Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 54. fejezet 1120. nap
Jézus most sem volt hajlandó vitába bocsátkozni. Nem
leplezte le azok vakhitűségét, akik el akarták ítélni. Egy egyszerű történettel
azonban úgy mutatta be a mennyei szeretet kiáradását, hogy minden szív
megindult, a törvénytudó pedig kénytelen volt megvallani az igazat.
Ha el akarjuk oszlatni a sötétséget, engedjük be a
világosságot. A tévedések elleni legjobb módszer az igazság bemutatása. Isten
szeretetének megnyilatkozása hozza napfényre az én-központú szív torzulását,
bűnét.
"Egy ember - mondotta Jézus - megy vala alá
Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esék, akik azt kifosztván és
megsebesítvén, elmenének, és otthagyák félholtan. Történet szerint pedig megy
vala alá azon az úton egy pap, aki azt látván, elkerülé. Hasonlóképpen egy
lévita is, mikor arra a helyre ment, és azt látta, elkerülé" (Lk
10:30-32). Ez nem elképzelt eset volt, valóban megtörtént, pontosan úgy
ismerték, ahogy Jézus előadta. A pap és a lévita, akik elkerülték az embert,
szintén a Krisztust hallgató társaságban voltak.
Jeruzsálemből Jerikóba menet az utazónak át kellett
haladnia a júdeai puszta egy részén. Az út rablóktól nyüzsgő, vad, sziklás
szakadékon át vezetett, gyakran történtek itt erőszakos cselekmények. Itt
történt, hogy az utazót megtámadták, megfosztották minden értékétől,
bántalmazták, megsebesítették, és félholtan az útszélen hagyták. Amint ott
feküdt, a pap arra járt, de épp csak egy pillantást vetett a sebesültre. Azután
megjelent a lévita. Kíváncsian megállt, hogy megtudja, mi történt, és megnézte
a szenvedőt. Biztosan tudta, mit kellene tennie, de nem találta kellemesnek a
feladatot. Azt kívánta, bárcsak ne arra jött volna, bárcsak ne látta volna a
sebesültet. Meggyőzte magát, hogy az ügy nem rá tartozik.
Mindkét ember szent hivatalt töltött be, állítólag az
Írások megtestesítői voltak. Ahhoz az osztályhoz tartoztak, melynek különleges
elhívása értelmében Isten képviselőjének kellett lennie a nép előtt.
Kötelességük volt "együttérezni a tudatlanokkal és tévelygőkkel"
(Zsid 5:2), hogy a népet megismertessék Istennek az emberiség iránti nagy
szeretetével. Ugyanarra a munkára hívattak el, amit Jézus sajátjaként így
jellemez: "Az Úrnak Lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek
az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket
meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek
megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat" (Lk 4:18).
A mennyei angyalok látják Isten földi családjának
szenvedéseit, és készek együttműködni az emberrel, hogy könnyítsenek az
elnyomáson és a kínokon. Isten gondviselése vitte a papot és a lévitát az útra,
ahol a szenvedő sebesült feküdt, hogy lássák, szüksége van irgalmukra,
segítségükre. Az egész menny figyelte, vajon könyörületre indul-e szívük az
emberi gyötrelem láttán. A Megváltó volt az, aki a zsidókat a pusztában
oktatta. A felhő- és tűzoszlopból merőben más leckét tanított a népnek, mint
amit most papjaiktól és tanítóiktól kaptak. A törvény kegyelmes gondoskodása
még az oktalan állatokra is kiterjed, melyek nem tudják szavakba önteni
szükségletüket, szenvedésüket. Mózes ilyen irányú utasításokat is kapott Izrael
gyermekei számára. "Ha előtalálod ellenséged eltévedt ökrét vagy szamarát:
hajtsd vissza néki. Ha látod, hogy annak a szamara, aki téged gyűlöl, a teher
alatt fekszik, vigyázz, rajta ne hagyd; oldd le azt ővele együtt" (2Móz
23:4-5). A rablók által megsebesített férfiban Jézus egy szenvedő testvért
mutatott be. Mennyivel inkább szánalmat kellett volna érezniük fölötte, mint
egy igavonó barom fölött! Mózes által hallották az üzenetet, hogy az Úr, az ő
Istenük "nagy, hatalmas és rettenetes Isten, [...] igazságot szolgáltat az
árvának és az özvegynek, szereti a jövevényt" (5Móz 10:17-19). Ezért
megparancsolta: "Szeressétek azért a jövevényt" (5Móz 10:19).
"Szeressed azt, mint magadat" (3Móz 19:34).
Mai Bibliai szakasz: 1 Timóteus
3
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Az Újtestamentum
felváltva használja a püspök, felügyelő és presbiter kifejezéseket. Azt az
embert, aki ilyen pozíciót óhajt magának, az a vágy kell, hogy motiválja, hogy
jó szolgálatot végezzen Krisztusért, nem pedig a személyes tekintélyvágy.
Ez a fejezet további
útmutatást ad a gyülekezetnek a presbiterek kiválasztásában, de különösen
azoknak hasznos, akiket felkérnek, hogy presbiterként szolgáljanak. A presbiter
családja bizonyságot tesz vezetői képességéről, és ugyanezt teszi a lakóközösségben
való jó hírneve is. A presbiter életének Krisztust kell tükröznie. Pál azokat
is figyelmezteti, akik pozícióra és hatalomra vágynak, de csak önmagukért. Ők
nem végzik Isten jó munkáját.
Diakónusnak lenni
(8-13. vers) szintén szent hivatás, amely Krisztus munkáját támogatja ezen a
világon. Amikor Jézus azt mondta, hogy „én olyan vagyok köztetek, mint aki
szolgál”, önmagára, mint szolgára, vagy diakónusra utalt. Presbiterek,
diakónusok, diakonisszák, akik Jézus nyomdokait követik, az Ő képét helyezik a
gyülekezetre. Szolgáló vezetést biztosítanak Krisztus számára, aki feje
egyházának. Pál azért írta ezeket, hogy felkészítse az ifjú Timóteust a
megfelelő vezetői szerepre a gyülekezetekben.
Az egyház „az igazságnak oszlopa és erőssége” (15.
vers), Krisztusra épült, Ő az alapja, és arra hivatott, hogy Isten megmentő
igazságának erős oszlopa legyen. Földi vállalkozások és kormányok nem képezik
Istennek és az Ő szabadításának oszlopát. Ha az egyház kudarcot vall ezen a
területen, hová mehetnek az emberek megtalálni Istent? A 16. vers az „Isten
titkának” összefoglalója – a mi megváltásunk csodálatos ténye Jézus Krisztus
élete, halála és feltámadása által. Ez a csodálatos megváltás az, amit nekünk,
mint egyháznak be kell mutatnunk a világnak.
Imádkozzunk érettük és
támogassuk azokat, akiket vezetői szerepre választottak gyülekezeteink
különböző szolgálataira!
David Manzano
156. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
54-55. fejezeteihez
(augusztus 5-11.).
„Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.” János 8:36
A szabadság az
intuícióval ellentétes. A világ azt tanítja, hogy a szabadság főképp a gazdagok
és a kiváltságos helyzetben lévők előjoga. A szegényeknek kevés joguk van.
Jézus azt tanítja, hogy a szabadság egy lelki állapot, amelyet bárki elérhet a
benne való hit által, a külső körülményeitől függetlenül.
Egy törvénytudó arról
kérdezősködik, hogy mi a kötelessége az emberiség felé, és Jézus egy
példázattal válaszol, hogy ezt a törvénytudó saját maga dönthesse el. Az
irgalmas szamaritánus példázatában a büszkeség tartotta vissza a papot és a
lévitát is attól, hogy a sebesült vándornak segítsenek. Attól féltek, hogy
rituális értelemben tisztátalanok lesznek, illetve, hogy beszennyezik
hírnevüket, ezért elmentek Isten egy sérült gyermeke mellett. Börtönbe zárta
őket a büszkeség.
A szamaritánusnak nem
volt ilyen ürügye, sem hírneve, amit védenie kellett volna. Szabadon
segíthetett bárkinek, aki szükséget szenvedett, anélkül, hogy saját maga
beszennyezésére kellett volna gondolnia. Az ő segítsége nem szégyenítette meg a
sebesült utazót, és nem is hagyta szegény embert abban a kényszerhelyzetben,
hogy vissza kelljen fizetnie megmentőjének bőkezűségét. A szamaritánus volt az
egyetlen, aki egy szükséget szenvedő lelket látott, a felebarátjaként kezelte,
és megtette, amit tehetett.
Hiszem, hogy Jézus
ezért érkezett mindannyiunk szolgájaként. A Filippibeliekhez írt levél 2:7
szerint: „Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl.” Jézus azért
jött, hogy önként kockáztasson mindent, hogy megmenthessen minket a bűntől. Ezt
teszi, anélkül, hogy megszégyenítene minket, ismervén a teljes
érdemtelenségünket és azt, hogy esélyünk sincs visszafizetni neki.
Karen Lifshay
Hermiston, Oregon (USA)
Fordította Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése