Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 54. fejezet 1121. nap
Jób mondotta: "A jövevény nem hált az utcán, ajtóimat
az utas előtt megnyitám" (Jób 31:32). Mikor a két angyal ember képében
Sodomába jött, Lót arccal a földre borulva kérte őket: "Ímé én Uraim
kérlek, térjetek be a ti szolgátok házához, és háljatok ott" (lMóz 19:2).
A pap és a lévita jól ismerték ezeket a tanításokat, mégsem ültették át a
gyakorlati életbe. A nemzeti vakhit iskolájában nevelkedtek, emiatt önzőkké,
elfogultakká, elkülönültekké váltak. Ránézésre nem tudták megmondani a
sebesültről, vajon honfitársuk-e. Gondolták, lehet, hogy samaritánus, és
elfordultak.
Eljárásukban - ahogyan Krisztus leírta azt - a törvénytudó
semmit sem talált, ami ellentétes lett volna a törvény által tanított
követelményekkel. Igen ám, de most újabb fordulat következett:
Egy samaritánus odaért az úton, ahol a szerencsétlen
feküdt, s amikor meglátta, könyörületre indult iránta. Nem érdekelte, pogány-e
vagy zsidó az idegen. Ha zsidó, a samaritánus jól tudta, hogy fordított
helyzetben a férfi szembeköpné, és megvetéssel kerülné ki. Emiatt azonban nem
habozott. Nem törődött vele, hogy ő maga is erőszak áldozatává válhat, ha
sokáig időzik ott. Csak az számított, hogy egy szenvedő emberi lénynek szüksége
van rá. Levette ruháját és betakarta a férfit. Az útra tartalékolt olajat és
bort a sebesült gyógyítására, felfrissítésére használta föl. Ezután föltette a
tulajdon barmára, lassan, lépésben vitte, hogy ne rázza az ismeretlent, ne
okozzon fölöslegesen fájdalmat neki. Bevitte egy fogadóba, egész éjjel
gondozta, odaadóan figyelte. Reggelre a beteg jobban lett, a samaritánus útnak
indult. Ezelőtt azonban a fogadós gondjaira bízta, kifizette a költségeket, sőt
letétet hagyott a továbbiakra. Még ezzel sem elégedett meg, gondoskodott az
esetleges ezen felüliekről is. Így szólt a gazdához: " Viselj gondot reá,
és valamit ezen fölül reáköltesz, én mikor visszatérek, megadom néked" (Lk
10:35).
A történet véget ért, Jézus a törvénytudóra szegezte
tekintetét, olvasott lelkében, és így szólt: "E három közül kit gondolsz,
hogy felebarátja volt annak, aki a rablók kezébe esett?" (Lk 10:36).
A törvénytudó még most sem akarta a samaritánus nevet
ajkára venni, ezért így felelt: "Az, aki könyörült rajta. "Jézus
megjegyzése: "Eredj el, és te is aképpen cselekedjél" (Lk 10:37).
Ezzel megszületett az örök válasz a kérdésre: "Ki az
én felebarátom?" (Lk 10:29) Krisztus megmutatta, hogy a felebarát nemcsak
gyülekezeti vagy hittestvért jelent. Nincs köze faji, színbeli vagy
osztálykülönbségekhez. Mindenki felebarátunk, akinek segítségünkre van
szüksége. Felebarátunk minden lélek, akit az ellenség megsebesített és
összetört. Mindenki felebarátunk, aki Isten tulajdona.
Az irgalmas samaritánus történetével Jézus saját magát és
küldetését mutatta be. Sátán az embert becsapta, megsebezte, kirabolta,
összetörte, azután veszni hagyta, a Megváltó azonban könyörületre indult
kilátástalan állapotunk láttán.
Otthagyta a dicsőséget, és eljött, hogy megmentsen. A halál
torkában talált ránk, s felkarolta ügyünket. Sebeinket meggyógyította,
igazságosságának ruhájával takart be minket. Biztos menedéket nyújtott nékünk,
mindenről gondoskodott a saját költségére. Meghalt, hogy megváltson. Saját
példájára mutat, amikor így szól követőinek: "Ezeket parancsolom néktek,
hogy egymást szeressétek." "Amint én szerettelek titeket, úgy
szeressétek ti is egymást" (Jn 15:17; 13:34).
Mai Bibliai szakasz: 1 Timóteus
4
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
A keresztény történelem
feltárja, hogy az évszázadok során Sátán számos tévtanítást juttatott be a keresztény
hitvilágba, éppen úgy, ahogy az első három igevers előre megjövendölte. A Szentlélek
Pál apostolon keresztül óva int az igaz hittől való elszakadástól. Sátán az álkereszténységet
is fel tudja használni eszközként, hogy megvalósítsa gonosz terveit. A fejezet
16 versében négyszer találjuk meg a „tantétel”, azaz a „tanítás” szót
(1,6,13,16). Nem szükséges, hogy tévútra vigyen minden új tanítás, amit az
emberek hirdetnek!
A pogányok és zsidók
között voltak olyan csoportok, amelyek hitték, hogy az egyén szigorú önfegyelem
és önmegtagadás által képes elérni egy felsőbb spirituális szintet (4-8. vers).
A tanítás, mely szerint a cölibátus szentebb út, mint a házasság és család,
egyfajta támadásnak tekinthető a Teremtőnk ellen. Ez egy tévtanítás.
Az Úr elmondta Ádámnak
és Évának, hogy mit ehetnek. Miután az ember bűnbe esett, Isten kibővítette a
fogyasztható ételek körét, de azt is elmondta, mi az, amit nem fogyaszthatnak.
Ha elmondunk egy imát afölött az étel vagy ital fölött, amit az Ige nem
különített el, mint fogyasztható cikket az ember számára, attól az még nem lesz
„szent”. A böjt lehet jótékony hatással szervezetünkre, de tévedés azt
gondolni, hogy az élelemtől való tartózkodás szentté tesz valakit. A fizikai
erőnlétünk ápolása is igen fontos, de nem ajánlott túlzásba vinni ezt sem. Sokkal
nagyobb hangsúlyt kell helyeznünk az igaz istenfélelemre és arra, hogy
visszatükrözzük Jézus jelemét, hiszen ez örök érték!
Számos evilági tanítás,
mítosz és babona, aminek légkörében sokan felnőnek, „szentségtelen, vénasszonyos mese” az Ige szerint (7. vers). Sokuk
ártalmatlan, de némelyikük nem. Példának okáért: a régiek úgy hitték, az éjjeli
levegő ártalmas, ezért nem szabad beengedni. Ennek következtében a hálószobák
levegője igencsak áporodott volt. Fekete macskák, törött tükrök,
kiengesztelhető gonosz szellemek… a világ tele van félelmetes mítoszokkal. Sokszor
nem könnyű letenni a terhet, amit kultúránk rakott a hátunkra.
Ez a fejezet emlékeztet
arra, hogy az ima, Isten Igéjének tanítása és a Szentlélek teljesen fel tud
szabadítani bennünket arra, hogy úgy éljünk, ahogyan Krisztus bemutatta nekünk.
David Manzano
156. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
54-55. fejezeteihez
(augusztus 5-11.).
„Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok
lesztek.”
János 8:36
A szabadság az
intuícióval ellentétes. A világ azt tanítja, hogy a szabadság főképp a gazdagok
és a kiváltságos helyzetben lévők előjoga. A szegényeknek kevés joguk van.
Jézus azt tanítja, hogy a szabadság egy lelki állapot, amelyet bárki elérhet a
benne való hit által, a külső körülményeitől függetlenül.
Egy törvénytudó arról
kérdezősködik, hogy mi a kötelessége az emberiség felé, és Jézus egy
példázattal válaszol, hogy ezt a törvénytudó saját maga dönthesse el. Az
irgalmas szamaritánus példázatában a büszkeség tartotta vissza a papot és a
lévitát is attól, hogy a sebesült vándornak segítsenek. Attól féltek, hogy
rituális értelemben tisztátalanok lesznek, illetve, hogy beszennyezik
hírnevüket, ezért elmentek Isten egy sérült gyermeke mellett. Börtönbe zárta
őket a büszkeség.
A szamaritánusnak nem
volt ilyen ürügye, sem hírneve, amit védenie kellett volna. Szabadon
segíthetett bárkinek, aki szükséget szenvedett, anélkül, hogy saját maga
beszennyezésére kellett volna gondolnia. Az ő segítsége nem szégyenítette meg a
sebesült utazót, és nem is hagyta szegény embert abban a kényszerhelyzetben,
hogy vissza kelljen fizetnie megmentőjének bőkezűségét. A szamaritánus volt az
egyetlen, aki egy szükséget szenvedő lelket látott, a felebarátjaként kezelte,
és megtette, amit tehetett.
Hiszem, hogy Jézus
ezért érkezett mindannyiunk szolgájaként. A Filippibeliekhez írt levél 2:7
szerint: „Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl.” Jézus azért
jött, hogy önként kockáztasson mindent, hogy megmenthessen minket a bűntől. Ezt
teszi, anélkül, hogy megszégyenítene minket, ismervén a teljes
érdemtelenségünket és azt, hogy esélyünk sincs visszafizetni neki.
Karen Lifshay
Hermiston, Oregon (USA)
Fordította Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése