Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 44. fejezet 1081. nap
44.
Az igaz jel
"Aztán ismét kimenvén Tírus és Sidon határaiból, a
galileai tengerhez méne, a Tízváros határain át" (Mk 7:31).
A Tízváros vidékén történt, hogy Jézus meggyógyította a
gadarai ördöngősöket. Az emberek itt megriadtak a disznók pusztulása miatt, és
Jézust távozni kényszerítették. Meghallgatták viszont hátrahagyott küldötteit,
és vágy ébredt szívükben, hogy láthassák Őt. Amikor újra erre a vidékre jött, tömeg
gyűlt köré, és egy nehezen szóló süketet hoztak elé. Jézus nem csak szavakat
mondott, amikor meggyógyította ezt a beteget. Félrevonta a sokaságtól, ujját a
fülébe helyezte, megérintette nyelvét, feltekintett az égre, és felsóhajtott a
gondolatra, hogy mennyi fül nem nyílik meg az igazságnak, és mennyi nyelv nem
akarja megvallani az Üdvözítőt. A szóra: "Nyilatkozzál meg" (Mk
7:34), az ember beszédkészsége helyreállt, s mit sem törődve a paranccsal, hogy
senkinek ne mondja el, széjjelhordozta gyógyulásának történetét.
Jézus felment egy hegyre, ott köré sereglett a sokaság,
elhozták a betegeket, bénákat, és lábához fektették őket. Mindannyiukat
meggyógyította, s az emberek, noha pogányok voltak, dicsőítették Izrael
Istenét. Három napig folyamatosan szorongtak a Megváltó körül, éjjel a szabad
ég alatt aludtak, nappal Krisztus köré tömörültek, mohón itták szavait, nézték
tetteit. Három nap múltán élelmük elfogyott. Jézus nem akarta éhesen elküldeni
őket, ezért megbízta tanítványait, hogy adjanak nekik enni. A tanítványok újra
elárulták hitetlenségüket. Bethsaidában látták, hogy a kevés, amijük volt,
Krisztus áldásával elegendőnek bizonyult a sokaság megelégítésére, most mégsem
hozták elő bizalommal mindenüket, hogy Ő erejével majd megszaporítja az éhező
tömeg számára. Ráadásul a Bethsaidánál jóllakatott emberek zsidók voltak, ezek
pedig különféle pogányok. A zsidó előítélet még mindig erősen munkálkodott a
tanítványok szívében, és így feleltek Jézusnak: "Honnan elégíthetné meg
ezeket valaki kenyérrel itt e pusztában?" (Mk 8:4) De szavának
engedelmeskedve mégis előhozták amijük volt - hét kenyeret és két halat. A
sokaság jóllakott, hét nagy kosár telt meg a maradékkal. Az asszonyokon és
gyermekeken kívül négyezer férfi kapott így erőre, s boldogan, hálás szívvel távoztak.
Jézus tanítványaival hajóra szállt, s átkelt a tavon
Magdalába, a Genezáreti síkság déli szélére. Tírusz és Szidón határában
felüdítette lelkét a Sziróföníciai asszony bízó hite. A Tízváros pogány népe
örömmel fogadta. Most, hogy még egyszer partra szállt Galileában - ahol
hatalmát a legszembetűnőbben mutatta meg, ahol legtöbb irgalmas cselekedetét
művelte, tanítását adta - megvető hitetlenséggel fogadták.
Farizeusok küldöttsége jött Hozzá, akikhez csatlakoztak a
gazdag és úri szadduceusok képviselői, a papok pártja, a kételkedők, a nemzet
arisztokratái. A két tagozat között kibékíthetetlen ellenségesség uralkodott. A
szadduceusok az uralkodó hatalom kegyét keresték, hogy helyzetüket,
befolyásukat fenntarthassák. Másfelől a farizeusok a rómaiakkal szembeni
általános gyűlöletet táplálták, és várták az időt, amikor lerázhatják
elnyomójuk jármát. Most azonban a farizeusok és szadduceusok összefogtak
Krisztus ellen. Hasonló a hasonlóhoz - a gonosz bárhol legyen is, szövetkezik a
gonosszal a jó elpusztítására.
A farizeusok és szadduceusok most Krisztushoz jöttek, hogy
égi jelt kérjenek. Amikor Józsué idejében Izrael kiment, hogy megütközzék a
kananeusokkal Betharámnál, vezérük parancsára megállt a nap, míg el nem érték a
győzelmet. Történelmükben sok hasonló csoda történt. Ilyesfajta jelt követeltek
Jézustól. Azonban a zsidóknak nem ilyen jelre volt szükségük. Nem szolgálta
volna javukat több külső bizonyság. Nem szellemi megvilágosodásra, hanem lelki
megújulásra volt szükségük.
"Képmutatók - mondotta Jézus - az ég ábrázatját meg
tudjátok ítélni (az ég megfigyelésével előre megmondjátok az időjárást) az idők
jeleit pedig nem tudjátok?" (Mt 16:3) Krisztusnak a Szentlélek ereje által
szólt szavai bűnösnek mondták ki őket - ez volt a jel, melyet Isten
üdvösségükre adott. Közvetlenül a mennyből kaptak jeleket Krisztus küldetésének
igazolására. Az angyalok pásztorokhoz szóló éneke, a galamb és az égi hang
keresztségekor Mellette tanúskodtak.
Mai Bibliai szakasz: 2
Korinthus 5
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
A negyedik fejezet
végétől (a 16. verstől kezdődően) az 5. fejezet első 10 versén keresztül Pál
apostol a földi lét mulandó természetét hasonlítja össze a feltámadt lét
maradandó természetével. Miközben nyilvánvaló, hogy a „külső emberünk megromlik”, ami igazán számít az, hogy „a belső emberünk megújul napról napra”
(4:16). Mi azokra a dolgokra összpontosítunk, amelyek nem láthatók, mert azok
tartanak örökké (4:17).
Ezen a földön minden
homályba vész a menny dicsőségéhez képest. Így a „sátorok” vagy „otthonok”
amelyekben lakunk, összeomlanak. Mi „sóhajtozunk
ebben a testben” – mondja Pál (5:2), ezt pedig hit által értjük meg, és nem
látás által (7. vers). Jézus az, aki a mennyei otthonról és ruháról gondoskodik
számunkra.
A fejezet második fele
(11-21. vers) a megbékélés csodálatos szolgálatára emlékeztet bennünket. A mi
feladatunk az, hogy meggyőzzük az embereket, hogy jöjjenek és kerüljenek
közösségbe Jézus Krisztussal (11. vers). Tény az, hogy ha „bolondok vagyunk, Istenért van az” (13. vers).
A fejezet csúcspontján
Pál ezt írja: „Mert a Krisztusnak
szerelme szorongat minket, úgy vélekedvén, hogy ha egy meghalt mindenkiért,
tehát mindazok meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek,
ezután ne magoknak éljenek, hanem annak, aki érettük meghalt és feltámasztatott”
(14-15. vers). Pál feladata nem az, hogy felrója bűneiket, hanem az, hogy
elmondja nekik a bűnből való megváltás örömüzenetét (19. vers). Végül is mi
Krisztus nagykövetei és képviselői vagyunk, akik osztozunk a megbékélés
szolgálatában. A feladatunk, hogy ezt mondjuk az embereknek: „béküljetek meg az Istennel” (20. vers).
„Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné
tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne” 21. vers).
Michael W. Campbell, Ph.D
150. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
42-44. fejezeteihez
(június 24-30).
Ahogyan korábbi
olvasmányok során már megosztottam, én vagyok a tékozló lány, aki Krisztustól
eltávolodott, aztán visszatért hozzá. Ezek a fejezetek sokatmondóak számomra a
múltbeli és jelenlegi életemre nézve, éspedig abban az értelemben, hogy
mennyire szoros kapcsolatot kell ápolnom Krisztussal életem során.
Sokan és sokat tudunk
erről beszélni, de járjuk-e azt az utat, amiről beszélünk? Nem csak külső
megjelenésben, hanem legbelül – valóban keresztre feszítjük-e énünket
Krisztusnak? A farizeusok és időnként még a tanítványok is annyira a
külsőségeknek és saját maguknak szentelték magukat, hogy szem elől tévesztették
az előttük lévő küldetést.
Tekinthetünk úgy a
mellettünk élőkre, mint pogányokra, és magunkat különbnek tarthatjuk a
másiknál, de így elmulasztjuk a lehetőséget, hogy Krisztus szeretetét
bemutassuk neki.
Végül azon kaphatjuk
magunkat, hogy prédikálunk nekik, ahelyett, hogy szeretnénk őket. Annyira
kritikusak lehetünk másokkal szemben, hogy hogyan néznek ki, vagy mit tesznek,
hogy végül rosszabbá válunk, mint ők maguk.
Jézus tudatja velünk,
hogy a társadalmi rang és helyzet gyűlöletes számára, hogy mindannyian
egyenlőek vagyunk, és egyetértésben kellene lennünk, nem ítélkezni, hanem
szeretni. A gyülekezetem szeretete és
elfogadása volt az, ami lelki értelemben segített hazatérnem. Ez a szeretet
tette lehetővé számomra aztán, hogy képes legyek szeretet adni azoknak, akik
hozzám hasonló háttérből jöttek.
Jill Simpson Palffy
Westminster adventista
gyülekezet
Dél-Karolina, USA
Fordította Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése