Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 41. fejezet 1073. nap
41.
A galileai válság
Amikor Krisztus megtiltotta az embereknek, hogy királlyá
kiáltsák ki, tudta: élete fordulóponthoz érkezett. A tömegek, melyek ma trónra
akarták emelni, holnap elfordulnak Tőle. Ha önző becsvágyuk nem teljesül,
szeretetük gyűlöletbe fordul, dicséretük átokká válik. Ennek tudatában sem
hozott intézkedéseket a válság elhárítására. Kezdettől nem hagyta meg a földi
jutalom reményét követőinek. Egynek, aki tanítványa akart lenni, megmondta:
"A rókáknak vagyon barlangjuk és az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának
nincs hová fejét lehajtani" (Mt 8:20). Ha az emberek megnyerhették volna a
világot Krisztussal, tömegek esküdtek volna hűséget Neki, Ő azonban ilyen
szolgálatot nem fogadhatott el. Azok közül, akik most Hozzá szegődtek, sokakat
a földi ország reménye vonzott. Ezeket nem csaphatta be.
A kenyerek csodájában rejlő mély lelki tanulságot nem
értették meg. Ezt világossá kellett tenni. És ez az új kinyilatkoztatás még
nagyobb próbát vont maga után.
A kenyerek csodájának híre elröppent közelre, távolra
egyaránt, és másnap igen korán reggel a nép sereglett Bethsaidába, hogy lássa
Jézust. Rengetegen jöttek a tengerről és a szárazföldről is. Akik előző este
itt hagyták Őt, most visszatértek, remélték, hogy még itt találják, mert nem
volt hajó, mellyel átmehetett volna a másik partra. Keresésük eredménytelen
maradt, és sokan visszatértek Kapernaumba, hogy tovább kutassanak utána.
Eközben Jézus - csupán egynapos távollét után - megérkezett
Genezáretbe. Amint kiderült, hogy ott kötött ki, az emberek "azt az egész
környéket befutván, kezdék a betegeket a nyoszolyákon ide-oda hordozni, amerre
hallják vala, hogy ő ott van" (Mk 6:55).
Egy idő múlva elment a zsinagógába, ahol megtalálták azok,
akik Bethsaidából jöttek. Tanítványaitól megtudták, hogyan kelt át a tengeren.
A vihar tombolását, az ellenszéllel szembeni eredménytelen evezés sok-sok
óráját, a vízen járó Krisztus megjelenését és az amiatti félelmüket,
megnyugtató szavait, Péter kalandját és annak kimenetelét, a vihar hirtelen
lecsendesedését és a hajó partra érését mind híven elmondták az álmélkodó
sokaságnak. Sokan nem elégedtek meg ennyivel, Jézus köré gyűltek, és
megkérdezték: "Mester, mikor jöttél ide?" (Jn 6: 25) Remélték, hogy
saját szájából többet tudhatnak meg a csodáról.
Jézus nem elégítette ki kíváncsiságukat. Szomorúan így
szólt: "Nem azért kerestek engem, hogy jeleket láttatok, hanem azért, mert
ettetek ama kenyerekből, és jóllaktatok" (Jn 6:26). Nem valamilyen méltó
okból keresték Őt, hanem mert ettek a kenyerekből, és remélték, hogy ha hozzá
csatlakoznak, még kaphatnak időleges javakat. A Megváltó intette őket:
"Munkálkodjatok ne az eledelért, amely elvész, hanem az eledelért, amely
megmarad az örök életre" (Jn 6:27). Ne csak az anyagi javakat keressétek.
A fő erőfeszítés ne a jelen életről való gondoskodásra irányuljon, hanem
keressétek a lelki táplálékot, azt a bölcsességet, amely az örök életbe is
átnyúlik. Ezt egyedül Isten nyújthatja, "mert őt az Atya pecsételte el, az
Isten" (Jn 6:27).
Egy pillanatra felkeltette hallgatói érdeklődését.
Felkiáltottak: "Mit csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük?"
Számos fárasztó dolgot cselekedtek, hogy Istennek ajánlják magukat, és készek
voltak bármilyen új rendelkezést meghallgatni, mellyel nagyobb érdemet szerezhetnek.
Kérdésük ezt jelentette: Mit tegyünk, hogy kiérdemeljük a mennyet? Milyen árat
kell fizetnünk, hogy elnyerjük az eljövendő életet?
"Felele Jézus és monda nékik: Az az Isten dolga, hogy
higgyetek abban, akit ő küldött" (Jn 6:29). A menny ára Jézus. Hit által
vezet az út a mennybe, mert Ő "Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ
bűneit!" (Jn 1:29)
Az emberek azonban nem akarták elfogadni az isteni igazság
kijelentését. Jézus pontosan azt a munkát végezte, amelyet a prófécia szerint a
Messiásnak végeznie kellett, ők viszont nem azt látták, amit önző reménységük
festett le az Ő munkájaként. Igazság szerint Krisztus csak egyszer elégítette
meg a sokaságot az árpakenyerekkel. Mózes idejében pedig Izrael negyven évig
tápláltatott mannával - messze nagyobb áldásokat vártak tehát a Messiástól.
Elégedetlen szívük kifogásolta: ha Jézus oly sok csodát tud művelni, amennyit
láttak, akkor miért nem adhat erőt, egészséget, gazdagságot egész népének,
miért nem szabadítja meg őket elnyomóiktól, s dicsőíti meg őket hatalomban és
tisztességben? Azt állítja, hogy Isten Küldötte, és mégsem akar Izrael királya
lenni. Ezt a rejtélyt nem tudták megfejteni. Elutasítását félreértették. Sokan
arra következtettek, hogy nem mer előállni követelésével, mert Ő maga is
kételkedik küldetésének isteni jellegében. Ezzel kitárták szívüket a
hitetlenség előtt, és a Sátán által vetett mag meghozta a maga gyümölcsét:
félreértést, elszakadást.
Most félig gúnyosan egy írástudó megkérdezte: "Micsoda
jelt mutatsz tehát te, hogy lássuk és higgyünk néked? Mit művelsz? A mi atyáink
a mannát ették a pusztában; amint meg van írva: Mennyei kenyeret adott vala
enniük" (Jn 6:30-31).
A zsidók Mózest a manna adományozójaként tisztelték: az
eszközt dicsérték, s szem elől tévesztették azt, Aki a munkát bevégezte. Atyáik
zúgolódtak Mózes ellen, kételkedtek, tagadták isteni küldetését. Most az utódok
ugyanebben a szellemben utasítják el azt, Aki Isten üzenetét hordozza számukra.
"Monda azért nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: nem Mózes adta
néktek a mennyei kenyeret" (Jn 6: 32). A manna adományozója ott állt
közöttük. Maga Krisztus vezette a zsidókat a pusztán át, és táplálta őket
naponta a mennyei kenyérrel. Az az eledel a valódi mennyei kenyér előképe volt.
Az igazi manna az életadó lélek, amely Isten tökéletes teljességéből árad.
Jézus így szólt: "Az az Istennek kenyere, amely mennyből száll alá, és
életet ád a világnak" (Jn 6: 33).
Néhány hallgatója még mindig azt hitte, Jézus a mindennapi
kenyérre gondol, és felkiáltott: "Uram, mindenkor add nékünk ezt a
kenyeret!" (Jn 6:34) Jézus egyszerűen így felelt: "Én vagyok az
életnek ama kenyere" (Jn 6:35)..
Mai Bibliai szakasz: 1
Korinthus 13
A fejezetet itt olvashatod
el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
A
szeretet a legnagyobb ajándék. Sokkal fontosabb, mint az előző fejezetben
felsorolt lelki ajándékok sokasága (mindamellett, hogy nagyon fontosak). Pál
szót emel a különböző ostoba megoszlások és ellenségeskedések ellen, hogy
emlékeztessen arra, ami igazán fontos: a szeretetre.
A
görög-római világban különböző szavakat használtak a szeretetre. Pál apostol
egy megkülönböztetett kifejezést, az agapét használja, hogy emlékeztessen Isten
önzetlen, önmagát megüresítő szeretetére. Ez élesen különbözik attól, amit a
médiában, az interneten és hamis hirdetésekben kapunk. Isten szeretete más. Nem
számít, hogy milyen ékesszóló vagyok, vagy milyen lelki ajándékaim vannak (1-2.
vers), ha nincs bennem szeretet, „semmi
vagyok” (2. vers). Valaki táplálhatja az éhezőket, vagy vértanúságot
vállalhat, de ezt lehet helytelen indítékkal is tenni, és akkor nem ér semmit
(3. vers).
Ezek
után Pál körülírja ezt a különleges agapé szeretetet (4-8. vers). Miközben sok
lelkész – magamat is beleértve - ezt a szakaszt esküvőkön szokta használni, ez
egy olyan szakasza Szentírásnak, amelyhez jó, ha hozzámérjük magunkat, ahogyan
növekszünk a keresztény tapasztalatban. Fel kell tennünk a kérdést magunknak,
hogy minden, amit teszünk, arra vezet, hogy még szeretőbb és szeretetre méltóbb
keresztények legyünk? Lelkészként néha meg kell kérdőjeleznem egyes testvérek
teológiáját vagy gyakorlati életmódját – még akkor is, ha talán igazuk van – ha
ez barátságtalan személyekké teszi őket. Az egyik legkeményebb tapasztalatom az
volt, amikor egy gyülekezeti konfliktust meg kellett oldanom. Ez az ügy végül a
gyülekezet testvéri gyűlésén kötött ki, amelyen a házaspár gyülekezeti tagságát
megszüntettük. Noha folyamatosan rámutattak arra, hogy teológiailag igazuk van,
a gyülekezet testvéri közössége mégis megszavazta tagságuk törlését, mivel
rossz lelkülettel, mindig mások hibáival foglalkoztak. Másként fogalmazva, nem
Isten szeretetét mutatták, hanem mély sebeket okoztak testvéreiknek és a
gyülekezet vendégeinek. Az igazi keresztény hit és gyakorlat legfontosabb
próbája az a vágy, hogy bemutassuk Isten szeretetét.
Minél
közelebb kerülünk Jézushoz, annál inkább érezzük, hogy szükségünk van rá. Ezért
emlékeztet Pál bennünket a keresztény érettségre. „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint
gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam
a gyermeki dolgokat” (11. vers). Pál egy másik példát is használ: „Mert most tükör által homályosan látunk,
akkor pedig színről színre” (12. vers). Mindkét példa arra emlékeztet
bennünket, hogy nem akkora a szeretetünk, amekkorának lenni kellene, de ahogy
napról napra közelebb kerülünk Jézushoz, egyre inkább hasonlítani fogunk rá.
Michael W. Campbell, Ph.D
149. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
40-41. fejezeteihez
(június 17-23).
Jézus közvetlen
közelről ismerte a bánatot, így mélyen megszomorodott, amikor a szeretetét,
kegyelmét és könyörületességét nem értékelték és visszautasították.
Sajnos túl gyakran
alábecsüljük annak a fájdalomnak a mélységét, amit Jézus élt át az emberiség
hideg szívének köszönhetően. Felmagasztaljuk az isteni természetét, és nem
vesszük figyelembe az érzéseket, amelyeket tapasztalt. Azzal, hogy így teszünk,
hatálytalanítjuk az Ő szolgálatát a jelenlétével, megfosztjuk őt attól, hogy
vigasztaló bizalmas legyen a saját próbáinkban.
Krisztus érzelmeit
alábecsülve, és gyakran a saját érzéseinket is megtagadva, semmi mássá nem
válunk, mint intellektuális robotokká, akiket a szellemi jóváhagyásuk a
tantételek iránt vezérel. Az Istenben való elméleti hit semmit nem segít abban,
hogy kiálljuk azokat a fájdalmas próbákat, amelyek megostoroznak minket életünk
során pusztító, hurrikán erejű szelekkel. Meg kell, hogy tapasztaljuk Krisztus
vigasztalását, a megsebzett Istenét, aki jól tudja, milyen szenvedni.
Úgy gondolom, az nagyon
vigasztaló számunkra, hogy Jézus is megtapasztalta a mások barátságtalan
reakciójából eredő fájdalmat. Tudván, hogy fájt neki, amikor mások
elutasították és ócsárolták, könnyebb számomra segítséget találni, hogy hogyan
kezeljem a saját fájdalmamat, amikor velem nem törődnek, és engem utasítanak
vissza. Tudván, hogy ő hasonló érzéseket élt át, könnyebb érezzem az Ő szerető
jelenlétét a próbák közepette.
Ha fájdalom gyötör
minket, meghittségre és vigasztalásra van szükségünk, valakinek a jelenlétére,
aki mélységesen szenvedett, mégsem engedte soha, hogy a fájdalom eltérítse
szándékától. És sosem adta fel az önazonosságát sem a fájdalom miatt.
Szükségünk van egy modellre, amely bemutatja, hogyan szenvedjünk jól, és mintát
ad a szomorúság kezelésére.
Találjuk meg ezt
Immánuelben – Velünk az Isten!
Lori Engel
Lelkész
Eugene, Oregon, USA
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlés