Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 38. fejezet 1064. nap
Míg a tanítványok misszióútjukat járták, Jézus újabb
városokat és falvakat látogatott meg, és hirdette országának evangéliumát.
Körülbelül ekkor hallotta Keresztelő János halálhírét. Ez az esemény élénken
elérajzolta a véget, mely felé halad. Mind súlyosabb árnyak nehezedtek útjára.
Papok, rabbik lesték, hogyan ölhetik meg, kémek jártak a nyomában, és
mindenfelé sokasodtak a cselszövések; elpusztítására. Az apostolok galileai
prédikálásának híre, mely eljutott Heródeshez is, felhívta figyelmét Jézusra és
munkájára. "Ez ama Keresztelő János; - mondta - ő támadt fel a
halálból" (Mt 14:2); és kifejezte óhaját: látni szeretné Jézust. Heródes
állandóan attól rettegett, nehogy titokban forradalmat szervezzenek azzal a
céllal, hogy letaszítsák a trónról, és lerázzák a római igát a zsidó nemzetről.
A lázongás és elégedetlenség lelkülete tetőfokára hágott a nép körében.
Nyilvánvalóvá vált, hogy Krisztus nem sokáig folytathatja nyilvános munkáját
Galileában. Szenvedésének órái egyre közeledtek, s Ő egy időre távol kívánt
maradni a sokaság zajától.
János tanítványai megszomorodott szívvel helyezték sírba
mesterük megcsonkított testét, majd "elmenvén, megjelenték Jézusnak"
(Mt 14:12). E tanítványok féltékenykedtek Krisztusra, aki elvonja a népet
Jánostól.
A farizeusok oldalán álltak, amikor vádolták Őt, hogy a
vámszedőkkel eszik Máté asztalánál. Kétségbe vonták isteni küldetését, amiért
nem szabadította ki Keresztelő Jánost. Most azonban, amikor tanítójuk meghalt,
s nagy bánatukban vigasztalásra vágytak, útmutatásra jövendő munkájukhoz,
eljöttek Jézushoz, és célkitűzéseiket egyesítették az Övével. Nekik is
szükségük volt egy kis nyugalomra, kapcsolatra a Megváltóval.
Bethsaidához közel, a tó északi végénél volt egy csöndes
vidék, mely a tavasz friss zöldjében pompázott, s kellemes nyugalmat nyújtott
Jézusnak és tanítványainak. Erre a helyre indultak hajóikon a vízen át. Itt
távol lesznek az átmenő forgalomtól, a városi sürgés-forgástól, zaklatottságtól.
A természet tájai önmagukban is nyugalmat kínáltak, kellemes változást
jelentettek az érzékszerveknek. Itt anélkül hallgathatják Krisztus szavait,
hogy félbeszakítanák őket az írástudók és farizeusok dühös visszavágásai,
vádaskodásai. Egy rövid időre élvezhették a drága együttlétet Uruk
társaságában.
Krisztusnak és tanítványainak pihenője nem önző élvezetet
szolgált. Nem kedvtelésnek szentelték a nyugalomban töltött időt. Megbeszélték
az Isten művével kapcsolatos problémákat, s annak lehetőségét, miképp tehetik
még hatékonyabbá a munkát. A tanítványok Krisztussal jártak, megértették Őt,
nekik nem kellett példázatokban beszélnie. Kijavította hibáikat, világossá
tette számukra az emberek megközelítésének helyes módját. Tökéletesebben
feltárta előttük az isteni igazság értékes kincseit. Éltető isteni erő járta
át, ihlette reményre, bátorságra őket.
Bár Jézus tett csodákat, és tanítványainak is hatalmat
adott erre, fáradt szolgáit félreeső vidékre vezette pihenni. Amikor azt
mondta, hogy az aratnivaló sok, de a munkás kevés, nem a szüntelen munkálkodás
szükségességét kötötte tanítványai lelkére, hanem így szólt: "Kérjétek
azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába" (Mt
9:38). Isten minden embernek képessége szerint jelölte ki a munkát (Vö. Ef
4:11-13), és nem akar egyeseket kötelezettségekkel megterhelni, miközben
másoknak semmi bajuk, gondjuk nincsen.
Krisztus részvétteljes szavai éppolyan bizonyossággal
szólnak a ma élőknek, mint a tanítványoknak. "Jertek el csupán ti magatok
[...] és pihenjetek meg egy kevéssé" (Mk 6:31) - mondja mindenkinek, aki
megfáradt és megterheltetett. Nem bölcs dolog állandóan megfeszített munkában,
izgalmak közt élni, még az emberek lelki szükségleteinek szolgálatában sem,
mert így elhanyagoljuk a személyes áhítatot, túlterheljük szellemi, lelki,
testi erőnket. Krisztus önmegtagadást kíván tanítványaitól és áldozatokat,
ezzel együtt azonban vigyázniuk is kell, nehogy a túlbuzgóság nyomán Sátán
kihasználja az emberi gyengeségeket, és Isten műve kárt szenvedjen.
A rabbik felfogása szerint a vallás tartalma mindig a lázas
tevékenykedés. Ragaszkodtak bizonyos külső cselekedetekhez, hogy kimutassák
fensőbbséges kegyességüket. Lelkük így elszakadt Istentől, önelégültségük
növekedett. Ma is fennáll ugyanez a veszély. Mihelyst fokozódik az ember
aktivitása, és Istenért végzett munkáját siker koronázza, megjelenik a veszély,
hogy emberi tervekben és módszerekben fog bízni. Egyre kevesebb lesz az ima,
megcsappan a hit. A tanítványokhoz hasonlóan minket is fenyeget a veszély, hogy
szem elől tévesztjük függésünket Istentől, és tevékenységünkből akarunk
üdvözítőt faragni. Szüntelen Jézusra kell tekintenünk, s felismernünk, hogy az
Ő ereje végzi a munkát. Miközben komolyan dolgoznunk kell az elveszettek megmentéséért,
időt kell szakítanunk az elmélkedésre, imádkozásra, Isten igéjének
tanulmányozására is. Csak a sok imával megvalósított és Krisztus érdemeivel
megszentelt munka bizonyul végül elégségesnek, jónak.
Mai Bibliai szakasz: 1
Korinthus 4
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Ez a
fejezet az alázatosság fontosságára emlékeztet bennünket. Isten- ismeretünk
korlátozott, ahogyan az a tény is jelzi, ahogy az apostol körülírja
szerepünket, mint akik csupán „Isten
titkainak sáfárai” vagyunk (1. vers). A mi felelősségünk az, hogy hűek
legyünk (2. vers). Az egyik legnehezebb dolog az, hogy ne ítélgessünk másokat.
Lelkészként, és jelenleg lelkészek tanítójaként megtanultam, hogy fontos
rájönnünk arra, hogy egy történetben sokkal több van, mint amit ismerünk.
Soha
nem fogom elfelejteni azt az esetet, amikor egy férfi közölte, hogy meg akar
keresztelkedni. Leültem az irodában a férjjel és a feleséggel, mire ők az iroda
két, egymástól legtávolabb eső pontján foglaltak helyet. Néhány perc múlva
eldöntöttem, hogy megkérdezem őket a házasságukról. A férj megvallotta, hogy ő
más nőkhöz vonzódik. Miközben örültem a döntésének, hogy meg akar
keresztelkedni, arra kértem, először beszéljünk erről a problémáról. Erre ő úgy
reagált, hogy híresztelni kezdte másoknak, micsoda hitvány lelkész vagyok, hogy
nem akarom őt megkeresztelni. A gyülekezeti tagok eljöttek hozzám, hogy
megtudakolják, miért nem keresztelem meg őt, de nyilván nem volt szabad
elmondanom nekik azt, hogy a valóságban mi is történik.
Ritkán
ismerjük a teljes történetet, ezért óvatosaknak kell lennünk, hogy ne ítéljünk
másokat, hanem bízzuk az ítéletet Istenre. „Azért
idő előtt semmit se ítéljetek, míg el nem jő az Úr, aki egyrészt világra hozza
a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait; és akkor
mindenkinek az Istentől lészen a dicsérete” (5. vers). Pál apostol arra
emlékeztet bennünket, hogy a mi történetünkben is sokkal több van, mint amiről
tudomásunk van. Keresztényként Istent képviseljük a világ és a világmindenség
előtt. „… mert látványossága lettünk a világnak,
úgy angyaloknak, mint embereknek” (9. vers). A mi történetünk része egy
nagyobb történetnek.
„Ha szidalommal illettetünk, jót kívánunk; ha háborúságot
szenvedünk, békességgel tűrjük; ha gyaláztatunk, könyörgünk: szinte a világ
szemetjévé lettünk, mindeneknek söpredékévé egész mostanig” (12-13. vers).
Figyelemre méltó az, ahogy a keresztény vértanú, Husz János meghalt a tűz
lángjai között évszázadokkal ezelőtt, és mindez ezért történt meg, mert
makacsul elutasította azt, hogy feladja hitét, és ezt mondta a vádolóinak:
„Isten a tanúm, hogy az én fő célom a prédikálásommal, írásaimmal és minden
tettemmel az volt, hogy bűnösöket térítsek meg bűneikből. És ebben való
igyekezetemben az evangélium igazságáról írtam, prédikáltam és tanítottam... És
most kész vagyok örömmel meghalni.” Amikor a cölöphöz kötve a füst és a lángok
felszálltak, a hangja ének formájában volt hallható: „Jézus, az élő Istennek
Fia, könyörülj rajtam.”
Michael W. Campbell,
Ph.D.
148. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
38-39. fejezeteihez
(június 10-16).
Jézus mélységesen
törődött a tanítványai teljes jólétével. Látta, hogy szükségük van fizikai
élelemre, „oktatásra szorulnak” a szolgálatban és pihenésre is – valójában
„kötelesek voltak pihenni.” (360. o.)
Mit is jelent pihenni?
Hogyan néz ki az elegendő és hathatós pihenés? Egy dolog biztos, azt olvassuk,
hogy „a természet tájai önmagukban is nyugalmat kínáltak, kellemes változást
jelentettek az érzékszerveknek.” (361. o.) Azt is észrevehetjük, hogy „ez a
pihenő nem önző élvezetet szolgált”, hanem azt a célt, hogy merengjenek rajta,
és okuljanak a téren, hogy hogyan tehetnék eredményesebbé a küldetésüket. Jézus
nem a „szüntelen munkálkodás szükségességét kötötte tanítványai lelkére”.
Sajnálatos módon
napjainkban úgy tűnik, hogy az alapján érdemel ki valaki világi tiszteletet és
jó hírnevet, hogy mekkora mennyiségű munkát végzett el – még akkor is, ha ez
olyan szintre jut el, hogy a személyes egyensúly és egészség csorbát szenved.
Ha azonban ezt az utat követjük, „a túlbuzgóság nyomán Sátán kihasználja az
emberi gyengeségeket”. (362. o.)
„Mihelyt fokozódik az
ember aktivitása…egyre kevesebb lesz az ima, megcsappan a hit.” (362. o.)
Voltál már valaha annyira elfoglalt az Isten munkájában, hogy nem maradt elég
időd, hogy imádkozz hozzá, vagy megismerd Őt – aki minden hatalom, energia,
hatékonyság és még a pihenésnek is a végső forrása? Nem csupán arra vágyik,
hogy pihenni menjünk hozzá, de tanulni is tőle, amint keressük imában és
tanulmányozzuk az ő Igéjét – a lélek élő vizét.
Rosanna Laredo
általános iskolai tanár
Melbourne, Victoria,
Ausztrália
Fordította Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése