Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 39. fejezet 1066. nap
Krisztus mindig csak igazi szükség kielégítésére tett
csodát, s minden csodája olyan jellegű volt, hogy az élet fájához vezette az
embereket, melynek levelei gyógyítják a népeket. A tanítványok kezén
keresztülmenő egyszerű eledel a tanulságok egész kincsesháza volt. Maga a
táplálék szegényes: hal és árpakenyér, a Galileai tenger körül élő halásznép
mindennapi eledele. Krisztus gazdagon megvendégelhette volna az embereket, csakhogy
pusztán az evés élvezetéért elkészített étel nem szolgálta volna javukat.
Krisztus arra tanította őket ezzel a leckével, hogy az Istentől rendelt
természetes táplálékot az ember megrontotta. Sohasem örült úgy ember az
elferdült ízlés kielégítésére készített pompás lakomáknak, mint ahogy ezek az
emberek élvezték a pihenést és az egyszerű táplálékot, amelyet Krisztus az
emberi településektől távol nyújtott nekik.
Ha ma az emberek egyszerű szokásokhoz tartanák magukat,
összhangban élnének a természet törvényeivel, mint Ádám és Éva kezdetben,
bőségesen lehetne gondoskodni az emberi család szükségleteiről. Kevesebb volna
az elképzelt igény, és több lehetőség lenne Isten útjain munkálkodni. Az önzés,
a természetellenes ízlés élvezete azonban bűnt és nyomorúságot hozott a
világra, egyrészt a bőség, másrészt a szükség miatt.
Jézus nem fényűző vágyak kielégítésével akarta Magához
vonzani az embereket. A hosszú, fárasztó nap után a hatalmas, kimerült és éhes
tömegnek az egyszerű eledel nemcsak erejét bizonyította, hanem gyöngéd
gondoskodását is a mindennapi életszükségleteket illetően. A Megváltó nem
ígérte követőinek a világ fényűzését, eledelük lehet egyszerű, még hiányos is,
sorsuk szegénységbe taszíthatja őket. Ám az Ő szava áll: szükségletüket mindig
kielégíti, és megígérte, ami a földi javaknál sokkal többet ér: szüntelenül
vigasztaló jelenlétét.
Az ötezer megvendégelésével Jézus fellebbenti a természet
világát takaró fátylat, és kinyilatkoztatja az erőt, mely állandóan munkálkodik
javunkra. A föld termésének létrehozásával Isten minden nap csodát művel. A
természet eszközei ugyanazt a munkát végzik el, mint amelyik a sokaság
megvendégelésekor végbement. Az ember előkészíti a talajt és elveti a magot, de
az Istentől származó élet készteti azt csírázásra. Isten esője, levegője,
napfénye teszi lehetővé, hogy hozzon "először füvet, azután kalászt,
azután teljes búzát a kalászban" (Mk 4: 28). Isten az, aki naponta
milliókat táplál a föld terméséből.
Az ember hivatása, hogy együttműködjék Istennel a gabona gondozásában,
a kenyér elkészítésében, és emiatt szem elől téveszti az isteni közreműködést.
Nem adja meg Istennek az Ő szent nevét megillető dicsőséget. Erejének
munkálkodását természeti okok vagy emberi eszközök javára írják. Az ember
dicsőíttetik meg Isten helyett, kegyes ajándékait önző célokra fordítják, s így
átokká válnak áldás helyett. Isten meg akarja változtatni mindezt. Szeretné, ha
eltompult érzékeink felélednének, s felismernénk kegyességét, jóságát, s
dicsőítenénk erejének munkálkodásáért. Szeretné, ha felismernénk Őt
ajándékaiban, hogy azok - szándékának megfelelően - áldások legyenek számunkra.
E cél elérése érdekében művelte csodáit Krisztus.
Miután a sokaság jóllakott, még rengeteg étel maradt. Ő
azonban, akinek a végtelen hatalom összes tartalékai rendelkezésére állnak, ezt
parancsolta: "Szedjétek össze a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne
vesszen" (Jn 6:12). Ezek a szavak többet jelentettek a kenyér kosarakba
rakásánál. A tanulság kettős. Semmit sem szabad elpocsékolni. Nem mulaszthatunk
el semmilyen adódó lehetőséget. Ne hagyjunk figyelmen kívül semmit, ami
segíthet egy emberen. Mindent gyűjtsünk össze, ami könnyíthet a föld éhezőin.
Ugyanilyen körültekintéssel kell eljárnunk lelki dolgokban is. Amikor az
emberek összeszedték a több kosárnyi maradékot, otthoni barátaikra gondoltak.
Azt akarták, hogy osztozzanak a Krisztus által megáldott kenyérben. A kosarak
tartalmát szétosztották a vágyakozó tömeg között, akik mindenhová elvitték azt
a környékbe. Így azok, akik megvendégeltettek, átadták az égből származó
kenyeret, hogy megelégítsék a lelki éhséget. El kellett ismételniük, amit Isten
csodálatos dolgairól hallottak. Semmi sem veszett kárba. Egyetlen, örök
üdvösségükre vonatkozó szó sem hullott a földbe értelmetlenül.
Mai Bibliai szakasz: 1
Korinthus 7
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Az
apostol a házassággal kapcsolatos alapelvekről beszél. A szexualitást mindig
egy szeretettel teljes házassági kötelék keretei között kell tartani. (2-5
vers). A házassági eskü szent, és minden körülmények között szentnek kell
tartani. A válást el kell kerülni, még akkor is, ha az egyik fél nem hívő. „Mert
mit tudod, te asszony, ha megmentheted-e a férjedet; vagy mit tudod, te férfiú,
ha megmentheted-e a feleségedet?” (16. vers).
Ahogy a keresztény üzenet újabb és újabb területekre jutott el, a körülmetélés kérdése gyakorta felmerült. A zsidó keresztények számára a körülmetélés identitásuk szerves része volt, de ahogy a kereszténység újabb területeket ért el, a körülmetélés minden hívő férfira való kiterjesztésének fontosságáról alkotott nézet gyökeresen átalakult. Egyre inkább úgy gondolták, hogy ez nem szükséges a nem zsidó származásúak esetében. Ez vezetett az őskeresztény egyház életének első komoly válságához. A legtöbb konzervatív tudós véleménye szerint Pál Első Levele a Korinthusiakhoz az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv 15. fejezetében leírt egyházi tanácskozás után íródott. Ez a tanácskozás hosszasan tárgyalta a körülmetélés kérdését, ami rendkívül fontos volt a korai egyház életében. Ezek a korai keresztények messze nem voltak tökéletesek, és ez szükségessé tette, hogy a vezetők komoly tanácskozás keretében tárgyaljanak meg különböző kérdéseket annak érdekében, hogy az egyházat egyben tartsák, és így ne szakadjon különálló csoportokra.
Pál megerősíti, hogy „A körülmetélkedés semmi, a körülmetéletlenség is semmi; hanem Isten parancsolatainak megtartása” (19. vers). A válság közepette sürgeti olvasóit, hogy emlékezzenek elhívatásukra (20. vers), és hogy Jézus Krisztus áldozatának köszönhetik szabadságukat: „Áron vétettetek meg, ne legyetek embereknek szolgái” (23. vers). Amikor a gyülekezetben konfliktushelyzet alakul ki, fontos, hogy emlékezzünk küldetésünkre. Ha ezt nem tudjuk komolyan megtenni, akkor ez azt jelenti, hogy levettük tekintetünket Jézusról. Végül is nem Jézus az Egyetlen, Aki értelmet ad a küldetésünknek?
Michael W. Campbell, Ph.D
148. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
38-39. fejezeteihez
(június 10-16).
Jézus mélységesen
törődött a tanítványai teljes jólétével. Látta, hogy szükségük van fizikai
élelemre, „oktatásra szorulnak” a szolgálatban és pihenésre is – valójában
„kötelesek voltak pihenni.” (360. o.)
Mit is jelent pihenni?
Hogyan néz ki az elegendő és hathatós pihenés? Egy dolog biztos, azt olvassuk,
hogy „a természet tájai önmagukban is nyugalmat kínáltak, kellemes változást
jelentettek az érzékszerveknek.” (361. o.) Azt is észrevehetjük, hogy „ez a
pihenő nem önző élvezetet szolgált”, hanem azt a célt, hogy merengjenek rajta,
és okuljanak a téren, hogy hogyan tehetnék eredményesebbé a küldetésüket. Jézus
nem a „szüntelen munkálkodás szükségességét kötötte tanítványai lelkére”.
Sajnálatos módon
napjainkban úgy tűnik, hogy az alapján érdemel ki valaki világi tiszteletet és
jó hírnevet, hogy mekkora mennyiségű munkát végzett el – még akkor is, ha ez
olyan szintre jut el, hogy a személyes egyensúly és egészség csorbát szenved.
Ha azonban ezt az utat követjük, „a túlbuzgóság nyomán Sátán kihasználja az
emberi gyengeségeket”. (362. o.)
„Mihelyt fokozódik az
ember aktivitása…egyre kevesebb lesz az ima, megcsappan a hit.” (362. o.)
Voltál már valaha annyira elfoglalt az Isten munkájában, hogy nem maradt elég
időd, hogy imádkozz hozzá, vagy megismerd Őt – aki minden hatalom, energia,
hatékonyság és még a pihenésnek is a végső forrása? Nem csupán arra vágyik,
hogy pihenni menjünk hozzá, de tanulni is tőle, amint keressük imában és
tanulmányozzuk az ő Igéjét – a lélek élő vizét.
Rosanna Laredo
általános iskolai tanár
Melbourne, Victoria,
Ausztrália
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlés