2018. június 11., hétfő

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 11 - HÉTFŐ - 1 Korinthus 4


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 38. fejezet 1064. nap

Míg a tanítványok misszióútjukat járták, Jézus újabb városokat és falvakat látogatott meg, és hirdette országának evangéliumát. Körülbelül ekkor hallotta Keresztelő János halálhírét. Ez az esemény élénken elérajzolta a véget, mely felé halad. Mind súlyosabb árnyak nehezedtek útjára. Papok, rabbik lesték, hogyan ölhetik meg, kémek jártak a nyomában, és mindenfelé sokasodtak a cselszövések; elpusztítására. Az apostolok galileai prédikálásának híre, mely eljutott Heródeshez is, felhívta figyelmét Jézusra és munkájára. "Ez ama Keresztelő János; - mondta - ő támadt fel a halálból" (Mt 14:2); és kifejezte óhaját: látni szeretné Jézust. Heródes állandóan attól rettegett, nehogy titokban forradalmat szervezzenek azzal a céllal, hogy letaszítsák a trónról, és lerázzák a római igát a zsidó nemzetről. A lázongás és elégedetlenség lelkülete tetőfokára hágott a nép körében. Nyilvánvalóvá vált, hogy Krisztus nem sokáig folytathatja nyilvános munkáját Galileában. Szenvedésének órái egyre közeledtek, s Ő egy időre távol kívánt maradni a sokaság zajától.

János tanítványai megszomorodott szívvel helyezték sírba mesterük megcsonkított testét, majd "elmenvén, megjelenték Jézusnak" (Mt 14:12). E tanítványok féltékenykedtek Krisztusra, aki elvonja a népet Jánostól.
A farizeusok oldalán álltak, amikor vádolták Őt, hogy a vámszedőkkel eszik Máté asztalánál. Kétségbe vonták isteni küldetését, amiért nem szabadította ki Keresztelő Jánost. Most azonban, amikor tanítójuk meghalt, s nagy bánatukban vigasztalásra vágytak, útmutatásra jövendő munkájukhoz, eljöttek Jézushoz, és célkitűzéseiket egyesítették az Övével. Nekik is szükségük volt egy kis nyugalomra, kapcsolatra a Megváltóval.

Bethsaidához közel, a tó északi végénél volt egy csöndes vidék, mely a tavasz friss zöldjében pompázott, s kellemes nyugalmat nyújtott Jézusnak és tanítványainak. Erre a helyre indultak hajóikon a vízen át. Itt távol lesznek az átmenő forgalomtól, a városi sürgés-forgástól, zaklatottságtól. A természet tájai önmagukban is nyugalmat kínáltak, kellemes változást jelentettek az érzékszerveknek. Itt anélkül hallgathatják Krisztus szavait, hogy félbeszakítanák őket az írástudók és farizeusok dühös visszavágásai, vádaskodásai. Egy rövid időre élvezhették a drága együttlétet Uruk társaságában.

Krisztusnak és tanítványainak pihenője nem önző élvezetet szolgált. Nem kedvtelésnek szentelték a nyugalomban töltött időt. Megbeszélték az Isten művével kapcsolatos problémákat, s annak lehetőségét, miképp tehetik még hatékonyabbá a munkát. A tanítványok Krisztussal jártak, megértették Őt, nekik nem kellett példázatokban beszélnie. Kijavította hibáikat, világossá tette számukra az emberek megközelítésének helyes módját. Tökéletesebben feltárta előttük az isteni igazság értékes kincseit. Éltető isteni erő járta át, ihlette reményre, bátorságra őket.

Bár Jézus tett csodákat, és tanítványainak is hatalmat adott erre, fáradt szolgáit félreeső vidékre vezette pihenni. Amikor azt mondta, hogy az aratnivaló sok, de a munkás kevés, nem a szüntelen munkálkodás szükségességét kötötte tanítványai lelkére, hanem így szólt: "Kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába" (Mt 9:38). Isten minden embernek képessége szerint jelölte ki a munkát (Vö. Ef 4:11-13), és nem akar egyeseket kötelezettségekkel megterhelni, miközben másoknak semmi bajuk, gondjuk nincsen.

Krisztus részvétteljes szavai éppolyan bizonyossággal szólnak a ma élőknek, mint a tanítványoknak. "Jertek el csupán ti magatok [...] és pihenjetek meg egy kevéssé" (Mk 6:31) - mondja mindenkinek, aki megfáradt és megterheltetett. Nem bölcs dolog állandóan megfeszített munkában, izgalmak közt élni, még az emberek lelki szükségleteinek szolgálatában sem, mert így elhanyagoljuk a személyes áhítatot, túlterheljük szellemi, lelki, testi erőnket. Krisztus önmegtagadást kíván tanítványaitól és áldozatokat, ezzel együtt azonban vigyázniuk is kell, nehogy a túlbuzgóság nyomán Sátán kihasználja az emberi gyengeségeket, és Isten műve kárt szenvedjen.

A rabbik felfogása szerint a vallás tartalma mindig a lázas tevékenykedés. Ragaszkodtak bizonyos külső cselekedetekhez, hogy kimutassák fensőbbséges kegyességüket. Lelkük így elszakadt Istentől, önelégültségük növekedett. Ma is fennáll ugyanez a veszély. Mihelyst fokozódik az ember aktivitása, és Istenért végzett munkáját siker koronázza, megjelenik a veszély, hogy emberi tervekben és módszerekben fog bízni. Egyre kevesebb lesz az ima, megcsappan a hit. A tanítványokhoz hasonlóan minket is fenyeget a veszély, hogy szem elől tévesztjük függésünket Istentől, és tevékenységünkből akarunk üdvözítőt faragni. Szüntelen Jézusra kell tekintenünk, s felismernünk, hogy az Ő ereje végzi a munkát. Miközben komolyan dolgoznunk kell az elveszettek megmentéséért, időt kell szakítanunk az elmélkedésre, imádkozásra, Isten igéjének tanulmányozására is. Csak a sok imával megvalósított és Krisztus érdemeivel megszentelt munka bizonyul végül elégségesnek, jónak.

Mai Bibliai szakasz: 1 Korinthus 4

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

Ez a fejezet az alázatosság fontosságára emlékeztet bennünket. Isten- ismeretünk korlátozott, ahogyan az a tény is jelzi, ahogy az apostol körülírja szerepünket, mint akik csupán „Isten titkainak sáfárai” vagyunk (1. vers). A mi felelősségünk az, hogy hűek legyünk (2. vers). Az egyik legnehezebb dolog az, hogy ne ítélgessünk másokat. Lelkészként, és jelenleg lelkészek tanítójaként megtanultam, hogy fontos rájönnünk arra, hogy egy történetben sokkal több van, mint amit ismerünk.

Soha nem fogom elfelejteni azt az esetet, amikor egy férfi közölte, hogy meg akar keresztelkedni. Leültem az irodában a férjjel és a feleséggel, mire ők az iroda két, egymástól legtávolabb eső pontján foglaltak helyet. Néhány perc múlva eldöntöttem, hogy megkérdezem őket a házasságukról. A férj megvallotta, hogy ő más nőkhöz vonzódik. Miközben örültem a döntésének, hogy meg akar keresztelkedni, arra kértem, először beszéljünk erről a problémáról. Erre ő úgy reagált, hogy híresztelni kezdte másoknak, micsoda hitvány lelkész vagyok, hogy nem akarom őt megkeresztelni. A gyülekezeti tagok eljöttek hozzám, hogy megtudakolják, miért nem keresztelem meg őt, de nyilván nem volt szabad elmondanom nekik azt, hogy a valóságban mi is történik.

Ritkán ismerjük a teljes történetet, ezért óvatosaknak kell lennünk, hogy ne ítéljünk másokat, hanem bízzuk az ítéletet Istenre. „Azért idő előtt semmit se ítéljetek, míg el nem jő az Úr, aki egyrészt világra hozza a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait; és akkor mindenkinek az Istentől lészen a dicsérete” (5. vers). Pál apostol arra emlékeztet bennünket, hogy a mi történetünkben is sokkal több van, mint amiről tudomásunk van. Keresztényként Istent képviseljük a világ és a világmindenség előtt. „… mert látványossága lettünk a világnak, úgy angyaloknak, mint embereknek” (9. vers). A mi történetünk része egy nagyobb történetnek.

„Ha szidalommal illettetünk, jót kívánunk; ha háborúságot szenvedünk, békességgel tűrjük; ha gyaláztatunk, könyörgünk: szinte a világ szemetjévé lettünk, mindeneknek söpredékévé egész mostanig” (12-13. vers). Figyelemre méltó az, ahogy a keresztény vértanú, Husz János meghalt a tűz lángjai között évszázadokkal ezelőtt, és mindez ezért történt meg, mert makacsul elutasította azt, hogy feladja hitét, és ezt mondta a vádolóinak: „Isten a tanúm, hogy az én fő célom a prédikálásommal, írásaimmal és minden tettemmel az volt, hogy bűnösöket térítsek meg bűneikből. És ebben való igyekezetemben az evangélium igazságáról írtam, prédikáltam és tanítottam... És most kész vagyok örömmel meghalni.” Amikor a cölöphöz kötve a füst és a lángok felszálltak, a hangja ének formájában volt hallható: „Jézus, az élő Istennek Fia, könyörülj rajtam.”

Michael W. Campbell, Ph.D.

148. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  38-39. fejezeteihez (június 10-16).

Jézus mélységesen törődött a tanítványai teljes jólétével. Látta, hogy szükségük van fizikai élelemre, „oktatásra szorulnak” a szolgálatban és pihenésre is – valójában „kötelesek voltak pihenni.” (360. o.)

Mit is jelent pihenni? Hogyan néz ki az elegendő és hathatós pihenés? Egy dolog biztos, azt olvassuk, hogy „a természet tájai önmagukban is nyugalmat kínáltak, kellemes változást jelentettek az érzékszerveknek.” (361. o.) Azt is észrevehetjük, hogy „ez a pihenő nem önző élvezetet szolgált”, hanem azt a célt, hogy merengjenek rajta, és okuljanak a téren, hogy hogyan tehetnék eredményesebbé a küldetésüket. Jézus nem a „szüntelen munkálkodás szükségességét kötötte tanítványai lelkére”.

Sajnálatos módon napjainkban úgy tűnik, hogy az alapján érdemel ki valaki világi tiszteletet és jó hírnevet, hogy mekkora mennyiségű munkát végzett el – még akkor is, ha ez olyan szintre jut el, hogy a személyes egyensúly és egészség csorbát szenved. Ha azonban ezt az utat követjük, „a túlbuzgóság nyomán Sátán kihasználja az emberi gyengeségeket”. (362. o.)

„Mihelyt fokozódik az ember aktivitása…egyre kevesebb lesz az ima, megcsappan a hit.” (362. o.) Voltál már valaha annyira elfoglalt az Isten munkájában, hogy nem maradt elég időd, hogy imádkozz hozzá, vagy megismerd Őt – aki minden hatalom, energia, hatékonyság és még a pihenésnek is a végső forrása? Nem csupán arra vágyik, hogy pihenni menjünk hozzá, de tanulni is tőle, amint keressük imában és tanulmányozzuk az ő Igéjét – a lélek élő vizét.

Rosanna Laredo
általános iskolai tanár
Melbourne, Victoria, Ausztrália
Fordította Gősi Csaba


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése