2018. június 18., hétfő

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 18 - HÉTFŐ - 1 Korinthus 11


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 40. fejezet 1070. nap

Lelki gyötrelmek és vívódások között imádkozott tanítványaiért. Súlyos próbákat kellett kiállniuk. Népszerű ábrándokból táplálkozó, régen dédelgetett reményeikben a legfájdalmasabb, legmegalázóbb módon kellett csalódniuk. Ahelyett, hogy Dávid trónjára látnák Őt emelkedni, keresztre feszítésének lesznek a tanúi. Ez lesz valójában az igazi koronázás. Azonban ők ezt nem értették meg, s emiatt súlyos kísértések jöttek rájuk, melyekről nehezen ismerték föl, hogy kísértések. Ha a Szentlélek nem világosítja meg értelmüket, nem élesíti felfogásukat, a tanítványok elbuknak. Fájt Jézusnak, hogy országáról alkotott elképzeléseik oly nagymértékben a világi gazdagodásra, tisztességre korlátozódnak. Az érettük hordozott teher nyomta a szívét, s keserves kínok, könnyek között öntötte ki lelkét esedezésében.

A tanítványok nem távoztak a szárazföldről azonnal, amikor Jézus megparancsolta nekik. Egy darabig vártak, remélték, hogy Jézus utánuk jön. Ám gyorsan sötétedett, s ők "beszállva a hajóba, mennek vala a tengeren túl Kapernaumba" (Jn 6:17). Elégedetlen szívvel hagyták el Jézust, még soha nem nehezteltek reá ennyire, amióta Uruknak ismerték el, mint most. Zúgolódtak, amiért nem engedte, hogy királlyá kiáltsák. Magukat vádolták, amiért oly hamar engedtek parancsának. Úgy vélték, ha erélyesebben lépnek fel, véghezvihették volna szándékukat.

A hitetlenség hatalmába kerítette elméjüket, szívüket. A becsvágy megvakította őket. Tudták, hogy Jézust gyűlölik a farizeusok, és szerették volna már látni Őt olyan dicsőségben, amilyen szerintük jár neki. Olyan tanítóhoz szegődni, aki hatalmas csodákat művel, miközben őket csalóknak gúnyolják - ezt a próbát nem tudták elviselni. Mindig hamis próféta követőinek tekintették őket? Krisztus sohasem nyilvánítja ki királyi hatalmát? Miért nem mutatja meg igazi jellemét, akinek ilyen hatalma van, miért nem teszi útjukat kevésbé fájdalmassá? Miért nem mentette meg Keresztelő Jánost az erőszakos haláltól? Így okoskodtak a tanítványok, mígnem óriási lelki sötétség borult rájuk. Azt kérdezték, lehet-e Jézus csaló, ahogy a farizeusok állítják?

A tanítványok aznap látták Krisztus csodatetteit. Úgy tűnt, a menny leszállt a földre. E drága, dicsőséges nap emléke hittel és reménnyel tölthette volna el őket. Ha szívük teljességéből ezekről a dolgokról beszélgettek volna, nem estek volna kísértésbe. Csalódásuk azonban elfedte gondolataikat. Krisztus szavai: "Szedjétek össze a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen" (Jn 6:12) - hatástalanok maradtak. A tanítványok teljesen megfeledkeztek a nagy áldás óráiról. Nyugtalan vizeken hajóztak. Gondolataik viharosak, ésszerűtlenek voltak, s az Úr valami mást adott, ami befolyásolja lelküket, elfoglalja gondolataikat. Isten gyakran teszi ezt, amikor az emberek saját maguknak okoznak bajt és gondot. A veszély már rohamosan közeledett.

Heves vihar lepte meg őket - erre nem voltak felkészülve. Váratlan időváltozás történt a csendes nappal után. Amikor a szél nekik csapódott, megrettentek. Elfeledték elégedetlenségüket, türelmetlenségüket. Mindenki próbálta menteni a hajót a süllyedéstől. Vízen nem volt messze Bethsaidától az a hely, ahol Jézussal kellett találkozniuk. Rendes időben az út mindössze néhány órát vett igénybe, most azonban egyre messzebb és messzebb sodródtak a célponttól. Az éj negyedik órájáig küszködtek az evezőkkel. Ekkor az elcsigázott emberek megadták magukat a vésznek. Viharban, sötétségben a tenger megtanította őket gyámoltalanságukra, s vágytak Mesterük jelenlétére.
Jézus nem feledkezett meg róluk. Az Őrálló a partról látta a megrémült férfiakat, amint küzdenek a viharral. Egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől tanítványait. A legmélyebb szerető gondoskodással figyelte a vihartól hányódó hajót és annak drága terhét - ezek az emberek lesznek a világ világossága. Mint a szelíden szerető anya gyermekét, úgy nézte az irgalmas Mester tanítványait. Amikor szívük megtört, szentségtelen becsvágyuk lelohadt, és alázatosan imádkoztak, a segítség megadatott.

Abban a pillanatban, amikor elveszettnek hiszik magukat, fénysugár villan, rejtélyes alak közeledik a vízen. Ők azonban nem tudják, hogy Jézus az. Aki segítségül jő, ellenségnek hiszik. Elönti őket a rettegés. A kezek, amelyek oly keményen tartották az evezőket, mint a vas, elernyednek. A hajó a hullámok kénye-kedve szerint hányódik, minden szem annak az embernek a látványára szegeződik, aki a fehér tarajú hullámokon jár a háborgó tengeren.

Mai Bibliai szakasz: 1 Korinthus 11

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

Ebben a fejezetben Pál több gyakorlati kérdésről beszélget a gyülekezeti tagokkal Korinthusban. Emlékezteti őket arra, hogy „legyetek követőim, mint én is követője vagyok a Krisztusnak” (1. vers). A fejezet további részében két fő témát tárgyal: a fej befedésének kérdését (2-16. vers), és az úrvacsora szertartásának részleteit (17-34. versek). Ezeket használja példaként arra, milyen a helytelen imádat; s miközben beszél ezekről a kérdésekről, emlékezteti őket arra, hogy a helyes viselkedésnek Jézus Krisztust kell tükröznie.

Az első példában emlékezteti a korai hívőket, hogy vegyék figyelembe a nemek közti különbséget mind a „hagyományok”, mind a „tanok” betartásánál az istentisztelet során. A szakasz emlékeztet bennünket arra, hogy minden tekintély Istentől származik (3. vers). Korinthusban a fej befedése jelentette a nemek közti különbséget. Abban a szexuálisan túlfűtött környezetben az a nő, aki nem fedte be a fejét, egyértelműen azt jelezte, hogy prostituált. Imádatunkkal vagy tiszteletünket fejezzük ki Isten iránt, vagy szégyent hozunk rá. Ezért Pál úgy érvel, hogy – legalábbis az ókorban – egy férjes asszonynak be kell fednie a fejét (10. vers). Ezt a szöveget sokféleképpen értelmezték a kereszténység történelmének során. Korai hetednapi adventista úttörők inkább az elvek mellett foglaltak állást, mintsem amellett, hogy minden asszony befedett fejjel járjon a gyülekezetbe. A korai vezetőkhöz hasonlóan James White is tiltakozott azon gondolat ellen, hogy a nők ne beszélhessenek a nyilvánosság előtt (lásd a megjegyzést: Spiritual Gifts, 3. fejezet, 24. oldal).

Egy másik „megosztottsághoz” vezető kérdés Korinthusban az úrvacsora módja volt. Ez talán a legkorábbi beszámoló arról, hogy a korai keresztény egyházban gyakorlat volt az úrvacsora (23-26. vers), és ezen szövegeket használják a lelkészek ma is e keresztény szertartás során. Pál arra emlékeztet, hogy ezek a jelképek szentek, hiszen a keresztre feszített Jézus Krisztus megtört testét és kiontott vérét jelképezik. Lelkészként tanúja voltam gyülekezeten belüli konfliktusok megoldásának; ahol, ha mindkét fél követte a tanácsot, hogy „vizsgálja meg” magát (28. vers), ott a felek meg tudtak békélni egymással. Ellenben láttam embereket, akik elsodródtak az egyháztól, szívük telve volt keserűséggel, képtelenné váltak arra, hogy megküzdjenek a bűnnel, s ennek egyik jele az volt, hogy szándékosan kerülték az úrvacsorát. Régi lelkészek bölcs gondolata, melyre rátaláltam, és ami hasznos lehet fiatal lelkészek számára, úgy hangzott, hogy a helyi gyülekezet egészségét meg lehet állapítani abból, hogy tagjai mennyire készségesen vesznek részt az úrvacsorán. Az igazság ma is ugyanaz marad, hiszen ez a szertartás megerősíti a Krisztus áldozata által szerzett engesztelésébe vetett hitünket, valamint a Jézus Krisztus második adventjével kapcsolatos reménységünket is (26. vers). Nem hiába jegyezte meg James White, hogy az úrvacsorát „adventi szertartásnak” kellene nevezni.
Michael W. Campbell, Ph.D

149. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  40-41. fejezeteihez (június 17-23).

Jézus közvetlen közelről ismerte a bánatot, így mélyen megszomorodott, amikor a szeretetét, kegyelmét és könyörületességét nem értékelték és visszautasították.

Sajnos túl gyakran alábecsüljük annak a fájdalomnak a mélységét, amit Jézus élt át az emberiség hideg szívének köszönhetően. Felmagasztaljuk az isteni természetét, és nem vesszük figyelembe az érzéseket, amelyeket tapasztalt. Azzal, hogy így teszünk, hatálytalanítjuk az Ő szolgálatát a jelenlétével, megfosztjuk őt attól, hogy vigasztaló bizalmas legyen a saját próbáinkban.

Krisztus érzelmeit alábecsülve, és gyakran a saját érzéseinket is megtagadva, semmi mássá nem válunk, mint intellektuális robotokká, akiket a szellemi jóváhagyásuk a tantételek iránt vezérel. Az Istenben való elméleti hit semmit nem segít abban, hogy kiálljuk azokat a fájdalmas próbákat, amelyek megostoroznak minket életünk során pusztító, hurrikán erejű szelekkel. Meg kell, hogy tapasztaljuk Krisztus vigasztalását, a megsebzett Istenét, aki jól tudja, milyen szenvedni.

Úgy gondolom, az nagyon vigasztaló számunkra, hogy Jézus is megtapasztalta a mások barátságtalan reakciójából eredő fájdalmat. Tudván, hogy fájt neki, amikor mások elutasították és ócsárolták, könnyebb számomra segítséget találni, hogy hogyan kezeljem a saját fájdalmamat, amikor velem nem törődnek, és engem utasítanak vissza. Tudván, hogy ő hasonló érzéseket élt át, könnyebb érezzem az Ő szerető jelenlétét a próbák közepette.

Ha fájdalom gyötör minket, meghittségre és vigasztalásra van szükségünk, valakinek a jelenlétére, aki mélységesen szenvedett, mégsem engedte soha, hogy a fájdalom eltérítse szándékától. És sosem adta fel az önazonosságát sem a fájdalom miatt. Szükségünk van egy modellre, amely bemutatja, hogyan szenvedjünk jól, és mintát ad a szomorúság kezelésére.

Találjuk meg ezt Immánuelben – Velünk az Isten!

Lori Engel
Lelkész
Eugene, Oregon, USA
Fordította Gősi Csaba

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése