Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Te milyennek látod azt az Istent, Akit az Apostolok cselekedetei 7. fejezete bemutat?
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=Apostolok%207&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=Apostolok%20cselekedetei%207&version=NT-HU
A következő pontokban azt találod, ahogy a szerző meglátta Istent ebben a fejezetben. Kommentben leírhatod, hogy te milyen Istent fedeztél fel ebben a fejezetben. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, akkor válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
1. A keresztények Istene ugyanaz, mint a zsidók Istene. István védőbeszéde ezt próbálta kihangsúlyozni azzal, hogy nagyvonalakban elmondta Izrael népének történetét. A zsidók és a keresztények közös történet örökösei. Közösek a gyökereik és közös a reménységük. A zsidók próbáltak elhatárolódni a keresztényektől, István pedig próbálta bebizonyítani, hogy a kereszténység a zsidó remények folytatása és beteljesedése. Az az Isten, aki kihívta és létrehozta Izrael nemzetét, ugyanaz az Isten hívta el a keresztény egyházat, hogy az Ószövetség ígéreteinek és reménységének a beteljesítője legyen.
2. Istennek sosem volt könnyű dolga népével. István arra próbálta emlékeztetni hallgatóit, hogy Istennek mindig küzdenie kellett népe megértéséért, népe engedelmességéért, népe szeretetéért. Ami most történik, nem egyedi. A nép mindig is engedetlen és lázadó volt, mindig a maga útját akarta járni, Isten útjai nem voltak vonzóak számukra, nem találkoztak elképzeléseikkel és terveivel. És ez nem csak az Ószövetségben volt így, nemcsak Jézus és az apostolok idejében, hanem ma is gyülekezeteinkben. Sajnos nem tanultunk őseink évezredes tapasztalatából.
3. Az Isten elleni lázadók kivetkőznek emberi mivoltukból. István nagyszerű beszédére, amelyet a Szentlélek indításából mondott, a hallgatói dühösek lesznek és fogukat csikorgatják. Ezt okozza az emberben, amikor elképzelései nem egyeznek az Istenével. A szelíd Isten szerető figyelmeztetésére az emberek bedugják a fülüket, hangosan kiáltoznak és dühösen csikorgatják a fogukat. Mikor fogunk ebből megváltozni?
4. Az Isten barátja nehézségei közepette meglátja Isten arcát. Amikor Istvánt megkövezni készülnek, István az égre emelte tekintetét és meglátta Isten dicsőségét és Jézust az Isten jobbján. Ha bajban vagy, tegyél te is így. Emeld tekintetedet az égre és meg fogod látni a téged szerető Isten arcát. Ez erőt ad minden körülmények között.
5. Ezen kívül még egy olyan Istent látunk:
a. aki elhívja Ábrahámot, hogy legyen a barátja, hagyja el otthonát és kövesse Őt
b. aki szövetséget köt Ábrahámmal és ennek jeléül a körülmetélkedést adja neki és a zsidóságnak
c. aki megszabadította Jákobot minden nyomorúságából
d. aki csipkebokorban jelent meg másik barátjának, Mózesnek
e. aki jelekkel, csodákkal és angyal által szabadította meg népét az egyiptomi rabságból
f. aki kegyelmet adott Dávidnak
g. aki angyalok közvetítésével adta törvényét Izraelnek
h. aki megnyitja az eget, hogy barátai megláthassák Őt, amikor bajban vannak
Ima éretted: Istenem, kérlek, nyisd meg az eget, hogy az olvasó meglásson Téged és Fiadat, és ez erőt adjon neki minden nehézségében. Adjad, hogy fel tudja emelni tekintetét az égre, hogy meglássa, hogy Te megnyitottad azt számára, Jézus nevében, Ámen
Olvasmány – E.G. White JÉZUS ÉLETE 74. fejezet
74. fejezet – GECSEMÁNÉ (1. rész)
Máté 26:36-56; Márk 14:32-50; Lukács 22:39-53; János 18:1-12.
Tanítványai társaságában az Üdvözítő lassan ment a Gecsemáné kertje felé vezető úton. A húsvéti telihold fényesen ragyogott le a felhőtlen égről. A zarándok sátrak városa mély csendben pihent.
Eddig valahányszor alkalom adódott rá, Jézus komolyan elbeszélgetett tanítványaival és oktatta őket. Most azonban, mikor a Gecsemáné kerthez közeledtek, furcsa módon hallgatag lett. Jézus gyakran felkereste ezt a kertet, hogy ott elmélkedjék és imádkozzék. Szíve azonban még sohasem volt annyira tele szomorúsággal, mint kínszenvedésének ezen az éjszakáján. Egész földi életén át Isten jelenlétének a világosságában járt. Mikor olyan emberekkel került összeütközésbe, akik Sátán befolyása alatt voltak, Jézus azt tudta mondani: "Aki küldött engem, én velem van. Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, amelyek neki kedvesek" (Jn 8:29). Most azonban úgy látszott, mintha Jézus kirekesztődött volna Isten jelenlétének világosságából. Most olyan volt, mint aki a bűnösök közé tartozik. Az elveszett emberiség bűnét neki kellett elhordoznia. Az Úrnak, mindnyájunk vétkét Reá kellett vetnie, Reá, aki pedig bűnt nem ismert (Vö. Ésa 53). Olyan rettenetes, szörnyű volt számára a bűn, olyan nagy volt a súlya a véteknek, amelyet neki kellett elhordoznia, hogy az Atya szeretetéből való örök kizárás félelme tört lelkére. Miután megérezte, hogy Isten haragja milyen rettenetes azokkal szemben, akik áthágták parancsolatait, így kiáltott fel: "Felette igen szomorú az én lelkem mind halálig!" (Mt 26:38).
Mikor megközelítették a kertet, a tanítványok észrevették azt a változást, amely Mesterükön történt. Soha azelőtt nem látták őt ilyen végtelenül szomorúnak és hallgatagnak. Minél közelebb kerültek a kerthez, Jézusnak ez a különös szomorúsága annál jobban fokozódott. A tanítványok azonban nem merték megkérdezni tőle, hogy mi az oka szomorúságának. Olyan tántorogva járt, mintha mindjárt elesne. Miután beléptek a kertbe, a tanítványok oda tekintettek arra a helyre, ahová Mesterük vissza szokott vonulni, és azt kívánták, bárcsak most is megnyugodhatna. Jézus minden lépést nagy erőfeszítéssel tett meg. Hangosan fel-feljajdult, mintha szörnyű teher súlya alatt szenvedett volna. Kétszer is tanítványai támogatták meg, mert különben a földre zuhant volna.
A kert bejáratának közelében arra kérte tanítványait, hogy imádkozzanak önmagukért és őérette. Azután Péterrel, Jakabbal és Jánossal arra a bizonyos elkülönített, magányos helyre ment. Ez a három tanítvány volt Krisztus legközelebbi társa. Ezek látták Krisztus megdicsőülését és átváltozását a Megdicsőülés hegyén. Szemtanúi voltak, mikor Mózes és Illés beszélgetett vele. Ők hallották meg a mennyből érkező hangot. Ezért Krisztus most is, nagy küzdelmének az időpontjában azt kívánta, hogy ez a három tanítvány maradjon a közelében. Azelőtt is gyakran töltötték vele az éjszakát ezen a félreeső, magányos helyen. Ezeken az alkalmakon, a Jézussal való vigyázás és imádkozás bizonyos időszaka után azonban félrevonultak, kissé távolabb Mesterüktől. Álomra hajtották le fejüket, és zavartalanul aludtak, míg reggel Jézus fel nem ébresztette őket, hogy újra kezdjék el napi munkájukat. Most azonban Krisztus azt akarta, hogy az egész éjszakát éberen és imádkozással töltsék. Ennek ellenére Jézus mégsem tudta elviselni, hogy éppen ez a három tanítványa legyen tanúja annak a kínszenvedésnek, amelyet neki kellett elhordoznia.
"Maradjatok itt, - mondotta nekik - és vigyázzatok énvelem" (Mt 26:38).
Azután elment néhány lépésnyi távolságra, - de nem olyan messzire, hogy ne láthatták és hallhatták volna Őt, és - arcra borulva zuhant a földre. Krisztus úgy érezte, hogy a bűn elválasztotta Őt Atyjától. A mélység olyan széles, olyan sötét és olyan riasztó volt, hogy a lelke megborzadt tőle. Isteni hatalmát nem használhatta fel a kínszenvedéstől való megszabadulása érdekében. Emberként kellett elszenvednie az emberek által elkövetett bűnök következményeit. Emberként kellett elhordoznia Istennek a bűnnel szemben tanúsított haragját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése