Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 75. fejezet 1205. nap
Krisztus szavai meglepték a főpapot. Az a gondolat, hogy el
kell jönnie a halottak feltámadásának, mikor mindenkinek meg kell majd állnia
Isten ítélőszéke előtt, hogy elnyerje tettei szerint való jutalmát, rémületes
volt Kajafás számára. Nem akart arra gondolni, hogy a jövőben majd őt is
elítélik tettei szerint. Lelki szemei előtt villámgyorsan vonultak el az utolsó
ítélet jelenetei. Egy pillanatig maga előtt látta a sírok félelmetes látványát,
amint éppen kiadják halottaikat a titkaikkal együtt, amelyekkel kapcsolatban
azt remélte, hogy örökre elrejtve maradnak. Egy pillanatig úgy érezte, hogy
éppen az örökkévaló Bíró előtt áll, akinek a szemei mindent meglátnak, és
elméjének a gondolatait úgy olvassák el, mint valami nyitott könyv sorait, és
azok a titkai is mind napvilágra kerülnek, amelyekről feltételezte, hogy örökre
magával viszi azokat a sírba.
A jelenet azután eltűnt a szemei elől, és a látomásából
ismét visszakerült a valóságba. Krisztus szavai mélyen belevágtak Kajafásnak, a
szadduceusnak szívébe és lelkébe. Kajafás nem fogadta el, tagadta a feltámadás,
az utolsó ítélet és az eljövendő élet tanát. Sátáni dühvel kezdett őrjöngeni.
Ennek az előtte álló embernek, ennek a fogolynak kell-e
lerombolnia dédelgetett elméleteit? Megszaggatta köntösét, hogy a nép lássa
kinyilvánított borzalmát, és megparancsolta, hogy további előzetes tárgyalások
nélkül ítéljék el a foglyot istenkáromlásért. "Mi szükségünk van még
bizonyságokra? - mondotta - Ímé most hallottátok az ő káromlását".
"Mit gondoltok? Azok pedig felelvén mondának: Méltó a halálra" (Mt
26:65-66). Krisztust tehát a főtanács tagjai egyhangúlag halálra ítélték.
Kajafást a szenvedélyével vegyes meggyőződése vezette el
annak megtételére, amit megtett. Dühös volt magára, mert majdnem elhitte
Krisztus szavait, és ahelyett, hogy az igazság mély értelmezése közben szíve
mélyéig megalázkodott volna, és bevallotta volna, hogy bizony Jézus a Messiás,
inkább megszaggatta papi köntösét, határozott ellenállása jeléül. Ez a
cselekedete nagyon jelentős volt. Kajafás alig-alig fogta fel az értelmét.
Ezzel a cselekedetével, amelyet a bírók befolyásolása és Krisztus elítéltetése
céljából követett el, a főpap valójában önmagát ítélte el. Isten törvénye
szerint alkalmatlanná tette magát a papságra. Saját magára mondta ki a halálos
ítéletet.
A főpapnak nem volt szabad megtépnie a ruháját. A levitikus
törvény halálbüntetés kiszabása mellett tiltotta ezt meg. Semmiféle körülmények
között, semmiféle alkalommal nem lehetett a szolgálati öltözetét, a palástját
megszaggatnia. A zsidók között az volt a szokás, hogy barátaik halála
alkalmával megszaggatták a ruhájukat. Ezt a szokást azonban a papoknak nem
kellett figyelembe venniük. Krisztus ezzel kapcsolatban kifejezett parancsot
adott Mózesnek. (Vö. 3Móz 10:6)
Minden ruhadarabnak, amit a pap viselt, teljesnek, folt és
hiba nélkül valónak kellett lennie. A gyönyörű szolgálati ruhákkal jelképezték
a nagy előkép, Jézus Krisztus makulátlan lényét. Isten semmi mást nem fogadhat
el csak a tökéletességet, ruhában és magatartásban, szóban és lélekben.
Isten szent, és a földi istentiszteletnek az ő dicsőségét
és tökéletességét kell képviselnie. Semmi más, csak a tökéletesség képviselheti
megfelelően a mennyei istentisztelet szentségét. A halandó ember
megszaggathatja szívét megtört és alázatos lelke megmutatásával. Isten ezt
észreveszi. Nem szabad azonban semmiféle szakítást alkalmazni a papi szolgálati
öltözeten, mert ezzel tönkretennék a mennyei dolgok méltó képviseletét. Azt a
főpapot, aki megszaggatott szolgálati öltözetben mert volna megjelenni szent
hivatalában, és bekapcsolódni a szentély istentiszteletébe, olyannak
tekintették volna, mint aki elválasztotta magát Istentől. Ruházata
megszaggatásával megfosztotta volna magát különleges papi kiváltságától és
attól, hogy Istent képviselje az emberek között. Isten nem fogadta volna el
többé hivatalát gyakorló papként. A cselekedeteknek ez a Kajafás által
szemléltetett folyamata nem mutatott meg mást, mint az emberi szenvedélyt és
emberi tökéletlenséget.
Szolgálati ruhája megszaggatásával Kajafás Isten törvényét
hatástalanná tette, és akadályt gördített az emberi hagyományok követésének az
útjába is. Nem Isten törvénye, hanem az emberek-csinálta törvény engedte meg a
papoknak, hogy istenkáromlás esetében, a bűn miatt érzett borzalmukban,
büntetlenül megszaggathassák szolgálati öltözetüket. Így Isten törvényét az
emberek törvényei tették semmissé.
A főpap minden egyes cselekedetét feszült érdeklődéssel
figyelte a nép. Kajafás a kegyességét akarta hatásosan megmutatni azzal, amit
tett. Ebben a cselekedetében azonban, amelyet Krisztus elleni vádként gondolt
ki, éppen azt sértette meg, akiről Isten azt mondotta, hogy: "Az én nevem
van őbenne" (2Móz 23:21). Kajafás maga követett el istenkáromlást. Isten
ítélete alatt állva mondta ki az ítéletet Krisztusra, hogy istenkáromló.
Mikor Kajafás megszaggatta szolgálati ruháját, akkor ezzel
a cselekedetével azt a helyzetet mutatta meg, amelybe a zsidók, mint nép
kerülnek majd Isten előtt. Isten választott népe elkülönítette magát Istentől,
és nagyon gyorsan olyan néppé vált, amelyet Isten többé már nem ismert el saját
népének. Mikor Krisztus a kereszten ezt kiáltotta: "Elvégeztetett!"
(Jn 19:30) és a templom kárpitja ketté hasadt, a Szent Vigyázó kijelentette,
hogy a zsidó nép elvetette Őt, akire mutatott egész istentiszteleti rendszerük
és az "árnyékszolgálat". Izrael elvált Istentől. Kajafás bátran
megszaggathatta szolgálati ruháját, amely ruha azt jelképezte, hogy ő képviseli
a nagy Főpapot, mert szolgálati ruhájának nem volt többé semmi értelme és
jelentése, sem az ő számára, sem népe számára. A főpap teljes joggal
szaggathatta meg szolgálati ruháját irtózatból eredően, önmagáért és népéért.
A szanhedrin kimondta azt az ítéletet, hogy Jézus méltó a
halálra; de az ellentétben állott a zsidó törvénnyel, hogy egy foglyot éjnek
idején hallgassanak ki. Törvényes ítéletet csak fényes nappal és a főtanács
teljes ülésén hozhattak. Ennek ellenére az Üdvözítőt ettől fogva elítélt
gonosztevőként, bűnözőként kezelték, és a legaljasabb és leghitványabb
embereknek adták át, hogy gonoszul bánjanak vele. A főpap palotája egy nyitott
udvart zárt körül, amelyben a katonák és a sokaság tagjai gyülekeztek össze.
Jézust ezen az udvaron át vitték az őrszobába. Menet közben mindenfelől azzal
gúnyolták, hogy Ő az Isten Fiának tartja magát. Saját szavait, hogy "meglátjátok
az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján és eljönni az égnek
felhőiben" (Mt 26:64) kiabálták újra és újra gúnyosan a fülébe. Mialatt az
őrszobában várakozott törvényes kihallgatására, senki sem oltalmazta meg őt. A
tudatlan gyülevész nép tanúja volt annak a kegyetlenségnek, amellyel Jézust
kezelték a főtanács előtt, és ezért megengedték maguknak is, hogy gyarló emberi
természetüknek minden sátáni elemét kinyilatkoztassák. Krisztus méltóságteljes
és Istenhez hasonló magatartása, viselkedése, szelídsége, ártatlansága,
fenséges türelme, Sátántól született gyűlölettel töltötte meg a nép szívét Vele
szemben. Az irgalmasságot és az igazságot lábbal taposták. Bűnözővel még soha
nem bántak olyan embertelen módon, ahogy Isten Fiával.
Jézus szívét pedig mélységes bánat és sajgó fájdalom járta
át. Azt a csapást azonban, amely a legmélyebb fájdalmat okozta Jézus szívének,
nem ellenséges kéz mérte rá. Miközben alávetette magát egy gúnyolódásokkal
teletűzdelt kivizsgálási eljárásnak Kajafás előtt, tanítványai egyike
megtagadta Őt.
Miután otthagyták Mesterüket a kertben, ketten a
tanítványai közül, Péter és János, arra vállalkoztak, hogy távolról kövessék
azt a tömeget, amely elfogta és őrizetbe vette Jézust. A papok Jézus tanítványaként
ismerték fel Jánost, és beengedték őt a tanácsterembe azt remélve, hogy mivel
tanúja Mestere megaláztatásának, majd lemond arról a felfogásáról, hogy
ilyesvalaki az Isten Fia. János szólt Péter érdekében, és engedélyt kapott
Péter bebocsátására is.
Az udvarban tüzet gyújtottak, mert ez volt az éjszaka
leghidegebb órája, közvetlenül a hajnal hasadása előtt. A csoport a tűz köré
húzódott, és feltehetőleg Péter is velük tartott, s közöttük foglalt helyet.
Nem akarta, hogy Jézus tanítványaként ismerjék fel. Gondtalanul elvegyült a
sokaságban. Azt remélte, hogy azok egyikének tartják majd, akik Jézust a
tanácsterembe hozták.
Mikor azonban a tűz fellángolt és a fénye megvilágította
Péter arcát, egy asszony, akit a kapu őrzésével bíztak meg, kutató pillantást vetett
rá és megjegyezte, hogy Péter Jánossal együtt lépett be a kapun. Megfigyelte
Péter arcán a letörtséget és azonnal azt gondolta, hogy ez a férfi Jézus egyik
tanítványa lehet. Ez az asszony Kajafás háztartásának egyik szolgálóleánya volt
és nagyon kíváncsi természetű. Azt mondta Péternek: "Te is a galileabeli
Jézussal valál" (Mt 26:69). Péter meglepődött és összezavarodott. A
társaság tagjainak szemei azonnal reá szegeződtek. Péter először úgy tett,
mintha nem értette volna meg az asszonyt. Ez azonban állhatatos volt, és azt
mondta azoknak, akik körülötte voltak, hogy ez az ember Jézussal volt. Péter
kényszerítve érezte magát arra, hogy feleljen, és dühösen azt mondta: "Nem
ismerem és nem is értem, mit mondasz" (Mk 14: 68). Péternek ez volt az
első tagadása, és a kakas azonnal megszólalt. Óh, Péter, ilyen hamar
szégyelletted Mesteredet! Ilyen hamar megtagadtad Uradat!
János, a tanítvány, miután belépett a bírósági
tárgyalóterembe, egyáltalán nem igyekezett elrejteni azt a tényt, hogy ő Jézus
követője volt. Nem vegyült a durva gyülevész nép közé, akik szidalmazták
Mesterét. Nem kérdezgette őt senki, mert nem játszott hamis szerepet, és így
nem tette ki magát semmiféle gyanakvásnak és gyanúsításnak. Keresett magának
egy magányos sarkot - biztonságos távolságban a csőcseléktől, nehogy felkeltse
az érdeklődésüket maga iránt -, olyan közel Jézushoz, amilyen közel csak
lehetséges volt számára. Itt megláthatott és meghallhatott mindent, ami Ura
kihallgatása során történt.
Péter nem akarta, hogy megtudják, ki is volt ő valójában.
Úgy állította be magát, mintha teljesen közömbös szemlélője lenne az
eseményeknek, és így helyezkedett el az ellenséges területen, ezzel könnyű
prédájává vált a kísértésnek. Ha arra szólították volna fel, hogy harcoljon
Mesteréért, akkor bátor katona lett volna; de amint a gúnyolódás ujja mutatott
reá, akkor gyávának bizonyult. Sokan vannak olyanok, akik nem húzódoznak az
Urukért való hadviseléstől, de a kicsúfolás hitük megtagadására készteti őket.
Társulva azokkal, akiket el kellene kerülniük, könnyen a kísértés útjára
engedik magukat csábítani. Szinte meghívják az ellenséget, hogy kísértse meg
őket. Az ellenség azután a kísértések segítségével olyan dolgok kimondására és
megtételére vezeti el őket, amiket más körülmények között sohasem mondanának ki
és nem tennének meg, és így nem lennének vétkesek azokban. Krisztusnak az a
tanítványa, aki manapság álruhába bújtatja hitét a szenvedésektől és a
szégyentől való félelme miatt, az éppen olyan valóságosan megtagadja Urát, mint
Péter tette a bírósági tárgyalóterem udvarán.
Mai Bibliai szakasz: 1
Mózes 18
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Isten személyesen megjelent
Ábrahámnak és Sárának. Mi indította Őt erre? Vajon kész lenne megjelenni neked
és nekem is? Elsősorban azért jött, hogy személyesen jelentse be, hogy Sárának
fia fog születni. „Hol van Sára, a
feleséged?” – kérdezte Ábrahámot Isten (9. vers) – ezzel is jelezve azt,
hogy névről ismeri őt, és azért jött, hogy egy üzenetet adjon át neki. Sára
sátrának ajtajában hallgatózott, megtartva a távolságot, ahogy a korabeli
szokás diktálta. Azonban megkapta az üzenetet és nevetve jegyezte meg: „Vénségemre lenne-é gyönyörűségem? meg az én
uram is öreg” (12. vers)! Az Úr megkérdezte Ábrahámot: „… miért nevetett Sára...? Avagy az Úrnak lehetetlen-é valami?"
(13-14 vers). Sára ezt is hallotta és mivel félt, letagadta, hogy nevetett. Az
Úr ellene kellett, hogy mondjon: „Nem úgy
van, mert bizony nevettél” (15. vers). Milyen kínos helyzet! Hogyan
gondolhatta, hogy az a valaki, Aki tudta a nevét és jövőjét, nem tudja az
igazságot gondolatairól és tetteiről? Mi is úgy véljük, hogy Isten nem ismeri a
gondolatainkat? Ha igen, akkor meglepetésben lesz részünk.
Isten annak is tudatában volt,
hogy mi történik lent a Jordán völgyében, ahová Lót és családja költözött.
Lejött, hogy személyesen vegye kezébe az ügyet. Sodomából és Gomorából kiáltás
szállt fel Istenhez a súlyos bűnök és igazságtalanságok miatt, amelyek ott
történtek. Isten tudta, hogy Ábrahám imádkozik családtagjaiért, akik most
Sodomában laknak, és lejött Ábrahámhoz, hogy megossza vele, amit tenni akar
(17. vers). Elmagyarázta, hogy fontos volt Ábramámmal tudatni a dolgokat, mert
azt akarta, hogy kapcsolatot alakítson ki vele; hogy megparancsolja az ő háza
népének, hogy megtartsák az Úr parancsait; hogy igazán és igazságosan
cselekedjenek (19. vers).
Isten meg akarta mutatni neki az
Ő igazságát és igazságosságát, és ez egy elsődleges tanulópélda lett volna.
Ahogyan Ábrahám közbenjárt Istennél, arról tett bizonyságot, hogy ismeri Isten
igazságát és igazságosságát, hiszen ezt mondta: „Távol legyen tőled, hogy ilyen dolgot cselekedjél, hogy megöld az
igazat a gonosszal, és úgy járjon az igaz mint a gonosz: Távol legyen tőled!
Avagy az egész föld bírája nem szolgáltatna-é igazságot?" (25. vers).
Ábrahám ismerte Isten irgalmát és
igazságát. Vajon mi ismerjük-e?
Edwin Reynolds
169. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
75-76. fejezeteihez
(október 28 – november 3.).
A legnehezebb akkor
megzabolázni érzelmeinket és megfékezni nyelvünket, amikor igaztalanul
gúnyolnak és vádolnak minket. A vágy, hogy válaszoljunk, hogy bebizonyítsuk, hogy
a támadók rosszindulatúan tévednek, hogy rámutassunk a vádolóink hibáira,
majdhogynem túl sok az emberi szív számára. Szinte elviselhetetlen. Az ártatlan
áldozatok szíve, akiket igazságtalanul bántalmaztak és gyaláztak, igazságért
kiált.
Képzeljük el, hogyan
érezhetett a Megváltónk e felháborító látszattárgyalás alatt!
Krisztus körül volt
véve Sátán által irányított hálátlan emberekkel, akiket Ő teremtett és akikért
leteszi az életét, és megkísértette Őt, hogy felfedje isteni természetét. Soha
nem fogjuk megérteni a kísértés erejét, sem az elszántságot, amibe került, hogy
féken tartsa hatalmát a mindent elsöprő fizikai és érzelmi bántalmazással
szemben.
Sok férfi és nő
szenvedett már elmondhatatlan bántalmazást, amely mély sebet hagyott szívükön.
Ezek a sérülések folyamatosan túlélik az utóhatásaikat napi szinten az
otthonokban, iskolákban és munkahelyeken, csak úgy mint a gyülekezetekben. A
legnagyobb küzdelmek egyike, amivel a bántalmazottak küzdenek az az, hogy
hogyan reagáljanak a bántalmazóikra. A vágy időnként, hogy érvényesítsék a
szemet szemért, fogat fogért elvet majdnem elviselhetetlen. Az áldozat maga is válhat bántalmazóvá a
puszta fájdalom és a rossz idegrendszeri beidegződések következtében. Ezeket a
sérüléseket a túl sok stressz által előidézett kortizolszint-emelkedés okozza.
Krisztus megmutatta
ezen a kihallgatáson, hogy mindegy, hogy mennyire kegyetlenül bánnak velünk,
Isten mindig felruház minket az Ő kegyelmével.
Lori Engel
lelkész
Eugene, Oregon, USA
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlés