Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 45. fejezet 1087. nap
Péter szerette Urát, Jézus mégsem dicsérte meg, amiért így
nyilvánította ki vágyát, hogy megóvja a szenvedésektől. A tanítvány szavai nem
segítették vagy vigasztalták Jézust az előtte álló nagy próbában. Nem álltak
összhangban Isten kegyelmi szándékával az elveszett világ iránt, sem az
önfeláldozás leckéjével, melyet Jézus saját példájával tanított. Péter nem
szerette volna látni a keresztet Krisztus életművében. Szavai éppen ellentétes
benyomást keltettek, mint amit Krisztus el akart érni követőinek elméjében, s a
Megváltó indíttatást kapott, hogy a legkeményebb dorgálást mondja ki, ami csak
valaha elhagyta ajkát: "Távozz tőlem Sátán; bántásomra vagy nékem; mert
nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra" (Mt 16:23).
Sátán megpróbálta elcsüggeszteni, küldetésétől eltéríteni
Jézust, s Péter vak szeretetében a kísértésnek adott hangot. A gondolat
szerzője a gonoszság fejedelme volt. Az ő ösztönzése rejtőzött az erőszakos
kérés mögött. A pusztában Sátán felajánlotta Krisztusnak a világ feletti
uralmat, ha lemond az alázat és áldozat útjának vállalásáról. Most ugyanezzel a
kísértéssel jött Krisztus tanítványaihoz. Péter tekintetét a földi dicsőségre
akarta szegezni, hogy ne láthassa a keresztet, melyre Jézus akarta arcát
fordítani. Péteren keresztül Sátán újra Jézust akarta megkísérteni.
A Megváltó azonban nem hallgatott rá, gondolatai tanítványa
körül forogtak. Sátán beékelődött Péter és Mestere közé, hogy a tanítvány szívét
ne érinthesse Krisztus érette viselt megaláztatásának látomása. Krisztus szavai
nem Péternek szóltak, hanem annak, aki megpróbálta őt elválasztani
Megmentőjétől. "Távozz tőlem Sátán" (Mt 16:23). Ne legyen többé ék
köztem és tévelygő szolgám között. Kerüljek szemtől szembe Péterrel, hogy
felfedjem neki szeretetem titkát.
Keserű tanulság volt Péter számára, és nehezen fogta fel,
hogy Krisztus földi útja szenvedéseken, megaláztatásokon keresztül vezet. A
tanítvány vonakodott osztozni Urával a szenvedésben. A kemence tüzében azután
mégiscsak meg kellett tanulnia annak áldását. Sokkal később, amikor aktivitása
csökkent az évek és a munka terhei alatt, ezt írta: "Szeretteim, ne
rémüljetek meg attól a tűztől, amely próbáltatás végett támadt köztetek, mintha
valami rémületes dolog történnék veletek; sőt, amennyiben részetek van a
Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is
vigadozva örvendezhessetek" (1Pt 4:12-13).
Jézus most elmagyarázta tanítványainak, hogy az Ő
önmegtagadó élete például kell szolgáljon a saját életükhöz is. A
tanítványokkal együtt magához szólította az ott időző embereket is, és így
szólt: "Ha valaki énutánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye, fel az
ő keresztjét minden nap, és kövessen engem" (Mt 16:24). A kereszt fogalma
Róma hatalmához kapcsolódott. A legkegyetlenebb, legmegalázóbb halálnem eszköze
volt. A legaljasabb gonosztevőknek kellett maguknak vinniük a keresztet a
kivégzés színhelyére, s gyakran, amikor vállukra akarták helyezni, kétségbeesett
erőfeszítéssel tiltakoztak, míg megtörték őket, s a kínzóeszközt rájuk
kötözték. Jézus azt parancsolta követőinek, hogy vegyék föl keresztjüket, és
hordozzák Őutána. A tanítványok számára szavai azt jelentették - noha csak
homályosan értették meg azokat -, hogy alá kell vetniük magukat a legkeserűbb
megaláztatásnak, akár mindhalálig Krisztus kedvéért. A Megváltó szavai nem
érzékeltethettek volna tökéletesebb alárendeltséget. Mindezt vállalta értük.
Jézus szemében a menny nem tűnt kívánatos helynek, ha eközben mi elveszünk. A
mennyei udvart megvetéssel, támadásokkal teli életre és szégyenteljes halálra
cserélte föl. Ő, aki gazdag volt a mennyben a mérhetetlen kincsek között,
szegénnyé lett, hogy szegénysége által mi meggazdagodjunk. Azt az utat kell
követnünk, melyen Ő járt.
Mai Bibliai szakasz: 2
Korinthus 11
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Korinthusban rivális
misszionáriusok próbálták tévútra vinni a gyülekezeti tagokat. Pál – mint a
gyülekezet alapító lelkésze – nagyon aggódott, hogy sikerül elhitetniük őket,
ezért konkrétan beszél a hamis tanítókról, akiket „fő-fő apostoloknak” nevez. „Félek azonban, hogy amiként a kígyó a maga
álnokságával megcsalta Évát, akként a ti gondolataitok is megrontatnak és
eltávolodnak a Krisztus iránt való egyenességtől” (3. vers). Intette őket,
nehogy higgyenek bárkinek is, aki „más
evangéliumot” hirdet, mint amit Pál először tanított nekik.
Úgy tűnik, Pál
általában nem fogadott el anyagi támogatást a gyülekezetektől, ahol
misszionáriusi munkát végzett. Miután elmagyarázza ezt az elvet a 9.
fejezetben, itt újra megismétli. Bár joga volt ilyen fizetséghez, ő úgy
döntött, nem fogad el senkitől pénzt, mégpedig azért, hogy ingyen ajánlhassa
fel az evangéliumot mindenkinek (1Kor 9:18); és ne érezze senki kötelességnek a
támogatást a gyülekezeti tagok közül. Így vall erről: „rajta voltam és rajta is leszek, hogy semmiben se legyek terhetekre”
(9. vers).
A pásztor szerepe az,
hogy védelmezze juhait. Ennélfogva tehát természetes, hogy Pál szívében azonnal
feltámad a pásztori ösztön, amint veszélyt érzékel. Eszembe jut egy eset még
abból az időből, amikor kezdő lelkipásztor voltam. Egy helyi szekta vezetője
bejött a gyülekezetbe, és hamis tanításokat tartalmazó szórólapokat kezdett
osztogatni a folyosón. Elsétált mellettem, és még több emberrel igyekezett
szóba elegyedni. Azonnal késztetést éreztem, hogy szembeszálljak vele, és
megkérjem, hogy ne osztogasson több lapot. Mivel nem tett eleget a kérésemnek,
fel kellett szólítanom, hogy távozzon. (Soha többé nem jött vissza.)
A 16. verstől a fejezet
végéig Pál ismét arra kéri a korinthusi gyülekezet tagjait, hogy fogadják el
őt, és dolgozzanak együtt vele, miközben ő igyekszik szembenézni a
kihívásokkal. Az „esztelen beszéd” után, amiben elismeri saját „esztelenségét”,
Pál felsorolja a megszámlálhatatlan nehézséget és próbát, amin keresztülment.
A szolgálat mindig
személyes áldozatot követel. Pál feljegyzése azt bizonyítja, hogy az evangélium
ügye teljes odaszánást igényel.
Michael W. Campbell, Ph.D
151. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
45-46. fejezeteihez
(július 1-7).
Képzeld el, hogy az
egész életedet láthatod magad előtt, élénk részletes ábrázolásban. Mindent, ami
történni fog veled, a helyeket, ahova menni fogsz, és a dolgokat, amiket teszel
majd. Túlterhelnének-e ezek téged? Valószínű, hogy igen.
Isten gyakran
könyörületesen megóv minket a jövőtől. Hálásak lehetünk ezért! Mindez azonban
nem volt így a Megváltónk számára. Bámulatos, hogy Ő mindenről tudott, ami
történni fog vele, még mielőtt leszállt trónjáról, és istenségére emberi ruhát
öltött. Így olvassuk: „A szívét gyötrő minden fájdalom, a fejére szórt minden
sértés, minden elszenvedett nélkülözés ismeretes volt előtte, mielőtt letette
koronáját és királyi palástját…” (Jézus élete, 410. o.)
Micsoda elszántság, bátorság,
jellembeli fennköltség és hatalmas szeretet volt Jézus szívében! Annak
ellenére, hogy mindent ismert előre, önként választotta azt, hogy magához öleli
a keresztet. Nem az Atya ítélte el Őt, hogy meghaljon. Nem! Önként választotta
azt, hogy odaadja az életét.
Azzal, hogy magához
ölelte ezt az áldozatot, Krisztus saját szükségletei elé helyezte annak örömét,
hogy megláthatja a megváltott emberi családot! Ezen a földön minden egyes
lépését ez az öröm motiválta. Így magához ölelte a keresztet, semmibe vette a
szégyent, és az Atya mellett ül győztesként.
Legyen így velünk is!
Vállaljuk fel azt az utat, ahogyan Isten vezet minket, még ha önmegtagadást és
áldozatot jelent is. Miért? Az öröm miatt, amit Isten kijelölt nekünk. Ez pedig
az evangélium másokkal való megosztásának öröme. Annak öröme, hogy közösségben
lehetünk Megváltónkkal egy örökkévalóságon keresztül.
Emmanuel Higgins
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlés