hitünk megpecsételéseképpen, de a hitünk nem akkor kezdődik. Már előtte hívők vagyunk. Ezt a hitet pecsételjük meg a keresztség külső jegyével.
5. Isten hit által, kegyelemből üdvözít. A fejezet Dávid példáján keresztül mutatja be ezt. Dávid nagy bűnt követett el, de bocsánatot kapott Istentől, mielőtt bármit is tett volna. Isten nem azért bocsátott meg Dávidnak, mert valamilyen tettével kiérdemelte, hanem azért, mert elfogadta az ingyen kegyelmet. Így olvasunk erről: „Ahogyan Dávid is azt az embert mondja boldognak, akinek az Isten cselekedetek nélkül tulajdonít igazságot: "Boldogok, akiknek megbocsáttattak törvényszegéseik, és akiknek elfedeztettek bűneik. Boldog az az ember, akinek az Úr nem tulajdonít bűnt."
6. Ezen kívül még egy olyan Istent látunk:
a. aki hitünket igazságul számítja be
b. aki például tárja elénk Ábrahám hitét
c. aki nem büntetni, hanem megmenteni akar – a törvény csak büntetni tud
d. aki beváltja azt, amit megígért, legyen bármekkora az ígéret
e. aki egy olyan bűnöst is meg tud igazítani és igaznak tud tekinteni, amilyen én vagyok
Ima éretted: Istenem, kérlek add, hogy az olvasónak olyan erős hite legyen, mint amilyen Ábrahámnak volt. Adjad, hogy értékelni tudja, hogy Jézusban vetett hite által őt is igaznak tudod nyilvánítani, Jézus nevében, Ámen
Olvasmány – E.G. White JÉZUS ÉLETE 76. fejezet
76. fejezet – PILÁTUS PALOTÁJÁNAK AZ UDVARÁN (5. rész)
A vadállatok üvöltéséhez hasonlóan hangzott fel a csőcselék válasza: "Vidd el ezt, és bocsásd el nekünk Barabbást!" (Lk 23:18). Hangosabbra és hangosabbra zendült a kiáltás: Barabbást! Barabbást! Pilátus, mivel azt gondolta, hogy az emberek nem értették meg a kérdést, ismét megkérdezte tőlük: "Akarjátok-e azért, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?" Azok azonban ismét azt kiáltották: "Nem ezt, hanem Barabbást" (Jn 18:39-40). "Mit cselekedjem hát Jézussal, akit Krisztusnak hívnak?" (Mt 27:22) - kérdezte tőlük Pilátus. A kavargó sokaság ismét a démonokhoz hasonlóan ordítozott. Emberi alakban maguk a démonok voltak jelen a tömegben, és tőlük csak ezt a választ lehetett elvárni: "Feszíttessék meg!" (Mt 27:22).
Pilátus zavarba jött. Nem gondolta volna, hogy ilyen messzire megy el a nép. Húzódozott attól, hogy egy ártatlan embert kiszolgáltasson a legszörnyűbb és legkegyetlenebb halálnak, amivel valakit csak sújtani lehet. Mikor egy kicsit lecsillapodott a hangorkán, az emberekhez fordult és ezt kérdezte tőlük: "Mi rosszat cselekedett?" (Mt 27:23). Az ügy azonban messze túlhaladta minden ésszerű érvelés határát. A csőcselék, a papok és a főemberek nem bizonyítékot akartak kapni Krisztus ártatlansága mellett, hanem Krisztus halálos ítéletének a kimondását akarták végre meghallani.
Pilátus még mindig igyekezett megmenteni Krisztust. "Ő pedig harmadszor is monda nekik: Mert mi gonoszt tett ez? Semmi halálra való bűnt nem találtam őbenne, megfenyítvén azért őt, elbocsátom" (Lk 23:22). Jézus szabadon bocsátásának még az említése is tízszeresére korbácsolta fel a nép őrjöngését. "Feszítsd meg őt! Feszítsd meg őt!" (Lk 23:21) - kiáltozták. Egyre hangosabbra és hangosabbra növekedett a nép követelésének a vihara, amit Pilátus határozatlansága idézett elő.
Jézust, aki elalélt a fáradságtól és a testét borító sebektől, levitték a tornácról és az emberek szeme láttára megkorbácsolták. "A vitézek pedig elvivék őt az udvar belső részébe, ami az őrház; és összehívák az egész csapatot. És bíborba öltözteték őt és tövisből font koszorút tevének a fejére, és elkezdék őt köszönteni: Üdvözlégy, zsidók királya! És verik vala a fejét nádszállal és köpdösik vala őt és térdet hajtva tisztelik vala őt" (Mk 15:16-19). Alkalmilag néhányan gonosz kézzel hirtelen elkapták a kezébe tett nádszálat és megcsapdosták vele a homlokára tett töviskoronát, hogy a tövisek beleszúródjanak a homlokába, aminek következtében a vér lecsurgott az arcára és a szakállára.
Csodáljátok, ó mennyek, és döbbenj meg, ó föld! Szemléld az elnyomót és az elnyomottat! Az őrjöngő tömeg körülfogta a világ Üdvözítőjét. A csúfolódó és gúnyoló szavak összevegyültek az istenkáromlás közönséges szavaival. Az érzéketlen csőcselék Krisztus alacsony származására és alázatos életére tett gúnyos megjegyzéseket. Nevetségessé tették azt az állítását, amellyel magának igényelte az Isten Fia címet. A közönséges tréfálkozás és a sértően gúnyos szavak szájról szájra jártak.
A kegyetlen csőcseléket Sátán vezette az Üdvözítővel szemben tanúsított viselkedésében. Sátán célja az volt, hogy kiváltsa Krisztusból a megtorlást, a bosszút, s ha lehetséges, rávegye arra, hogy valamiféle csodatettel szabadítsa ki magát, és így megsemmisítse a megváltás tervét. Egyetlen folt támadjon csak Krisztus emberi életén, emberi lényének egyetlen kudarca következzék csak be, Isten Báránya csak tökéletlen áldozat és az emberi nemzedék és a világ megváltása meghiúsulna. Krisztus azonban, Aki egyetlen parancsszavával mennyei seregeket rendelhetett volna saját védelmére - aki rémületbe kergethette volna a csőcseléket és eltávolíthatta volna szeme elől isteni fensége felvillantásával, - tökéletes higgadtsággal viselte el a legbrutálisabb sértéseket és erőszakosságot is.
Krisztus ellenségei csodát követeltek istensége bizonyítékaként. Sokkal nagyobb bizonyítékban lett részük, mint amekkorát kerestek. Amiképpen Krisztus kínzóit kegyetlenségük az emberiesség szintje alá, a Sátán hasonlatosságára aljasította le, úgy Krisztust szelídsége és türelme az emberi nemzetség fölé emelte fel, és bebizonyította Istennel való rokonságát. Felmagasztalásának a záloga a megalázkodása volt. Kínszenvedésének a vércseppjei, amelyek homlokának a sebeiből lecsurogtak arcára és szakállára annak a zálogai, biztosítékai voltak, hogy Ő a mi nagy főpapunk. Aki az "örömnek olajával felkenetett" (Zsid 1:9).
Nagy volt Sátán haragja, mikor azt látta, hogy mindaz a jogtalanság és durva bánásmód, ami az Üdvözítőt érte, a legkisebb zúgolódást sem kényszerítette ki szájából. Krisztusban - aki emberi természetet vett magára-, isteni, lelki erő lakozott, és ezért semmi körülmény sem távolította el Atyja akaratától.
Mikor Pilátus átadta Jézust megkorbácsolásra és kigúnyolásra, azt gondolta, hogy ez majd felkelti a sokaság szánalmát Iránta. Azt remélte, hogy végül is ez a büntetés elég volt a számára. Azt hitte, hogy ezzel még a papok is megelégszenek minden rosszindulatuk ellenére. A zsidók azonban éles felfogóképességükkel Pilátus gyengeségének a jelét látták meg abban, hogy így büntetett meg egy embert, akit ártatlannak jelentett ki. Tudták, hogy Pilátus megpróbálta megmenteni a fogoly életét, és ezért még erősebben elhatározták, hogy minden áron megakadályozzák szabadon bocsátását, mert Jézusnak nem szabad megmenekülnie. Pilátus csak azért korbácsoltatta meg Krisztust, mert el akarta nyerni a tetszésüket, és ki akarta elégíteni őket - gondolták -, most azért minden erőnkkel célunk elérésére, a halálos ítélet kikényszerítésére kell törekednünk, amit végül sikerül is majd elérnünk.
Pilátus most elküldött Barabbásért, hogy hozzák be az udvarba. Azután egymás mellé állíttatta a két foglyot. Majd rámutatott az Üdvözítőre és komoly, kérlelő hangon ezt mondta: "Ímhol az ember!" "Ímé kihozom őt nektek, hogy értsétek meg, hogy nem találok benne semmi bűnt" (Jn 19:4-5).
Isten Fia ott állt, az a palást volt rajta, amelyet kigúnyolása céljából adtak rá, és töviskorona volt a fején. Derékig levetkőztették. Hátán láthatóvá lettek a korbácsolás nyomai, a hosszú, kegyetlen csíkok, amelyekből patakban folyt a vér. Arca vérfoltos volt, és magán hordozta a kimerültség és a fájdalom jeleit, de még sohasem látszott olyan szépnek, mint éppen most. Az Üdvözítő ábrázatát semmi sem tudta elcsúfítani ellenségei szeme előtt. Arcának minden vonása jóindulatot, alázatosságot és irgalmat sugárzott kegyetlen ellenségei iránt. Magatartásában nem volt gyengeség, hanem a hosszú szenvedés elhordozásának az ereje és a méltósága sugárzott belőle. Ennek szembetűnő ellentéte volt a mellette álló fogoly. Barabbás ábrázatának minden vonása egy megkeményedett szívű gonosztevőre emlékeztetett; mert valójában az is volt. Ezt a különbséget a két fogoly között mindenki, aki ott volt, észrevette. A nézők közül néhányan sírtak. Mikor Jézusra tekintettek, szívük megtelt iránta való részvéttel. Még a papok és a főemberek is meggyőződtek arról, hogy Jézus magatartása teljesen megfelelt isteni igényének.
Azok a római katonák, akik körülvették Krisztust, nem voltak mindnyájan megkeményedett szívű emberek. Néhányan közülük belenéztek Jézus arcába és keresték a bizonyítékot arra, hogy valóban az a gonosztevő és veszedelmes ember volt-e, akinek sokan mondták. Többször megfordultak, és megvetően néztek Barabbásra. Nem volt szükségük mély emberismeretre, hogy átlássanak rajta. Azután Krisztus felé fordultak, aki vád alatt állott. A mély szánalom érzésével tekintettek az isteni Szenvedőre. Krisztus csendes engedelmessége belevéste elméjükbe ezt a jelenetet, amelyet soha többé nem tudtak onnan kitörölni, amíg vagy el nem ismerték Őt Krisztusként, vagy el nem vetették Őt, és ezzel el nem döntötték saját sorsukat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése