Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 55. fejezet 1124. nap
Isten hírnököt küldött, hogy bejelentse Krisztus jövetelét,
felhívja a zsidó nemzet és a világ figyelmét küldetésére, s így az emberek
felkészülhessenek fogadására. A János által hirdetett csodálatos személyiség
több mint harminc évig közöttük járt, és valójában nem ismerték fel Benne Isten
küldöttét. Lelkiismeret-furdalás kerítette hatalmába a tanítványokat, mert
megengedték, hogy az eluralkodó hitetlenség elferdítse véleményüket,
elhomályosítsa értelmüket. A sötét világot világossága ragyogta be, mégsem
ismerték fel, honnan jönnek sugarai. Magukat kérdezgették, miért is viselkedtek
úgy, hogy Krisztusnak meg kellett feddnie őket. Gyakran elismételték a Vele
folytatott beszélgetéseket, mondván: Miért engedtük, hogy földi megfontolások
és a papok, rabbik ellenkezése összezavarja az eszünket, s ne ismerjük fel:
Mózesnél nagyobb van köztünk, Salamonnál bölcsebb Bölcs tanít minket? Milyen
süketek voltak füleink! Milyen gyönge volt a felfogásunk!
Tamás nem akart hinni, míg ujját a római katonák által
ütött sebbe nem helyezte. Péter megtagadta Őt megalázott és elvetett
állapotában. Ezek a fájdalmas emlékek világosan eléjük rajzolódtak. Vele
jártak, de nem ismerték, nem értékelték Őt. Hogy felkavarták ezek a dolgok
lelküket most, amikor rájöttek hitetlenségükre!
Midőn a papok és vének összefogtak ellenük, a tanács elé
hurcolták, börtönbe vetették őket, Krisztus követői örvendeztek, mert
"méltókká tétettek arra, hogy az ő nevéért gyalázattal illettessenek"
(Acs 5:41). Örömmel bizonyították emberek és angyalok előtt, hogy megismerték
Krisztus dicsőségét, Őt akarják követni, még ha mindent elvesztenek is.
Most is ugyanúgy igaz, mint az apostoli időkben, hogy az
isteni Lélek megvilágosítása nélkül ember nem láthatja meg Krisztus dicsőségét.
Isten igazságát és munkáját nem becsüli a világot szerető, megalkuvó
kereszténység. A Mester követőit nem a kényelem, földi tisztelet vagy világi
alkalmazkodás útján találjuk. Messze elől járnak a kemény munka, megaláztatás,
szidalmazás ösvényén, a csata első sorában "a fejedelemségek ellen, a
hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei
ellen, melyek a magasságban vannak" (Ef 6:12). Most - csakúgy, mint Krisztus
napjaiban - félreértik, szidalmazzák, elnyomják őket koruk papjai és
farizeusai.
Isten országa nem szemmel láthatólag jön el. Isten
kegyelmének evangéliuma, az önmegtagadás lelkülete sohasem lehet összhangban a
világ lelkületével. A két alapelv tökéletesen ellentétes egymással.
"Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten lelkének dolgait: mert
bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképpen ítéltetnek meg"
(lKor 2:14).
Ma a vallásos világban hitük szerint tömegek munkálkodnak
Krisztus földi, időleges országának megalapításán. Azt szeretnék, ha Urunk e
világ országainak lenne a vezetője: az udvarok, táborok, törvényszékek,
paloták, piacok vezére. Elvárnák, hogy az emberi hatalom által kikényszerített
törvényes rendeletek szerint uralkodjék. Mivel Krisztus most nincs itt
személyesen, vállalják, hogy intézkednek helyette, végrehajtják országának
törvényeit. Ilyen országot akartak alapítani a zsidók Krisztus napjaiban.
Elfogadták volna Jézust, ha hajlandó lett volna megalapítani az ideiglenes
királyságot, kikényszeríteni, amit ők Isten törvényének tekintettek, őket pedig
akaratának végrehajtóivá, hatalmának hordozóivá tenni. Ő azonban így szólt:
"Az én országom nem e világból való" (Jn 18:36). Nem fogadta el a
földi trónt.
Mai Bibliai szakasz: 2 Timóteus
1
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Ez Pál apostol utolsó
levele, amelyet a hírhedt római Mamertinusz börtönéből (http://hu.wikipedia.org/wiki/Mamertinus_börtöne)
írt, kivégzésére várva. Milyen lenne a hozzáállásunk, lelkiállapotunk egy ilyen
helyzetben? A 3. vers Pál belső lelki bizonyosságáról tanúskodik: „Hálát adok az Istennek, akinek szolgálok őseimtől fogva tiszta
lelkiismerettel.”
Megállok
egy pillanatra és azon tűnődöm, hogy ha én lennék Pál helyzetében, vajon
ugyanezt tudnám-e mondani? Tudnám-e ma minden szituációban Isten dicsőíteni,
bármilyen súlyos megpróbáltatás közepette is? Nem igazán tudom, mert nem mentem
keresztül mindazokon a megpróbáltatásokon, amik csak az utamba kerülhetnének,
ahogyan valószínűleg egyikőnk sem. A megpróbáltatások nem szűnnek meg halálunk
napjáig, vagy addig a napig, amikor meglátjuk Jézust az égnek felhőiben. Amit
viszont biztosan tudok a ma próbáiról az az, ami felől Isten biztosít
bennünket: „Elég néked az én kegyelmem” (2Kor 12:9).
Isten
kegyelme a kulcs a jelenben, és mindabban, amit a jövő tartogat számunkra,
függetlenül attól, hogy milyen körülmények között találjuk is magunkat. Amikor
mélyponton vagyunk és elcsüggedünk, az Ő hatalma csodásan működik – átformál az
Ő képmására. Így tehát Pál bátran írhatta, hogy „Annakokáért gyönyörködöm az
erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldözésekben és szorongattatásokban
Krisztusért; mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős”.
Az evangélium nem nevel
lelkileg gyenge, bizonytalan, szélsőséges, vagy bátortalan embereket, „Mert
nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és
józanságnak lelkét” (7. vers). Dávid király megértette, hogy mit
jelent, hogy „Ne félj”, amikor a 27. Zsoltár első versében így ír: „Az
Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől féljek? Az Úr az én életemnek
erőssége: kitől remegjek?” A válasz persze az, hogy senkitől!
Isten arra hívott el
bennünket, hogy szentek legyünk, és erősen álljunk Őbenne. Megadott és megad
minden eszközt és segítséget annak érdekében, hogy képesek legyünk erre: Ő ad
erőt, szeretetet, és józan értelmet. Pál ennek az erőnek a leírására a dünamisz szót
használja, amiből a dinamit szó ered. Ez a hatalmas erő szeretettel, Isten
szeretetével kell, hogy párosuljon. Isten hatalmának és szeretetének
kombinációját a józan értelemnek kell irányítania, olyan gondolkodásmódnak, ami
Krisztust jellemzi a Filippi levél
második fejezetének leírása szerint.
Az örökkévalóság
léptéke szerint a Szentlélek hozza mozgásba az isteni erő, szeretet és a krisztusi
gondolkodásmód életet átformáló kegyelmi hármasát. Ez a „kegyelem-csomag” volt
az az erő, amely átformálta Pált. Láthatjuk, hogy „nincs határa azok
hasznavehetőségének és pozitív befolyásának, akik Isten ügyére szentelik oda és
rendelik alá akaratukat” (Biblia Kommentár, 7. kötet, 331. oldal).
Pál felismerte ezt a lelkesítő igazságot, ahogyan Timóteus is. Vajon mi is
felismertük-e ezt az igazságot?
Jim Ayer
156. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
54-55. fejezeteihez
(augusztus 5-11.).
„Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok
lesztek.”
János 8:36
A szabadság az
intuícióval ellentétes. A világ azt tanítja, hogy a szabadság főképp a gazdagok
és a kiváltságos helyzetben lévők előjoga. A szegényeknek kevés joguk van.
Jézus azt tanítja, hogy a szabadság egy lelki állapot, amelyet bárki elérhet a
benne való hit által, a külső körülményeitől függetlenül.
Egy törvénytudó arról
kérdezősködik, hogy mi a kötelessége az emberiség felé, és Jézus egy
példázattal válaszol, hogy ezt a törvénytudó saját maga dönthesse el. Az
irgalmas szamaritánus példázatában a büszkeség tartotta vissza a papot és a
lévitát is attól, hogy a sebesült vándornak segítsenek. Attól féltek, hogy
rituális értelemben tisztátalanok lesznek, illetve, hogy beszennyezik
hírnevüket, ezért elmentek Isten egy sérült gyermeke mellett. Börtönbe zárta
őket a büszkeség.
A szamaritánusnak nem
volt ilyen ürügye, sem hírneve, amit védenie kellett volna. Szabadon
segíthetett bárkinek, aki szükséget szenvedett, anélkül, hogy saját maga
beszennyezésére kellett volna gondolnia. Az ő segítsége nem szégyenítette meg a
sebesült utazót, és nem is hagyta szegény embert abban a kényszerhelyzetben,
hogy vissza kelljen fizetnie megmentőjének bőkezűségét. A szamaritánus volt az
egyetlen, aki egy szükséget szenvedő lelket látott, a felebarátjaként kezelte,
és megtette, amit tehetett.
Hiszem, hogy Jézus
ezért érkezett mindannyiunk szolgájaként. A Filippibeliekhez írt levél 2:7
szerint: „Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl.” Jézus azért
jött, hogy önként kockáztasson mindent, hogy megmenthessen minket a bűntől. Ezt
teszi, anélkül, hogy megszégyenítene minket, ismervén a teljes
érdemtelenségünket és azt, hogy esélyünk sincs visszafizetni neki.
Karen Lifshay
Hermiston, Oregon (USA)
Fordította Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése