Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 46. fejezet 1089. nap
46.
Jézus megdicsőülése
Alkonyodik, midőn Jézus maga mellé szólítja három
tanítványát, Pétert, Jakabot és Jánost, átvezeti őket a mezőkön, messze föl egy
rögös ösvényen, egy magányos hegyoldalra. A Megváltó és tanítványai egész nap
utaztak, tanítottak, s a hegymászás most még jobban kifárasztja őket. Krisztus
leemelte a terhet számos szenvedő testéről, lelkéről, az élet áramát adta
kimerült porhüvelyükbe, de Ő maga is ember, és tanítványaihoz hasonlóan
elfárasztja a hegymenet.
A lenyugvó nap fénye még elidőz a hegycsúcson, halványodó
csillogása bearanyozza ösvényüket. Ám hamarosan elhal a fény a hegyen és a
völgyben is, a nap lebukik a nyugati láthatáron, s a magányos vándorokra az éj
sötétje borul. A környezet homálya összhangban áll szomorú életükkel, mely köré
mind sűrűbb felhők gyülekeznek.
A tanítványok nem merik megkérdezni Krisztust, hová megy és
miért. Jézus gyakran töltött imában a hegyen egész éjszakákat. Ő, akinek keze
formálta a hegyet és völgyet, otthon érzi magát a természetben, élvezi
csöndjét. A tanítványok követik Krisz?ust, ahová megy, de csodálkoznak, miért
vezeti őket Mesterük ezen a fárasztó, meredek helyen, amikor ők is kimerültek,
s Neki is pihenésre volna szüksége.
Végül Krisztus szól, hogy ne menjenek tovább. Néhány lépést
távolodik, s a Fájdalmak Férfia erős kiáltásokkal és könnyhullatásokkal esedez.
Erőért könyörög, hogy kiállhassa a próbát az emberiség érdekében. Újra
kapcsolatba kell kerülnie a Mindenhatóval, mert csak így képes szembenézni a
jövővel. Kiönti szívbéli vágyakozását tanítványaiért, hogy a sötétség
hatalmának órájában hitük el ne fogyatkozzék. A harmat elborítja meghajló
alakját, de Ő most nem érzi. Az éj árnyai sűrűn köré telepednek, de Ő nem
törődik homályukkal. Így telnek lassan az órák. A tanítványok eleinte őszinte
odaszenteléssel, vele egységben imádkoznak, egy idő után azonban hatalmába
keríti őket a fáradtság, s miközben figyelmüket a helyszínre igyekszenek
fordítani, elalszanak. Jézus beszélt nekik szenvedéseiről, magával vitte őket,
hogy imában egyesüljenek vele, s most érettük imádkozik. A Megváltó látta
tanítványai bánatát, enyhíteni akarta szomorúságukat, biztosítani kívánta őket,
hogy hitük nem volt hiábavaló. Még a tizenkettő közül sem tudja mindenki
elfogadni a kinyilatkoztatást, melyet adni óhajt. Csak azt a hármat választotta
ki, hogy vele legyenek a hegyen, akik majd tanúi lesznek Gecsemáné-kerti
gyötrelmének. Imájának most az a tárgya, hogy tanítványai láthassák ama
dicsőséget, amely az Övé volt az Atyával a világ alapítása előtt, s országa
nyilatkozzék meg emberi szemeik számára, tanítványai erősödjenek meg, mert
látták azt. Azért könyörög, hogy lássák istenségének megnyilatkozását, ami majd
vigaszt nyújt nekik szenvedései tetőfokának órájában, s biztosan tudhassák: Ő
Isten Fia, és szégyenteljes halála a megváltási terv részét képezi.
Imája meghallgattatik. Miközben alázatosan a sziklás földre
borul, hirtelen megnyílik az ég, Isten városának aranykapui szélesre tárulnak,
s a hegyről leszálló szent fényesség beragyogja a Megváltó alakját. Istensége
belülről átragyog az emberin, s egybeolvad a föntről jövő dicsőséggel. Térdéről
felemelkedve ott áll Krisztus isteni fenségben. Megszűnt a lelki gyötrelem.
Arca most fénylik, "mint a nap ", ruhája, "fehér, mint a
fényesség" (Mt 17:2).
A tanítványok fölébrednek, nézik a hegyet beragyogó
dicsőség áradatát. Félelemmel vegyes ámulattal szemlélik Mesterük sugárzó
alakját. Amint szemük hozzászokik a csodás fényhez, látják, hogy Jézus nincs
egyedül. Mellette áll két mennyei lény, bensőségesen beszélgetnek vele. Egyikük
Mózes, aki a Sínai hegyen beszélt Istennel, másikuk Illés - akinek megadatott
az a magas kiváltság, ami Ádám fiai közül rajta kívül csak egynek -, kit
sohasem győzött le a halál hatalma.
Ezerötszáz évvel azelőtt Mózes a Piszga hegyén állva
szemlélte az Ígéret Földjét. A Meribánál elkövetett bűne miatt azonban nem
mehetett be oda. Nem neki jutott az öröm, hogy Izrael seregeit atyáik
örökségébe vezesse. Gyötrődő könyörgése: "Hadd menjek át kérlek, és hadd
lássam meg azt a jó földet, amely a Jordánon túl van, és azt a jó hegyet, és a
Libanont!" (5Móz 3 : 25) - nem talált meghallgatásra. A remény, mely
negyven évig megvilágította a pusztai vándorlás sötétjét, nem teljesült. Egy
pusztai sírba torkollott annyi esztendő küszködése, nyomasztó gondja. Ám Ő, aki
"véghetetlen bőséggel mindeneket megcselekedhetik, feljebb hogynem mint
kérjük vagy elgondoljuk," (Ef 3:20) ilyen mértékben válaszolt szolgájának
imájára. Mózes általment a halál országán, de nem kellett a sírban maradnia.
Maga Krisztus hívta elő az életre. Sátán, a kísértő követelte Mózes testét
vétke miatt, de Krisztus, a Megváltó előhozta őt a sírból (Vö. Júd 9!).
A megdicsőülés hegyén Mózes tanú volt rá, hogy Krisztus
győzött a bűn és a halál fölött. Azokat jelképezte, akik az igazak
föltámadásakor előjönnek a sírból. Illés, aki anélkül ment a mennybe, hogy
meghalt volna, azokat jelképezte, akik élni fognak a földön Krisztus második
eljövetelekor, akik elváltoznak "nagy hirtelen, egy szempillantásban, az
utolsó trombitaszóra", amikor "szükség, hogy ez a romlandó test
romolhatatlanságot öltsön magára", és "e halandó test
halhatatlanságot öltsön magára" (lKor 15:52-53). Jézus mennyei
világosságba öltözött, ahogyan meg fog jelenni, amikor eljön "másodszor
bűn nélkül" (Zsid 9:28) üdvösségre. Mert el fog jönni "az ő Atyja
dicsőségében a szent angyalokkal". (Mk 8:38) A Megváltó tanítványainak
adott ígérete most beteljesedett. A hegyen kicsinyített formában látható volt a
dicsőség jövendő országa: Krisztus, a király; Mózes, a feltámadott szentek; és
Illés, az elváltozott szentek képviselője.
A tanítványok még nem fogják föl a látottakat, de örvendeznek,
amiért hosszútűrő tanítójukat - aki gyöngéd és alázatos, s gyámoltalan
idegenként vándorol ide-oda - megtisztelik a menny kiváltságosai. Azt hiszik,
Illés a Messiás uralkodását fogja bejelenteni, s Krisztus országát hamarosan
megalapítják a földön. Félelmük, csatódásuk emlékét örökre elűzhetik.
Szeretnének ott maradni, ahol Isten dicsősége megnyilatkozott. Péter felkiált:
"Mester, jó nékünk itt lennünk: csináljunk azért három hajlékot, egyet
néked, Mózesnek is egyet, és egyet Illésnek." (Lk 9:33) A tanítványok
bizonyosak afelől, hogy Mózes és Illés Mesterük védelmére, királyi
tekintélyének megalapozására érkezett.
Mai Bibliai szakasz: 2
Korinthus 13
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Azzal az ígérettel fejezi
be Pál apostol ezt a levelet (amely legalább harmadik a sorban), hogy
harmadszor is ellátogat majd a korinthusi hívőkhöz (1. vers). Kilátásba
helyezi, hogy nem lesz velük kíméletes következő látogatása során (2. vers).
Mivel a korinthusi hívők bizonyítékot követeltek arra, hogy Krisztus szól Pál
által, fel kell készülniük Krisztus erejének megtapasztalására (3. vers). Bár
Krisztus megfeszíttetett (ami az erőtlenségre utal), most „Isten hatalmából” él
(4. vers).
Pál apostol azért
imádkozik, hogy megálljanak a próbában, miközben arra figyelmezteti a
korinthusi hívőket, vizsgálják meg magukat, hogy valóban hitben járnak-e (5-6.
vers).
A korinthusi gyülekezet
példája is bizonyítja, hogy tökéletes gyülekezet nem létezett még a korai hívők
között sem. Az újszövetségi mintát gyakran követendő példának tartjuk, ám még
sokkal fontosabb a korai gyülekezetek hibáiból tanulni. Az akkori gyülekezetben
ugyanúgy előfordultak összetűzések és problémák, mint manapság. A gondokon
túllátva mégis jusson eszünkbe az ígéret: „Mert
semmit sem tehetünk az igazság ellen, hanem csak az igazságért” (8. vers). Hívőként tehát nagy a felelősségünk,
hogy amiben csak tudjuk, a gyülekezet építésére használjuk a befolyásunkat. Pál
kijelenti, apostoli hatalmát „építésre,
nem pedig rombolásra” kapta az Úrtól (10. vers).
Hittestvérei iránt
érzett nagy szeretetét kifejező szavakkal búcsúzik Pál (1-13. vers). „Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Isten
szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!” Ez a
Szentháromságra utaló, az egyenlőséget is hangsúlyozó, világos kijelentés
rámutat, hogyan kell a korinthusi hívőknek, és valamennyi keresztény hívőnek
egymással bánniuk.
Michael W. Campbell, Ph.D
151. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
45-46. fejezeteihez
(július 1-7).
Képzeld el, hogy az
egész életedet láthatod magad előtt, élénk részletes ábrázolásban. Mindent, ami
történni fog veled, a helyeket, ahova menni fogsz, és a dolgokat, amiket teszel
majd. Túlterhelnének-e ezek téged? Valószínű, hogy igen.
Isten gyakran
könyörületesen megóv minket a jövőtől. Hálásak lehetünk ezért! Mindez azonban
nem volt így a Megváltónk számára. Bámulatos, hogy Ő mindenről tudott, ami
történni fog vele, még mielőtt leszállt trónjáról, és istenségére emberi ruhát
öltött. Így olvassuk: „A szívét gyötrő minden fájdalom, a fejére szórt minden
sértés, minden elszenvedett nélkülözés ismeretes volt előtte, mielőtt letette
koronáját és királyi palástját…” (Jézus élete, 410. o.)
Micsoda elszántság,
bátorság, jellembeli fennköltség és hatalmas szeretet volt Jézus szívében!
Annak ellenére, hogy mindent ismert előre, önként választotta azt, hogy magához
öleli a keresztet. Nem az Atya ítélte el Őt, hogy meghaljon. Nem! Önként
választotta azt, hogy odaadja az életét.
Azzal, hogy magához
ölelte ezt az áldozatot, Krisztus saját szükségletei elé helyezte annak örömét,
hogy megláthatja a megváltott emberi családot! Ezen a földön minden egyes
lépését ez az öröm motiválta. Így magához ölelte a keresztet, semmibe vette a
szégyent, és az Atya mellett ül győztesként.
Legyen így velünk is!
Vállaljuk fel azt az utat, ahogyan Isten vezet minket, még ha önmegtagadást és
áldozatot jelent is. Miért? Az öröm miatt, amit Isten kijelölt nekünk. Ez pedig
az evangélium másokkal való megosztásának öröme. Annak öröme, hogy közösségben
lehetünk Megváltónkkal egy örökkévalóságon keresztül.
Emmanuel Higgins
Fordította Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése