Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 41. fejezet 1074. nap
A Krisztus által használt hasonlat ismerős volt a zsidók
számára. Mózes a Szentlélek sugallatára ezt mondta: "Az ember nem csak
kenyérrel él, hanem mindazzal [...], ami az Úrnak szájából származik"
(5Móz 8:3). És Jeremiás próféta megírta: "Szavaidat hallattad, én élveztem
azokat; a te szavaid örömömre váltak nékem és szívemnek vígasságára" (Jer
15:16). Maguknak a rabbiknak volt egy mondásuk: a kenyér megevése lelki
értelemben a törvény tanulmányozását és a jó cselekedetek gyakorlását jelenti.
Gyakran mondogatták, hogy a Messiás eljövetelekor egész Izrael megelégíttetik.
A próféták tanítását világossá tette a kenyerek csodájában rejlő mély lelki
tanulság. Krisztus ezt a tanulságot akarta megvilágítani hallgatóinak a
zsinagógában. Ha megértették volna az Írásokat, e szavait is megértik:
"Én vagyok az életnek ama kenyere" (Jn 6:35).
Csak egy nappal azelőtt ették fáradtan és éhesen a kenyeret, melyet Ő adott.
Ahogyan a kenyérből fizikai erőt, frissességet nyertek, úgy kaphattak
Krisztustól lelki erőt az örök életre. "Aki hozzám jő, - mondta -
semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha"
(Jn 6:35). Azonban hozzátette: "Láttatok is engem, mégsem hisztek"
(Jn 6:36). Látták Krisztust a Szentlélek bizonyságtétele révén, a
kinyilatkoztatás révén, melyet Isten adott lelkükbe. Erejének élő bizonyítékát
nap mint nap látták, mégis újabb jelet kértek. Ha azt megkapták volna, éppolyan
hitetlenek maradnak, mint azelőtt. Ha nem győzte meg őket, amit láttak és
hallottak, akkor fölösleges újabb csodákat véghezvinni számukra. A hitetlenség
mindig talál okot a kételkedésre, s a kézzelfogható bizonyítékot is félresöpri.
Krisztus újból makacs szívükhöz folyamodott: "Azt, aki
hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem" (Jn 6:37). Mindenkinek, aki hittel
elfogadja Őt, mondta, örök élete lesz. Senki sem veszhet el. Nincs szükség a
farizeusokra és szadduceusokra, hogy az eljövendő életről vitázzanak. Nem kell
már reménytelen bánatban gyászolni a halottakat. "Az pedig annak az
akarata, aki elküldött engem, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz őbenne,
örök élete legyen; és én feltámasszam azt az utolsó napon" (Jn 6:40).
Ám a nép vezetői megsértődtek, "és mondának: Nem ez-é
Jézus, a József fia, akinek mi ismerjük atyját és anyját? Mimódon mondja hát
ez, hogy: A mennyből szállottam alá?" (Jn 6:42) Megpróbálták felszítani az
előítéleteket azzal, hogy megvetően hivatkoztak Jézus alacsony származására.
Lenézően utaltak életére - a galileai munkás életére - és szegény, alacsony
sorsú családjára. Ennek a műveletlen ácsnak az igényei - mondták - nem méltóak
figyelmükre. Titokzatos születése miatt arra célozgattak, hogy származása
kétes, születésének emberi körülményeit élete foltjaként emlegették.
Jézus nem próbálta megmagyarázni születésének rejtélyét.
Nem válaszolt a kérdezősködésre, hogyan szállt le a mennyből, hogyan kelt át a
tengeren. Nem hívta fel a figyelmet a csodákra, melyek életét jellemezték.
Önként lemondott a hírnévről, s szolgai formát öltött. Ám szavai és tettei
megmutatták jellemét. Mindenki, akinek szíve nyitva állt az isteni világosság
előtt, felismerte Benne az Atya egyszülöttjét, "aki teljes vala
kegyelemmel és igazsággal" (Jn 1:14).
A farizeusok előítéletei mélyebben gyökereztek, mint az
kérdéseikből látszik: szívük romlottságáig hatoltak. Jézus minden szava és
cselekedete ellenkezést váltott ki bennük, mert az őket betöltő lelkületnek
semmi köze sem volt az Övéhez.
"Senki sem jöhet énhozzám, hanemha az Atya vonja azt,
aki elküldött engem; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon. Meg van írva a
prófétáknál: És mindnyájan Istentől tanítottak lesznek. Valaki azért az Atyától
hallott, és tanult, énhozzám jő" (Jn 6:44-45). Soha senki nem jöhet
Krisztushoz, csak az, aki választ ad az Atya szeretetére. Isten minden szívet
vonz Magához, és csak az nem hajlandó Krisztushoz jönni, aki ellenáll
vonzásának.
Ezekkel a szavakkal: "Mindnyájan Istentől tanítottak
lesznek" (Jn 6:45), Jézus Ésaiás próféciájára utalt: "Minden fiaid az
Úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége" (Ésa 54:13). Ezt az
íráshelyet a zsidók kisajátították maguknak. Azzal dicsekedtek, hogy Isten
tanítja őket. Ám Jézus megmutatta, mennyire üres ez az igényük, mert így szólt:
"Valaki azért az Atyától hallott, és tanult, énhozzám jő" (Jn 6:45).
Csak Krisztus által ismerhették meg az Atyát. Ember nem viselhette el az Ő
dicsőségének látomását. Akik Istentől tanultak, azok Fiának hangját hallgatták,
és a Názáreti Jézusban felismerik Őt, aki a természet és a kinyilatkoztatás
által bemutatta az Atyát.
"Bizony, bizony mondom néktek: Aki énbennem hisz, örök
élete van annak" (Jn 6 : 47). A szeretett János által, aki hallotta e
szavakat, a Szentlélek kijelentette a gyülekezetnek: "Ez az a
bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten és ez az élet az ő
Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet" (1Jn 5:11-12). Jézus ezt mondta:
"Én feltámasztom azt az utolsó napon" (Jn 6: 54). Krisztus egy testté
lett velünk, hogy mi egy lélek lehessünk Vele. Ezen egység ereje által kell
majd előjönnünk a sírból - ez nem csak Krisztus erejének megnyilatkozása által
történik, hanem hit által az Ő élete a miénk lesz. Aki meglátja Krisztus igaz
jellemét, és szívébe fogadja Őt, annak örök élete van. Krisztus a Lélek által
lakozik bennünk, és Isten Lelke, ha hittel befogadjuk szívünkbe, az örök élet
kezdete.
Az emberek a mannára hivatkoztak Krisztusnak, amit atyáik a
pusztában ettek, mintha annak az eledelnek a biztosítása nagyobb csoda lett
volna, mint a Jézusé. Ő azonban rámutat, hogy milyen csekélység volt az az
ajándék azokhoz az áldásokhoz képest, amelyeket Ő kíván nyújtani. A manna
csupán a földi létet tarthatta fönn, nem akadályozhatta meg a halál közeledtét,
nem biztosíthatott halhatatlanságot, viszont a mennyei kenyér örök életre
táplálja a lelket. A Megváltó így szólt: "Én vagyok az életnek kenyere. A
ti atyáitok a mannát ették a pusztában, és meghaltak. Ez az a kenyér, amely a
mennyből szállott alá, hogy kiki egyék belőle és meg ne haljon. Én vagyok amaz
élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él
örökké" (Jn 6:48-51). Ehhez a képhez Krisztus most hozzátesz egy másikat.
Csakis halála által adhat életet az embernek, s a következő szavakkal halálára
mutat, az üdvösség eszközére. Így szól: "Az a kenyér pedig, amelyet én
adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért" (Jn 6:51).
A zsidók a húsvét megtartására készültek Jeruzsálemben,
megemlékezésül Izrael szabadulásának éjszakájára, amikor az öldöklő angyal az
egyiptomiak otthonait sújtotta. Isten azt akarta, hogy a páskabárányban Isten
Bárányát szemléljék, és a jelkép által elfogadják Őt, aki Önmagát adta a világ
életéért. A zsidók azután a jelképet mindennél fontosabbá tették, míg
jelentőségét figyelmen kívül hagyták. Nem ismerték meg az Úr testét. Krisztus
szavai ugyanazt az igazságot tanították, mint amelyet a húsvéti szolgálat
jelképezett. Ezt azonban még mindig nem vették észre.
A rabbik most dühösen kiáltottak fel: "Mimódon adhatja
ez nékünk a testét, hogy azt együk?" (Jn 6: 52) Úgy tettek, mintha
Nikodémushoz hasonlóan szó szerint értették volna szavait, amikor az
megkérdezte Őt: "Mimódon születhetik az ember, ha vén?" (Jn 3:4).
Bizonyos mértékig megértették, mire gondolt Jézus, de ezt nem voltak hajlandóak
elismerni. Szavait kiforgatták, ezzel akartak a népben előítéleteket kelteni.
Krisztus nem tompította jelképes tanítását. Még keményebb
szavakkal ismételte el az igazságot: "Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem
eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek.
Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én
feltámasztom azt az utolsó napon. Mert az én testem bizony étel és az én vérem
bizony ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem
lakozik és én is abban" (Jn 6: 55-56).
Mai Bibliai szakasz: 1
Korinthus 14
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Pál
visszatér a lelki ajándékok témához, és kiemeli a prófétálás ajándékát (1.
vers). „Aki pedig prófétál, emberekhez
szól, és ezzel épít, bátorít, vigasztal” (3. vers). A prófétálás ajándéka
ezek szerint építi az egyházat. Ez az ajándék annyira jelentős, hogy Pál igen
nagy fontosságot tulajdonít neki.
Hetednapi
adventistaként hiszünk minden lelki ajándék folytonosságában, beleértve a
prófétálás ajándékát is. Hiszünk abban, hogy 1844 decemberében Isten egy újabb
prófétai hírnököt hívott el, pontosan úgy, ahogy a megváltás történetének sok
kritikus pontján is tette. Isten mennyei kinyilatkoztatás által a bátorítás
üzenetét nyilatkoztatta ki Ellen Harmonnak (később White). A hívők
elcsüggedtek, miután Jézus nem jött vissza úgy, ahogy várták 1844. október
22-én. Ezért Isten felhasznált egy fiatal lányt, hogy bátorítsa és építse Isten
utolsó időben élő népét. Az első látomásában benne volt a teljes prófétai
szolgálatának fő témája: Isten útja, a keskeny út, amely biztosan elvezet
Jézushoz. Még egyszer hangsúlyozom, hogy a prófétai ajándék szerepe az, hogy felépítse
és támogassa Isten egyházát. Azoknak az embereknek, akik hisznek az összes
lelki ajándék fontosságában, és annak a ténynek a fényében, hogy ez az ajándék
is fontos, nem meglepő az, hogy Isten elhív egy prófétai hírnököt, hogy segítse
és vezesse végidőben élő népét, a Jézus prófétai szerepére való
összpontosításban.
Ezek
után Pál olyan nyelveken szólásról beszél, amelynél szükség van értelmezésre
(6-25. vers). Ne feledkezzünk meg arról, hogy minden lelki ajándék célja –
beleértve a nyelveken szólást is –, a gyülekezet építése. A nyelveken szólás
ajándéka együtt jár az értelmezés és a magyarázás ajándékával (13, 15. vers).
Tény az, hogy egy kulcsszó szorosan kapcsolódik a nyelvek ajándékához, és ez a
magyarázat. Ez a magyarázat a keresztény érettségre vezet (20. vers).
A két
lelki ajándék – prófétálás és nyelv – összehasonlításával Pál megjegyzi, hogy a
különböző nyelveken való beszéd a hitetlenekért van, a prófétálás ajándéka
pedig a hívőkért (22. vers). Az ajándéktól függetlenül, a rendet a gyülekezetben
meg kell tartani azért, hogy a hitetlenek ne vádolhassák őket azzal, hogy
őrjöngnek, vagy elment az eszük (23. vers). Minden lelki ajándéknak az építést
kell szolgálnia (26. vers), és minden szónoknak ki kell várnia a sorát, hogy a
rend fennmaradjon.
Pál
emlékezteti őket arra, hogy a prófétai ajándéknak alá kell rendelnie magát a
korábbi prófétai vezetésnek, ami egyszerűen annyit jelent, hogy minden új
kinyilatkoztatást meg kell vizsgálnunk a korábban megalapozott Ige fényében.
Számunkra ma ez azt jelenti, hogy a Szentírás a végső tekintély.
Michael W. Campbell, Ph.D
149. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
40-41. fejezeteihez
(június 17-23).
Jézus közvetlen
közelről ismerte a bánatot, így mélyen megszomorodott, amikor a szeretetét,
kegyelmét és könyörületességét nem értékelték és visszautasították.
Sajnos túl gyakran
alábecsüljük annak a fájdalomnak a mélységét, amit Jézus élt át az emberiség
hideg szívének köszönhetően. Felmagasztaljuk az isteni természetét, és nem
vesszük figyelembe az érzéseket, amelyeket tapasztalt. Azzal, hogy így teszünk,
hatálytalanítjuk az Ő szolgálatát a jelenlétével, megfosztjuk őt attól, hogy
vigasztaló bizalmas legyen a saját próbáinkban.
Krisztus érzelmeit
alábecsülve, és gyakran a saját érzéseinket is megtagadva, semmi mássá nem
válunk, mint intellektuális robotokká, akiket a szellemi jóváhagyásuk a
tantételek iránt vezérel. Az Istenben való elméleti hit semmit nem segít abban,
hogy kiálljuk azokat a fájdalmas próbákat, amelyek megostoroznak minket életünk
során pusztító, hurrikán erejű szelekkel. Meg kell, hogy tapasztaljuk Krisztus
vigasztalását, a megsebzett Istenét, aki jól tudja, milyen szenvedni.
Úgy gondolom, az nagyon
vigasztaló számunkra, hogy Jézus is megtapasztalta a mások barátságtalan
reakciójából eredő fájdalmat. Tudván, hogy fájt neki, amikor mások
elutasították és ócsárolták, könnyebb számomra segítséget találni, hogy hogyan
kezeljem a saját fájdalmamat, amikor velem nem törődnek, és engem utasítanak
vissza. Tudván, hogy ő hasonló érzéseket élt át, könnyebb érezzem az Ő szerető
jelenlétét a próbák közepette.
Ha fájdalom gyötör
minket, meghittségre és vigasztalásra van szükségünk, valakinek a jelenlétére,
aki mélységesen szenvedett, mégsem engedte soha, hogy a fájdalom eltérítse
szándékától. És sosem adta fel az önazonosságát sem a fájdalom miatt.
Szükségünk van egy modellre, amely bemutatja, hogyan szenvedjünk jól, és mintát
ad a szomorúság kezelésére.
Találjuk meg ezt
Immánuelben – Velünk az Isten!
Lori Engel
Lelkész
Eugene, Oregon, USA
Fordította Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése