Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 48. fejezet 1094. nap
48.
Ki a nagyobb?
Jézus, amikor visszatért Kapernaumba, nem a jól ismert
helyeket kereste föl, ahol tanította az embereket, hanem tanítványaival
csöndesen elment a házhoz, mely majd átmeneti otthona lesz. Galileai
tartózkodásának hátralevő részében inkább tanítványainak oktatását, mint a
sokaságért végzett munkálkodást tűzte ki célul.
Galileai utazásakor Krisztus újból megpróbálta felkészíteni
tanítványait az előtte álló eseményekre. Elmondta nekik, hogy fel kell mennie
Jeruzsálembe, ahol halálra adják, majd feltámad. Ezután azt a különös, komoly
kijelentést tette, hogy elárulják, ellenségeinek kezére adják. A tanítványok
még most sem értették meg szavait. Bár nagy bánat árnyéka borult rájuk, a
versengés szelleme helyet talált szívükben. Azon vitatkoztak maguk között, ki
fog nagyobbnak számítani az eljövendő országban. Ezt a vetélkedést palástolni
akarták Jézus előtt, ezért nem mentek szorosan mellette, mint rendesen, hanem mögötte
maradtak úgy, hogy Ő előttük lépett be Kapernaumba. Jézus olvasott
gondolataikban, tanácsolni, oktatni szerette volna őket. Ezért egy csöndes
órára várt, amikor szívük megnyílik szavai befogadására.
Alighogy a városba értek, a templomadó begyűjtője Péternek
szegezte a kérdést: "A ti mesteretek nem fizeti-é a két-drachmát?"
(Mt 17:24) Ez nem polgári adó volt, hanem vallási hozzájárulás, melyet minden
zsidónak évente fizetnie kellett a templom fenntartására. A két drachma
fizetésének megtagadását a templommal szembeni hűtlenségnek tekintették volna -
az írástudók értékelése szerint a legsérelmesebb bűnnek. A Megváltó viselkedése
az írástudók törvényeivel, majd szemrehányása a hagyomány védelmezőivel szemben
alapul szolgált a vádra, hogy fel akarja forgatni a templomi rendet. Ellenségei
most ezt megfelelő alkalomnak látták, hogy rossz hírbe keverjék. A templomadó
begyűjtőjében készséges szövetségesre leltek.
Péter úgy érezte, hogy a beszedő kérdése alattomosan
támadja Krisztusnak a templomhoz való hűségét. Mestere jó hírnevéért
lelkesedve, sietősen válaszolt, anélkül, hogy megbeszélte volna Jézussal,
kell-e fizetnie az adót.
Péter azonban csak részben ismerte föl kérdezőjének
szándékát. Volt néhány osztály, melyek kivételezettek voltak, melyeknek nem
kellett adót fizetniük. Mózes idejében, amikor a lévitákat elkülönítették a
szentély szolgálatára, ők nem kaptak örökséget a nép között. Az Úr így szólt:
"Nem volt része és öröksége a Lévinek az ő atyjafiaival; az Úr az ő
öröksége" (5Móz 10:9). Krisztus napjaiban a papokat és a lévitákat még
mindig külön a templom céljaira szentelt embereknek tekintették, ezért nem
kellett évi hozzájárulást fizetniük annak fenntartására. A próféták is
mentességet élveztek a fizetés alól. Az írástudók azzal, hogy Jézustól megkövetelték
ezt az adót, semmibe vették jogát a prófétai, tanítói címre, és közönséges
személyként kezelték. Ha visszautasítja az adó kifizetését, kinyilvánítja
hűtlenségét a templommal szemben, ha viszont megteszi azt, ezzel igazolja, hogy
joggal vetették el, mint prófétát.
Kevéssel ezelőtt ismerte el Péter Jézust Isten Fiának, most
viszont elszalasztotta az alkalmat, hogy előtárja Mestere jellemét. A
begyűjtőnek adott válaszával - hogy Jézus kifizeti az adót - gyakorlatilag
szentesítette azt a Róla alkotott helytelen felfogást, amelyet a papok és vének
igyekeztek átvinni a köztudatba.
Amint Péter belépett a házba, a Megváltó nem utalt a
történtekre, hanem megkérdezte: "Mit gondolsz Simon? A föld királyai
kiktől szednek vámot vagy adót? a fiaiktól-é, vagy az idegenektől?" (Mt
17:25) Péter így felelt: "Az idegenektől." Jézus ezt mondta:
"Tehát a fiak szabadok" (Mt 17:26). Míg egy ország népétől adót
szednek királyuk eltartására, az uralkodó saját gyermekei kivételek. Ugyanígy
Izraelnek is - akik Isten népének vallották magukat - fenn kellett tartaniuk az
Ő szolgálatát, Jézus azonban, Isten Fia, nem állt ilyen kötelezettség alatt. Ha
a papok és léviták kivételezettek voltak a templommal való kapcsolatuk miatt,
mennyivel inkább Ő is az, akinek a templom Atyja háza volt.
Ha Jézus tiltakozás nélkül kifizeti az adót, gyakorlatilag
elismerte volna a követelés jogosságát, és ezzel megtagadja istenségét. Így
azonban, bár jogosnak látta a követelést, megtagadta az alapját képező
indoklást. Gondoskodott az adó megfizetéséről, ezzel bebizonyította isteni
jellemét. Nyilvánvalóvá vált, hogy egy Istennel, s ezért nem adóköteles, mintha
csupán a királyság egyik alattvalója lenne.
"Menj a tengerre, - utasította Pétert - vesd be a
horgot, és vond ki az első halat, amely ráakad; és, felnyitván a száját, egy
státert találsz benne: azt kivévén, add oda nekik érettem és teéretted"
(Mt 17:27).
Bár istenségét emberi természetre váltotta át, ezzel a
csodával kinyilatkoztatta dicsőségét. Nyilvánvalóvá vált, hogy Ő az, aki Dávid
által kijelentette: "Enyém az erdőnek minden vadja, a barmok az ezernyi
hegyeken. Ismerem a hegyeknek minden szárnyasát, és a mező állatai tudva vannak
nálam. Ha megéhezném, nem mondanám meg néked, mert enyém e világ és ennek
mindene" (Zsolt 50:10-12).
Jóllehet Jézus megmagyarázta, hogy nem köteles megfizetni a
templomadót, nem szállt vitába a zsidókkal ez ügyben, mert félreértelmezték, s
ellene fordították volna szavait. Hogy botránkozást ne okozzon az adó
visszatartásával, olyasmit tett, amit igazából nem kellett volna megtennie. Ez
a tanulság igen értékes a tanítványok számára. Hamarosan jelentős változásoknak
kellett beállniuk a templomi szolgálathoz való viszonyukban, és Krisztus arra
tanította őket, hogy szükségtelenül ne kerüljenek összeütközésbe a fennálló
renddel. Amennyire csak lehet, ne adjanak alkalmat hitük félremagyarázására. A
kereszténynek nem szabad feláldoznia az igazság egyetlen alapelvét sem, de ha
csak lehet, el kell kerülnie az összeütközést.
Mai Bibliai szakasz: Galácia
5
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Az a tény, hogy a megváltásunk egyedül Krisztusban található,
azt jelenti, hogy a viselkedésünk nem is számít? Természetesen nem! Keresztény életmódunk
annyira fontos, hogy Pál gyakorlatilag mindegyik levelében megemlíti. Azonban
ez a téma mindig csak azután kerül elő, hogy Pál elmagyarázza a csodálatos
hírét annak, hogy Isten mit tett értünk Jézus által. Ez a minta a leveleiben
magyarázza, hogy a cselekedeteink mint válaszlépések kövessék a Krisztustól
nyert megváltást, nem pedig eszközök legyenek, hogy elnyerjük azt. A Galáciai
levélben Pál azt mutatja be, hogy a hitéletet hogyan kellene élnünk (lásd 5:13-6:10).
Az elején Pál arra emlékeztet minket, hogy bár Jézus Krisztus
felszabadított bennünket a törvény kárhoztatása alól, a szabadságunk mégsem
lehet kifogás arra, ha saját vágyainkat dédelgessük (19-21. vers). Ez a
felszabadítás megment minket a bűn elnyomó hatalma alól, amely rabul akar
ejteni bennünket. Ezért ahelyett, hogy magunknak élnénk, az evangélium
felszabadít minket, hogy szeretetből egymás szolgái lehessünk (Gal 5:13; 3Móz 19:18).
Pál azt mondja, hogy az a szeretet, ami a kereszténységet
kell hogy jellemezze, tulajdonképpen betölti az egész törvényt (14. vers). Ez
nem azt jelenti, hogy a szeretet helyettesítheti az engedelmességet – mintha
választani lehetne a kettő között. Nem! Azzal, hogy Pál azt mondja, hogy a
szeretet betölti a törvényt, egy magasabb szintű engedelmességre utal, amely
túlmutat az egyszerű külső tetteknél, mint például a körülmetélkedés. Ez egy
olyan engedelmesség, amely sokkal többet jelent, mint a törvény betűje által
előírt minimum. Ez az engedelmesség mutatja meg az igazi szándékot, és így
tapasztalható meg a törvény értelme (lásd: Mt 22:36-40; Róm 13:8-10; Jn 2:3-6).
Ahogy látjuk, ez a fajta engedelmesség túlmutat saját képességeinken, önerőből elérhetetlen. Ezért a kegyelem isteni munkája kell hozzá, amelyet csak a Szentlélek tud megvalósítani bennünk. Az imám ezért az, hogy mindnyájan engedjük meg a Szentléleknek, hogy ezt a gyümölcsöt megteremje az életünkben még ma!
Carl P. Cosaert
152. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
47-48. fejezeteihez
(július 8-14).
A Jézussal a hegyen
töltött éjszaka után a tanítványok lelkileg feltöltődtek, és készen álltak a
szolgálatra, azonban az elhatározásukból hamarosan vetekedés lett a betöltött
helyért. Micsoda lecke ez számomra! Nemrégiben egy ifjúsági táborba látogattam,
ahol én is feltöltődtem lelkileg és felbátorodtam, hogy keressem az alkalmakat,
amikor megoszthatom Krisztust másokkal. Azonban alig hogy elhagytam a tábort,
az élet szükségletei elkezdték kiszorítani a célomat a helyéből. Elárasztottak
a „sürgős” dolgok, jöttek az emberek, akikre figyelnem kellett, olyanok,
akiknek semmi közük nem volt a küldetésemhez.
Talán téged is
eltérítenek dolgok az isteni elhívástól. Talán az elismerés iránti vágyad az,
ami akadályozza az Istenért végzendő munkádat, ahogyan történt a kiválasztott
tizenkettő esetében is, önző ambíciójuk miatt. Talán a figyelem elkalandozását
a hit hiánya okozza, mint ahogy azoknál a tanítványoknál volt, akik elmaradtak,
és megpróbálták kiűzni a fiúból a démont, sikertelenül. Talán egy visszatérő
bűn az, ami megcsapolja az energiádat, és amitől érdemtelennek érzed magad a
szolgálatra. Bármi is térít el, tudjuk, hogy a gyógymód az Isten szavából való
táplálkozásban rejlik.
A Szentírásban találunk
utasítást arra, hogy Isten munkáját rangsoroljuk előre (Lukács 12:29–31), az
alázat nagyszerű példáit (Filippi 2:3–8; Máté 18:3), lehetőséget a hit
megújítására (Róma 10:17) és erőt arra, hogy ellenálljunk a kísértésnek (Zsolt.
119:11–16). Az imádság, illetve az Isten szava mellett eltöltött idő lehet a mi
napi hegyi tapasztalatunk, amelyből erőt meríthetünk, amelyet megígért az Ő
nevében, hogy segítségével sebeket kötöz be és foglyokat szabadít meg.
Cindy Blades
Barbados, jelenleg
Új-Zélandon él
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlés