Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 40. fejezet 1070. nap
Lelki gyötrelmek és vívódások között imádkozott
tanítványaiért. Súlyos próbákat kellett kiállniuk. Népszerű ábrándokból
táplálkozó, régen dédelgetett reményeikben a legfájdalmasabb, legmegalázóbb
módon kellett csalódniuk. Ahelyett, hogy Dávid trónjára látnák Őt emelkedni,
keresztre feszítésének lesznek a tanúi. Ez lesz valójában az igazi koronázás.
Azonban ők ezt nem értették meg, s emiatt súlyos kísértések jöttek rájuk,
melyekről nehezen ismerték föl, hogy kísértések. Ha a Szentlélek nem
világosítja meg értelmüket, nem élesíti felfogásukat, a tanítványok elbuknak.
Fájt Jézusnak, hogy országáról alkotott elképzeléseik oly nagymértékben a
világi gazdagodásra, tisztességre korlátozódnak. Az érettük hordozott teher
nyomta a szívét, s keserves kínok, könnyek között öntötte ki lelkét
esedezésében.
A tanítványok nem távoztak a szárazföldről azonnal, amikor
Jézus megparancsolta nekik. Egy darabig vártak, remélték, hogy Jézus utánuk
jön. Ám gyorsan sötétedett, s ők "beszállva a hajóba, mennek vala a
tengeren túl Kapernaumba" (Jn 6:17). Elégedetlen szívvel hagyták el
Jézust, még soha nem nehezteltek reá ennyire, amióta Uruknak ismerték el, mint
most. Zúgolódtak, amiért nem engedte, hogy királlyá kiáltsák. Magukat vádolták,
amiért oly hamar engedtek parancsának. Úgy vélték, ha erélyesebben lépnek fel,
véghezvihették volna szándékukat.
A hitetlenség hatalmába kerítette elméjüket, szívüket. A
becsvágy megvakította őket. Tudták, hogy Jézust gyűlölik a farizeusok, és
szerették volna már látni Őt olyan dicsőségben, amilyen szerintük jár neki.
Olyan tanítóhoz szegődni, aki hatalmas csodákat művel, miközben őket csalóknak
gúnyolják - ezt a próbát nem tudták elviselni. Mindig hamis próféta követőinek
tekintették őket? Krisztus sohasem nyilvánítja ki királyi hatalmát? Miért nem
mutatja meg igazi jellemét, akinek ilyen hatalma van, miért nem teszi útjukat
kevésbé fájdalmassá? Miért nem mentette meg Keresztelő Jánost az erőszakos
haláltól? Így okoskodtak a tanítványok, mígnem óriási lelki sötétség borult
rájuk. Azt kérdezték, lehet-e Jézus csaló, ahogy a farizeusok állítják?
A tanítványok aznap látták Krisztus csodatetteit. Úgy tűnt,
a menny leszállt a földre. E drága, dicsőséges nap emléke hittel és reménnyel
tölthette volna el őket. Ha szívük teljességéből ezekről a dolgokról
beszélgettek volna, nem estek volna kísértésbe. Csalódásuk azonban elfedte
gondolataikat. Krisztus szavai: "Szedjétek össze a megmaradt darabokat,
hogy semmi el ne vesszen" (Jn 6:12) - hatástalanok maradtak. A tanítványok
teljesen megfeledkeztek a nagy áldás óráiról. Nyugtalan vizeken hajóztak. Gondolataik
viharosak, ésszerűtlenek voltak, s az Úr valami mást adott, ami befolyásolja
lelküket, elfoglalja gondolataikat. Isten gyakran teszi ezt, amikor az emberek
saját maguknak okoznak bajt és gondot. A veszély már rohamosan közeledett.
Heves vihar lepte meg őket - erre nem voltak felkészülve.
Váratlan időváltozás történt a csendes nappal után. Amikor a szél nekik
csapódott, megrettentek. Elfeledték elégedetlenségüket, türelmetlenségüket.
Mindenki próbálta menteni a hajót a süllyedéstől. Vízen nem volt messze
Bethsaidától az a hely, ahol Jézussal kellett találkozniuk. Rendes időben az út
mindössze néhány órát vett igénybe, most azonban egyre messzebb és messzebb
sodródtak a célponttól. Az éj negyedik órájáig küszködtek az evezőkkel. Ekkor
az elcsigázott emberek megadták magukat a vésznek. Viharban, sötétségben a
tenger megtanította őket gyámoltalanságukra, s vágytak Mesterük jelenlétére.
Jézus nem feledkezett meg róluk. Az Őrálló a partról látta
a megrémült férfiakat, amint küzdenek a viharral. Egyetlen pillanatra sem
tévesztette szem elől tanítványait. A legmélyebb szerető gondoskodással
figyelte a vihartól hányódó hajót és annak drága terhét - ezek az emberek
lesznek a világ világossága. Mint a szelíden szerető anya gyermekét, úgy nézte
az irgalmas Mester tanítványait. Amikor szívük megtört, szentségtelen
becsvágyuk lelohadt, és alázatosan imádkoztak, a segítség megadatott.
Abban a pillanatban, amikor elveszettnek hiszik magukat,
fénysugár villan, rejtélyes alak közeledik a vízen. Ők azonban nem tudják, hogy
Jézus az. Aki segítségül jő, ellenségnek hiszik. Elönti őket a rettegés. A
kezek, amelyek oly keményen tartották az evezőket, mint a vas, elernyednek. A
hajó a hullámok kénye-kedve szerint hányódik, minden szem annak az embernek a
látványára szegeződik, aki a fehér tarajú hullámokon jár a háborgó tengeren.
Mai Bibliai szakasz: 1
Korinthus 11
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Ebben a fejezetben Pál több
gyakorlati kérdésről beszélget a gyülekezeti tagokkal Korinthusban. Emlékezteti
őket arra, hogy „legyetek követőim, mint
én is követője vagyok a Krisztusnak” (1. vers). A fejezet további részében
két fő témát tárgyal: a fej befedésének kérdését (2-16. vers), és az úrvacsora
szertartásának részleteit (17-34. versek). Ezeket használja példaként arra,
milyen a helytelen imádat; s miközben beszél ezekről a kérdésekről, emlékezteti
őket arra, hogy a helyes viselkedésnek Jézus Krisztust kell tükröznie.
Az első példában
emlékezteti a korai hívőket, hogy vegyék figyelembe a nemek közti különbséget mind
a „hagyományok”, mind a „tanok” betartásánál az istentisztelet során. A szakasz
emlékeztet bennünket arra, hogy minden tekintély Istentől származik (3. vers).
Korinthusban a fej befedése jelentette a nemek közti különbséget. Abban a szexuálisan
túlfűtött környezetben az a nő, aki nem fedte be a fejét, egyértelműen azt
jelezte, hogy prostituált. Imádatunkkal vagy tiszteletünket fejezzük ki Isten
iránt, vagy szégyent hozunk rá. Ezért Pál úgy érvel, hogy – legalábbis az
ókorban – egy férjes asszonynak be kell fednie a fejét (10. vers). Ezt a
szöveget sokféleképpen értelmezték a kereszténység történelmének során. Korai
hetednapi adventista úttörők inkább az elvek mellett foglaltak állást, mintsem
amellett, hogy minden asszony befedett fejjel járjon a gyülekezetbe. A korai
vezetőkhöz hasonlóan James White is tiltakozott azon gondolat ellen, hogy a nők
ne beszélhessenek a nyilvánosság előtt (lásd a megjegyzést: Spiritual Gifts, 3. fejezet, 24. oldal).
Egy másik „megosztottsághoz”
vezető kérdés Korinthusban az úrvacsora módja volt. Ez talán a legkorábbi beszámoló
arról, hogy a korai keresztény egyházban gyakorlat volt az úrvacsora (23-26.
vers), és ezen szövegeket használják a lelkészek ma is e keresztény szertartás
során. Pál arra emlékeztet, hogy ezek a jelképek szentek, hiszen a keresztre
feszített Jézus Krisztus megtört testét és kiontott vérét jelképezik. Lelkészként
tanúja voltam gyülekezeten belüli konfliktusok megoldásának; ahol, ha mindkét
fél követte a tanácsot, hogy „vizsgálja
meg” magát (28. vers), ott a felek meg tudtak békélni egymással. Ellenben
láttam embereket, akik elsodródtak az egyháztól, szívük telve volt keserűséggel,
képtelenné váltak arra, hogy megküzdjenek a bűnnel, s ennek egyik jele az volt,
hogy szándékosan kerülték az úrvacsorát. Régi lelkészek bölcs gondolata, melyre
rátaláltam, és ami hasznos lehet fiatal lelkészek számára, úgy hangzott, hogy a
helyi gyülekezet egészségét meg lehet állapítani abból, hogy tagjai mennyire
készségesen vesznek részt az úrvacsorán. Az igazság ma is ugyanaz marad, hiszen
ez a szertartás megerősíti a Krisztus áldozata által szerzett engesztelésébe
vetett hitünket, valamint a Jézus Krisztus második adventjével kapcsolatos
reménységünket is (26. vers). Nem hiába jegyezte meg James White, hogy az
úrvacsorát „adventi szertartásnak” kellene nevezni.
Michael W. Campbell, Ph.D
149. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
40-41. fejezeteihez
(június 17-23).
Jézus közvetlen
közelről ismerte a bánatot, így mélyen megszomorodott, amikor a szeretetét,
kegyelmét és könyörületességét nem értékelték és visszautasították.
Sajnos túl gyakran
alábecsüljük annak a fájdalomnak a mélységét, amit Jézus élt át az emberiség
hideg szívének köszönhetően. Felmagasztaljuk az isteni természetét, és nem
vesszük figyelembe az érzéseket, amelyeket tapasztalt. Azzal, hogy így teszünk,
hatálytalanítjuk az Ő szolgálatát a jelenlétével, megfosztjuk őt attól, hogy
vigasztaló bizalmas legyen a saját próbáinkban.
Krisztus érzelmeit
alábecsülve, és gyakran a saját érzéseinket is megtagadva, semmi mássá nem
válunk, mint intellektuális robotokká, akiket a szellemi jóváhagyásuk a
tantételek iránt vezérel. Az Istenben való elméleti hit semmit nem segít abban,
hogy kiálljuk azokat a fájdalmas próbákat, amelyek megostoroznak minket életünk
során pusztító, hurrikán erejű szelekkel. Meg kell, hogy tapasztaljuk Krisztus
vigasztalását, a megsebzett Istenét, aki jól tudja, milyen szenvedni.
Úgy gondolom, az nagyon
vigasztaló számunkra, hogy Jézus is megtapasztalta a mások barátságtalan
reakciójából eredő fájdalmat. Tudván, hogy fájt neki, amikor mások
elutasították és ócsárolták, könnyebb számomra segítséget találni, hogy hogyan
kezeljem a saját fájdalmamat, amikor velem nem törődnek, és engem utasítanak
vissza. Tudván, hogy ő hasonló érzéseket élt át, könnyebb érezzem az Ő szerető
jelenlétét a próbák közepette.
Ha fájdalom gyötör
minket, meghittségre és vigasztalásra van szükségünk, valakinek a jelenlétére,
aki mélységesen szenvedett, mégsem engedte soha, hogy a fájdalom eltérítse
szándékától. És sosem adta fel az önazonosságát sem a fájdalom miatt.
Szükségünk van egy modellre, amely bemutatja, hogyan szenvedjünk jól, és mintát
ad a szomorúság kezelésére.
Találjuk meg ezt
Immánuelben – Velünk az Isten!
Lori Engel
Lelkész
Eugene, Oregon, USA
Fordította Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése