Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 45. fejezet 1086. nap
A Megváltó nem egyedül Péterre bízta az evangélium művét.
Egy későbbi időpontban megismételte a Péternek mondottakat közvetlenül az
egyházra vonatkoztatva. Lényegében ugyanezt mondta a tizenkettőnek is, mint a
hivők összessége képviselőinek. Ha Jézus bármilyen különös hatalommal ruházta
volna fel valamelyik tanítványát, nem látnánk őket oly gyakran vitázni, hogy ki
a nagyobb. Alá kellett volna vetniük magukat Mesterük akaratának, és tisztelni
azt, akit Ő kiválasztott.
Ahelyett, hogy felettesükké tette volna valamelyiküket,
Krisztus azt mondta a tanítványoknak. "Ti pedig ne hívassátok magatokat
Mesternek, [...] Doktoroknak se hívassátok magatokat, mert egy a ti Doktorotok,
a Krisztus" (Mt 23: 8.10).
"Minden férfiúnak feje a Krisztus" (lKor 11:3).
Isten, aki mindeneket a Megváltó irányítása alá helyezett, "Őt tette
mindeneknek fölötte az anyaszentegyháznak fejévé, mely az Ő teste, teljessége
Őnéki, aki mindeneket betölt mindenekkel" (Ef 1:22 23). Az egyház
Krisztusra alapozva épül, engedelmeskednie kell Krisztusnak, mint fejének. Nem
függhet embertől, ember nem irányíthatja. Sokak állítása szerint az egyházban
betöltött bizalmi tisztségük feljogosítja őket arra, hogy előírják, mit higgyenek
és tegyenek mások. Ezt az igényt Isten nem szentesíti. "Mindnyájan
testvérek vagytok" (Mt 23:8) - jelenti ki a Megváltó. Mindenki ki van téve
a kísértésnek, mindenki esendő, tévedhet. Nem bízhatjuk vezetésünket véges
elmére. A hit Sziklája Krisztus élő jelenléte az egyházban. A leggyöngébb is
rábízhatja magát, és akik a legerősebbnek képzelik magukat, a leggyöngébbnek
fognak bizonyulni, hacsak nem választják Krisztust erősségüknek. "Átkozott
az a férfi, aki emberben bízik és testbe helyezi erejét" (Jer 17:5). Az Úr
"Kőszikla, cselekedete tökéletes!" (5Móz 32:4) "Boldogok
mindazok, akik őbenne bíznak!" (Zsolt 2:12)
Péter vallástétele után Krisztus megparancsolta
tanítványainak, hogy senkinek ne mondják el: Ő a Krisztus. Parancsát a
farizeusok és írástudók eltökélt ellenállása miatt adta. Továbbá a népnek, sőt
a tanítványoknak is olyan hamis elképzelésük volt a Messiásról, hogy egy ilyen
nyilvános bejelentés nem alakított volna ki bennük igaz képet jelleméről,
munkájáról. A Megváltó napról napra fedte föl magát, így akart helyes felfogást
kialakítani bennük önmagáról, mint Messiásról.
A tanítványok még mindig azt várták, hogy Krisztus földi
fejedelemként fog uralkodni. Bár már oly régóta rejtegeti tervét, azt hitték,
hogy nem marad örökre szegénységben és homályban, közeleg az idő, amikor
megalapítja országát. Olyan gondolat, hogy a papok és rabbik gyűlöletét sohasem
győzik le, hogy Krisztust saját nemzete veti el, csalóként elítélik,
gonosztevőként keresztre feszítik, a tanítványok fejében meg sem fordult. Ám a
sötétség órája közelgett, s Jézusnak fel kellett tárnia tanítványainak az
előttük álló küzdelmet. Szomorúság töltötte el, mert előre látta a próbát.
Eddig semmiről sem beszélt nekik szenvedésével és halálával
kapcsolatosan. Nikodémussal folytatott beszélgetésében ezt mondta:
"Amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az Ember
fiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök
élete legyen" (Jn 3 :14-15). A tanítványok ezt nem hallották, de ha hallották
volna sem értették volna meg. Most azonban már Jézussal voltak egy ideje,
hallgatták szavait, nézték műveit, s megalázó körülményeit, a papok és a nép
szembeszegülése ellenére csatlakozni mertek Péter vallástételéhez: "Te
vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia" (Mt 16:16). Elérkezett tehát az idő,
amely fellebbenti a jövőt eltakaró fátylat. "Ettől fogva kezdé Jézus
jelenteni az ő tanítványainak, hogy néki Jeruzsálembe kell menni, és sokat
szenvedni a vénektől és a főpapoktól és az írástudóktól, és megöletni, és
harmadnapon föltámadni" (Mt 16:21).
Mai Bibliai szakasz: 2
Korinthus 10
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Azok a szavak, hogy
„én, Pál” egy személyes és erőteljes bevezetést biztosítanak ennek a
fejezetnek. E levél sok tanulmányozója egy hangnembeli váltást lát abban, ahogy
Pál nyomatékosan saját szolgálata védelmére kel. Egy „személyes kéréssel” kezdi
a fejezetet, mert néhány gyülekezeti tag Korinthusban azt állította, hogy
különbség van Pál alázatos személyes fellépése és a leveleiben megütött erélyes
hangnem között (1. és 10 vers). Mégis ragaszkodik ahhoz, hogy hatalma az Úrtól
van (8. vers), és összhangban áll a tetteivel (11. vers).
Pál így figyelmezteti
olvasóit: „Mert testben élünk, de nem test szerint hadakozunk” (3. vers). Hanem
az erőnk Istentől ered (4. vers). Keresztényekként az egyik kihívásunk az a
kísértés, hogy a saját erőnkre hagyatkozzunk ahelyett, hogy Istenhez
fordulnánk.
„Nem akarva azt a
látszatot kelteni, mintha levelemmel csak fenyegetnélek titeket”, írja Pál
apostol (9. vers). Az ő élete erős kontrasztban áll a ellenfeli életével, akik
szüntelenül csak „önmagukat ajánlják” (12. vers). Ezzel szemben „Mi (...) nem
mérték nélkül, hanem annak a határnak a mértéke szerint dicsekszünk, amelyet
Isten szabott ki nekünk mértékül”, mert ők elsőként „hozzátok is eljutottak
Krisztus evangéliumával” (13-14. vers).
Egy friss cikkben a
„Kereszténység ma” című lapban Andy Crouch élesen megjegyzi, hogy a közösségi
média korában teljesen új problémákkal küzdünk. Egyre gyakoribb, hogy azzal
foglalkozunk, hogy hány „like”-ot vagy hozzászólást kap valaki online. Bár a
nyugati társadalom azzal büszkélkedik, hogy mennyire individualista, Crouch azt
állítja, hogy egy „híres-kínos kultúra” jelenségét alakítjuk ki éppen, ami a
„státusz egy erős mércéje” (A szégyen visszatérése. Christianity Today, 2015.
március). A Pál által lefektetett elv sok szempontból a segítségünkre lehet a
státuszfrissítések online világában. Ne koncentráljunk önmagunkra, hanem
használjuk a közösségi médiabeli jelenlétünket arra, hogy másokat bátorítsunk,
és Jézus Krisztushoz emeljünk föl!
Michael W. Campbell,
Ph.D
151. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
45-46. fejezeteihez
(július 1-7).
Képzeld el, hogy az
egész életedet láthatod magad előtt, élénk részletes ábrázolásban. Mindent, ami
történni fog veled, a helyeket, ahova menni fogsz, és a dolgokat, amiket teszel
majd. Túlterhelnének-e ezek téged? Valószínű, hogy igen.
Isten gyakran
könyörületesen megóv minket a jövőtől. Hálásak lehetünk ezért! Mindez azonban
nem volt így a Megváltónk számára. Bámulatos, hogy Ő mindenről tudott, ami
történni fog vele, még mielőtt leszállt trónjáról, és istenségére emberi ruhát
öltött. Így olvassuk: „A szívét gyötrő minden fájdalom, a fejére szórt minden
sértés, minden elszenvedett nélkülözés ismeretes volt előtte, mielőtt letette
koronáját és királyi palástját…” (Jézus élete, 410. o.)
Micsoda elszántság,
bátorság, jellembeli fennköltség és hatalmas szeretet volt Jézus szívében!
Annak ellenére, hogy mindent ismert előre, önként választotta azt, hogy magához
öleli a keresztet. Nem az Atya ítélte el Őt, hogy meghaljon. Nem! Önként
választotta azt, hogy odaadja az életét.
Azzal, hogy magához
ölelte ezt az áldozatot, Krisztus saját szükségletei elé helyezte annak örömét,
hogy megláthatja a megváltott emberi családot! Ezen a földön minden egyes
lépését ez az öröm motiválta. Így magához ölelte a keresztet, semmibe vette a
szégyent, és az Atya mellett ül győztesként.
Legyen így velünk is!
Vállaljuk fel azt az utat, ahogyan Isten vezet minket, még ha önmegtagadást és
áldozatot jelent is. Miért? Az öröm miatt, amit Isten kijelölt nekünk. Ez pedig
az evangélium másokkal való megosztásának öröme. Annak öröme, hogy közösségben
lehetünk Megváltónkkal egy örökkévalóságon keresztül.
Emmanuel Higgins
Fordította Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése