Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 48. fejezet 1095. nap
Amikor Krisztus és a tanítványok egyedül maradtak a házban
- Péter elment a tengerre -, Jézus magához szólította a többieket, és
megkérdezte: "Mi felett vetekedtetek egymással az úton?" (Mk 9: 33)
Jézus jelenléte és kérdése egészen más megvilágításba helyezte az ügyet, mint
amilyennek az úton, a vitatkozáskor tűnt. A szégyen és megbánás miatt meg sem
szólaltak. Jézus már elmondta nekik, hogy érettük meg kell halnia, s önző becsvágyuk
fájdalmas ellentétben állt az Ő önzetlen szeretetével.
Amikor Jézus elmondta nekik, hogy halálra adják és majd
feltámad, megpróbálta őket bevonni egy beszélgetésbe, hitük nagy próbájával
kapcsolatosan. Ha készek lettek volna elfogadni, amit tudatni akart velük,
keserű fájdalomtól, kétségbeeséstől menekülhettek volna meg. Szavai vigaszul
szolgáltak volna a bánat és csalódás óráiban. Bár már nyíltan beszélt a reá
váró eseményekről, mégis mihelyt kimondta, hogy hamarosan Jeruzsálembe kell
mennie, újra fellobbantotta a reményt a felállítandó királyságról. Ebből eredt
a kérdezősködés, ki fogja betölteni a legmagasabb tisztségeket. Amikor Péter
visszatért a tengerről, a tanítványok közölték vele Jézus kérdését, végül
egyikük Jézushoz merészelt fordulni: "Vajon ki nagyobb a mennyeknek
országában?" (Mt 18:1)
A Megváltó maga köré gyűjtötte tanítványait, és így szólt
hozzájuk: "Ha valaki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó és
mindeneknek szolgája" (Mk 9:35). Ezeket az ünnepélyes és megható szavakat
a tanítványok távolról sem foghatták fel. Nem értették, amit Krisztus tudott.
Nem értették Krisztus országának természetét, és vetélkedésük látszólagos oka
tudatlanságuk volt. Az igazi ok azonban mélyebben gyökerezett. Országa
természetének megmagyarázásával Krisztus ideig-óráig lecsillapíthatta volna
vitájukat, csakhogy ez nem érintette volna a valódi okot. Még ha eljutottak is
a teljes ismeretre, az elsőbbség kérdése bármikor felújíthatta volna a bajokat.
Ezáltal katasztrófa szakadt volna Krisztus távozása után az egyházra. Az első
helyért vívott versengést ugyanaz a lelkület munkálta, amely odafönn a nagy
küzdelmet elindította, és amely Krisztust lehozta a mennyből meghalni.
Megjelent előtte Lucifer, "a hajnal fia" (Ésa 14:12) látomása, akinek
dicsősége fölülmúlja a trónt körülvevő összes angyalét, aki a legbensőségesebb
kapcsolatban volt Isten Fiával. Lucifer így szólt: "Hasonló leszek a
Magasságoshoz" (Ésa 14:14). Az önfelmagasztalás vágya viszályt idézett elő
a mennyben, s száműzte onnan Isten seregeinek egy részét. Ha Lucifer valóban a
Magasságoshoz hasonló akart volna lenni, sohasem hagyta volna el kijelölt
mennybeli helyét, mert a Magasságos lelkülete önzetlen szolgálatban nyilvánul
meg. Lucifer Isten hatalmát kívánta, de nem jellemét. A legmagasabb helyre
vágyott, s mindenki, akit az ő Lelke indít, ugyanazt fogja tenni. Így
elkerülhetetlen az elidegenedés, az összhang hiánya, a viszály. Az uralom a
legerősebb jutalma lesz. Sátán országa az erőszak országa: mindenki akadálynak
tekinti a másikat saját előrejutásának útjában, vagy lépcsőnek, melyen
keresztüllépve magasabb helyre juthat. Krisztus, a dicső "önmagát
megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor
olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén
halálig, mégpedig a keresztfának haláláig" (Fil 2:7-8). A kereszt egészen
közel volt, s eközben saját tanítványait annyira betöltötte az érvényesülés
vágya - Sátán országának valódi alapelve -, hogy nem tudtak együttérezni
Urukkal, sőt meg sem értették, amikor megaláztatásáról beszélt nekik.
Jézus végtelenül gyöngéden, mégis ünnepélyes nyomatékkal
próbálta kijavítani a hibát. Bemutatta, hogy mi az uralkodó elv a mennyek
országában, s mit tekintenek ott az igazi nagyság értékmérőjének. Akiket a
büszkeség és a feltűnési vágy fűtött, azok inkább magukra és az elérhető
jutalomra gondoltak, semmint hogy miképp viszonozzák Istennek a kapott
ajándékokat. Nem lesz helyük a mennyek országában, mert Sátán soraiban
azonosítják őket.
A dicsőség előtt van a megalázkodás. A menny azt a munkást
választja magas poszt betöltésére, aki Keresztelő Jánoshoz hasonlóan alacsony
beosztást vállal Isten előtt. A leggyermekibb tanítvány végzi Istenért a
leghatékonyabb munkát. A mennyei értelmes lények azokkal tudnak együttműködni,
akik nem a maguk dicsőségét keresik, hanem lelkek megmentéséért munkálkodnak.
Aki mélységesen érzi az isteni segítség szükségességét, az könyörög érette, és
a Szentlélek megmutatja neki Jézust. Ez megerősíti és felemeli a lelket, s a
Krisztussal való közösségből indul munkálkodni a bűneikben elveszettekért. Az
ég felkente a küldetésre, ott is sikert arat, ahol sok tanult, magasan képzett
ember kárt vallana.
Ám ha az ember felmagasztalja magát, s úgy érzi, hogy rá
feltétlenül szükség van Isten nagy tervének sikeréhez, az Úr félreteszi.
Nyilvánvaló, hogy az Úr nem függ tőle. A munka nem áll meg az ő
félreállításával, sőt nagyobb erővel halad tovább.
Jézus tanítványainak nem volt elegendő országának
természetéről tanulniuk. Szívbéli változásra volt szükségük, amely összhangba
hozza őket az alapelvekkel. Jézus magához szólított egy kisgyermeket, középre
állította, majd gyöngéden átölelte és így szólt: "Ha meg nem tértek és
olyanok nem lesztek mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek
országába" (Mt 18:3). A kisgyermek szerénységét, önmagával nem gondolását,
bízó szeretetét - ezeket a vonásokat értékeli a menny. Ezek az igazi nagyság
jellemzői.
Mai Bibliai szakasz: Galácia
6
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
A hitből való életről
szóló utolsó elmélkedésében, amit az 5. fejezet 13. versében kezdett el Pál, egy
olyan közösségnek a képét vázolja fel, amilyennek az egyháznak kellene lennie
Krisztus testeként. Erre az üzenetre a galáciabelieknek nagyon nagy szükségük
volt. A galáciabeli hívők közössége, ahogy ma is sok egyház, korántsem
teljesítette Isten az egyháznak szánt céljait. A megtérő pogány férfiak
körülmetélkedéséhez való ragaszkodás mögött egy kritikus és ítélkező szemlélet
rejlett, ami rombolóan hatott az egyáz lelki életére. A helyzet annyira
elmérgesedett, hogy Pál figyelmeztette őket: „Ha pedig egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, el ne emésszétek
egymást” (Gal 5:15).
Ahelyett, hogy egy
olyan közösség legyenek, ahol csak a legrátermettebbek élik túl, Pál azt
mondja, hogy az egyháznak olyan helynek kell lennie, ahol azok, akiknek
küzdelmet jelent keresztényi életet élni, támogatást, reményt, szeretetet és
felépülést találhatnak, ha elesnek (1. vers). Az egyetlen mód, hogy ez a
hozzáállás mások irányába megjelenjen az, ha felismerjük, hogy mi sem állunk a
bűn vagy a kísértés felett (1b. vers). Végülis senki nem méltóbb közülünk a
másiknál. Mind bűnösök vagyunk, teljesen Krisztus megbocsátásától és
kegyelmétől függünk (3. vers). Így tehát hogy ne ajánlhatnánk fel másoknak azt,
amit Krisztus nekünk adott (vö. Gal 5:2, Róma 3:32-26, Mt 18:23-25)? El tudod
képzelni, milyen hely lehetne az egyház ma, ha ez valósággá válna? Olyan, ahol „jót tennénk mindenkivel, leginkább pedig
azokkal, akik testvéreink a hitben” (10. vers).
Pál egy, a galáciabeliekhez
intézett utolsó felhívással zárja a levelét, hogy álljanak szilárdan az
evangéliumért. Azt mondja, hogy nem a körülmetélkedés – vagy éppen az attól
való eltekintés – a legfontosabb, hanem a feltámadt Krisztus átformáló ereje,
ami átalakítja az emberek szívét és életét (15. vers). Ebben a reményben Pál
utolsó szava a galáciabeliekhez ugyanaz az áldással teli szó, mint amelyikkel
kezdte a levelét: kegyelem. Bárcsak átélnénk és megosztanánk ugyanezt a
kegyelmet mindazokkal, akik ma keresztezik az utunkat!
Carl P. Cosaert
152. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
47-48. fejezeteihez
(július 8-14).
A Jézussal a hegyen
töltött éjszaka után a tanítványok lelkileg feltöltődtek, és készen álltak a
szolgálatra, azonban az elhatározásukból hamarosan vetekedés lett a betöltött
helyért. Micsoda lecke ez számomra! Nemrégiben egy ifjúsági táborba látogattam,
ahol én is feltöltődtem lelkileg és felbátorodtam, hogy keressem az alkalmakat,
amikor megoszthatom Krisztust másokkal. Azonban alig hogy elhagytam a tábort,
az élet szükségletei elkezdték kiszorítani a célomat a helyéből. Elárasztottak
a „sürgős” dolgok, jöttek az emberek, akikre figyelnem kellett, olyanok,
akiknek semmi közük nem volt a küldetésemhez.
Talán téged is
eltérítenek dolgok az isteni elhívástól. Talán az elismerés iránti vágyad az,
ami akadályozza az Istenért végzendő munkádat, ahogyan történt a kiválasztott
tizenkettő esetében is, önző ambíciójuk miatt. Talán a figyelem elkalandozását
a hit hiánya okozza, mint ahogy azoknál a tanítványoknál volt, akik elmaradtak,
és megpróbálták kiűzni a fiúból a démont, sikertelenül. Talán egy visszatérő
bűn az, ami megcsapolja az energiádat, és amitől érdemtelennek érzed magad a
szolgálatra. Bármi is térít el, tudjuk, hogy a gyógymód az Isten szavából való
táplálkozásban rejlik.
A Szentírásban találunk
utasítást arra, hogy Isten munkáját rangsoroljuk előre (Lukács 12:29–31), az
alázat nagyszerű példáit (Filippi 2:3–8; Máté 18:3), lehetőséget a hit
megújítására (Róma 10:17) és erőt arra, hogy ellenálljunk a kísértésnek (Zsolt.
119:11–16). Az imádság, illetve az Isten szava mellett eltöltött idő lehet a mi
napi hegyi tapasztalatunk, amelyből erőt meríthetünk, amelyet megígért az Ő
nevében, hogy segítségével sebeket kötöz be és foglyokat szabadít meg.
Cindy Blades
Barbados, jelenleg
Új-Zélandon él
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlés