Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 75. fejezet 1206. nap
Péter megpróbált úgy tenni, mintha semmi nem érdekelné
Mestere kihallgatásával kapcsolatban. Szívét azonban összeszorította a
szomorúság, mikor a kegyetlen gúnyolódásokat hallotta, és látta azt a
jogtalanságot, amelyet vele szemben alkalmaztak. Még inkább meglepődött és
mérgesebb lett, mivel Jézus magát és tanítványait megalázta, amikor megengedte,
hogy ilyen szégyenletes módon bánjanak Vele. Azért, hogy elrejtse igazi érzéseit,
megkísérelte, hogy csatlakozzék Jézus üldözőihez és ilyen módon megismerkedjék
illetlen tréfálkozásaikkal. Megjelenése azonban nem volt természetes. Egy hazug
szerepet alakított, és miközben igyekezett közömbösen beszélgetni, nem tudta
elnyomni, elhallgattatni méltatlankodásának a kifejezéseit azokért a
jogtalanságokért, amelyeket Mestere ellen elkövettek.
Másodszor is felhívta magára a figyelmet és ismét
megvádolták azzal, hogy Jézus követői közé tartozik. Péter most esküvel
jelentette ki, hogy: "Nem is ismerem ezt az embert" (Mt 26:72). Isten
még egy másik alkalmat is adott Péternek. Eltelt egy óra, mikor a főpap egyik
szolgája, aki közeli rokona volt annak az embernek, akinek Péter levágta a
fülét, megkérdezte őt: "Nem láttalak-e én téged ővele együtt a
kertben?" (Jn 18:26). Az ott állók pedig ezt mondták neki: "Bizony
közülük való vagy, mert galileabeli is vagy és a beszéded is hasonló" (Mk
14:70). Péter éktelen haragra gerjedt. Jézus tanítványai ugyanis nyelvük
tisztaságáról is ismertek voltak. Azért, hogy teljesen becsapja faggatóit és
igazolja felvett szerepét, Péter most átkozódással és esküdözéssel tagadta meg
Urát. A kakas pedig ismét megszólalt. Ez alkalommal Péter meghallotta a kakas
hangját és visszaemlékezett Jézus szavaira: "Mielőtt a kakas kétszer
szólana, háromszor tagadsz meg engem" (Mk 14:30).
Miközben a lealacsonyító esküdözések még alig hagyták el
Péter ajkát, és a kakas hangja még mindig a fülében csengett, az Üdvözítő
elfordult a sötét pillantásokat vető bírálóitól és rátekintett szegény
tanítványára. Ugyanakkor Péter is Mesterét kereste meg szemével. Jézus
tekintetéből mély szánalmat és szomorúságot tudott leolvasni; nem volt abban
semmi harag.
Jézus sápadt, szenvedő arcának, remegő ajkainak, részvétet
és megbocsátást kifejező tekintetének a látványa hegyes nyílként fúródott Péter
szívébe. Felébredt a lelkiismerete. Megelevenedett az emlékezete. Visszaidézte
a csak néhány órával előbb tett ígéretét, hogy Urával még a börtönbe és a
halálba is elmenne.
Visszaemlékezett bánatára, mikor az Üdvözítő azt mondta
neki a felház szobájában, hogy háromszor tagadja majd meg Urát ugyanazon az
éjszakán. Péter éppen most jelentette ki, hogy nem is ismeri Jézust, de most
keserű fájdalommal rájött, hogy Ura milyen jól ismerte őt, és hogy szívében
milyen pontosan elolvasta azokat a hamisságokat, amelyekről jószerével ő maga
sem tudott, mert ismeretlenek maradtak számára.
Az emlékek hullámai átcsaptak rajta. Az Üdvözítő gyengéd
irgalma, kedvessége és hosszútűrése, jóindulata és türelme, amit eltévelyedő
tanítványai iránt megmutatott - mind mind visszaidéződtek benne. Visszaidézte
emlékezetébe Jézus figyelmeztetését: "Simon! Simon! Ímé a Sátán kikért
titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én imádkoztam érted, hogy el ne
fogyatkozzék a te hited" (Lk 22:31 32). Borzalommal gondolt vissza saját
hálátlanságára, hamisságára, hamis esküjére. Még egyszer rátekintett Mesterére,
és egy felemelt szentségtörő kezet látott meg, amint éppen Ura arcába vágott.
Nem volt képes tovább elviselni a látványt és ezért összetört szívvel kirohant
a bírósági házból.
Magányosan, a sötétben űzte, hajtotta magát előre, de nem
tudta és nem is törődött vele, hogy hova. Végül a Gecsemáné-kertben találta
magát. A néhány órával előbb ott lejátszódott jelenet élénken tért vissza
emlékezetébe. Ura szenvedő arca, véres verejtékcseppei, a fájdalomtól eltorzult
tagjai, ismét megjelentek lelki szemei előtt. Keserű bűntudattal emlékezett meg
arról, hogy Jézus sírt és halálküzdelmét vívta, mikor egyedül imádkozott,
mialatt azok, akiknek egyesülniük kellett volna vele küzdelmében és imádságában
a megpróbáltatás órájában, az igazak álmát aludták. Megemlékezett Ura
ünnepélyes felszólításáról, utasításáról: "Vigyázzatok és imádkozzatok,
hogy kísértésbe ne essetek" (Mt 26:41). Ismét tanúja volt a bírósági
tárgyalóteremben lejátszódó jelenetnek. Gyötrődés volt vérző szíve számára
annak a tudata, hogy ő adta hozzá a legsúlyosabb terhet az Üdvözítő
megaláztatásához és bánatához. Pontosan azon a helyen, ahol kínszenvedésében
Jézus kiöntötte szívét Atyja előtt, Péter arcra borult és azt kívánta, hogy
bárcsak meghalna.
Mivel Péter elaludt annak ellenére, hogy Jézus
megparancsolta neki, hogy vigyázzon és imádkozzon, nem kétséges, éppen ezzel
készítette el az utat nagy bűne elkövetésére. A tanítványok ebben a kritikus
órában bekövetkezett alvásukkal nagy veszteséget szenvedtek. Krisztus ismerte
azt az égető megpróbáltatást, amelyen át kellett menniük. Tudta, hogy Sátán
azon munkálkodik majd, hogy megbénítsa józan eszüket, hogy ne készülhessenek fel
a megpróbáltatásra. Ezért figyelmeztette őket. Ha azokat az órákat a kertben
vigyázással és imádkozással töltötték volna el, akkor Péter bizonyára nem
hagyatkozott volna saját erejére. Nem tagadta volna meg az Urat. Ha a
tanítványok együtt vigyáztak volna Krisztussal kínszenvedése közben, akkor
felkészültek volna szenvedéseinek látványára, amelyeket a kereszten hordozott
el. Bizonyos mértékben megértették volna Uruk ellenállhatatlan lelki
fájdalmának, kínjának az értelmét. Képesek lettek volna arra, hogy
visszaemlékezzenek szavaira, amelyekkel előre beszélt nekik szenvedéseiről,
haláláról és feltámadásáról. A legmegpróbálóbb órák homályában a reménység
néhány sugara megvilágította volna azt a sötétséget, amelyben éltek és
megtartotta volna hitüket.
Amint nappal lett, a szanhedrin tagjai ismét
összegyülekeztek és Jézust ismét behozták a tanácsterembe. Jézus Isten Fiának
jelentette ki magát, és a főtanács tagjai Jézusnak ezeket a szavait egy ellene
felhozott vádba magyarázták bele. Nem tudták azonban ennek a vádnak az alapján
azonnal elítélni, mert a főtanács tagjai közül sokan nem voltak jelen az
éjszakai ülésen, és így nem hallották Jézus szavait. Azt is tudták, hogy a
római törvényszék nem találna ebben semmi olyat, ami azt bizonyítaná, hogy
Jézus halálra méltó. Ha azonban Jézus saját szájából hallhatná meg mindenki
újra azokat a szavakat, akkor elérhetnék céljukat. Abba a kijelentésébe, hogy Ő
a Messiás, belemagyarázhatnának egy lázadó politikai igényt. "Ha te vagy a
Krisztus, - mondották - mondd meg nekünk" (Lk 22:67). Krisztus azonban
csendben maradt. Továbbra is kérdésekkel ostromolták. Végül Jézus komor hangon
ezt válaszolta nekik: "Ha mondom nektek, nem hiszitek; de ha kérdezlek is,
nem feleltek nekem, sem el nem bocsátotok" (Lk 22:67-68). Azért azonban,
hogy ne lehessen mentségük, még ezt a komoly figyelmeztetést fűzte szavaihoz:
"Mostantól fogva ül az embernek Fia az Isten hatalmának jobbja felől"
(Lk 22:69).
"Te vagy tehát az Isten Fia?" - kérdezték
egyhangúlag. Jézus pedig ezt mondta nekik: "Ti mondjátok, hogy én
vagyok!" Ekkor így kiáltottak fel: "Mi szükségünk van még
bizonyságra? Hiszen mi magunk hallottuk az ő szájából" (Lk 22:70:71).
Így a zsidó hatóságok harmadik ítélete szerint Jézusnak meg
kellett halnia. Most már csak arra volt szükségük elgondolásuk szerint, hogy a
rómaiak is megerősítsék ezt az ítéletüket, és hogy kezükbe adják át Jézust.
Ezután következett a jogtalanság és kigúnyolás harmadik
jelenete, amely rosszabb volt annál, amit Jézus a tudatlan gyülevész néptől
kapott és szenvedett el. A papok és a főemberek jelenlétében és az ő
hozzájárulásukkal történt mindez. A részvét és az emberiesség minden érzése
eltűnt a szívükből. Ha érveik gyengék voltak és nem tudták Jézus hangját
elhallgattatni, akkor voltak más fegyvereik is, olyanok, amelyeket minden
korszakban használtak az eretnekek elhallgattatására: a szenvedés, az erőszak
és a halál.
Mikor a bírók kihirdették Jézus elítéltetését, sátáni düh
kerítette hatalmába az embereket. Úgy ordítoztak, mint a vadállatok. A tömeg
Jézus felé rohant és ezt kiabálták: Bűnös! Végezzétek őt ki! Ha nem lettek
volna ott a római katonák, akkor Jézus nem élt volna a Golgotán való keresztre
szegezése időpontjáig. Darabokra szaggatták volna szét bírái szeme láttára, ha
a római katonaság nem lépett volna közbe és katonai erővel meg nem akadályozta
volna ebben a csőcseléket.
A pogány emberek mérgesek lettek, mikor azt látták, hogy
olyan valakivel bánnak embertelenül, akire nem bizonyítottak rá semmi
bűntettet. A római tisztek kijelentették, hogy a zsidók azzal, hogy elítélték
Jézust és ítéletüket ki is mondták, megsértették a római hatalmat. Sőt még a
zsidó törvénnyel is ellentétben állott az a tény, hogy egy embert saját
tanúvallomása alapján ítéltek halálra. A rómaiak közbelépése pillanatnyi
nyugalmat, szünetet hozott létre az eljárásokban, de a zsidók vezetői nem
éreztek sem szánalmat, sem szégyent azért, amit Jézussal tettek.
A papok és a főemberek megfeledkeztek hivataluk
méltóságáról és jogtalanul jártak el Isten Fiával szemben. Ezt az eljárásukat
aljas kifejezésekkel tűzdelt beszédmód útján tárták a nyilvánosság elé.
Kigúnyolták alacsony származása miatt. Kijelentették, hogy az az igénye,
amelynek alapján önmagát hirdette ki Messiásnak, kiérdemelte a
legmegszégyenítőbb halált. A legzüllöttebb csőcselék részesítette a
leggyalázatosabb bánásmódban az Üdvözítőt. Egy ruhadarabot dobtak a fejére és
ellenségei így verték arcul. Azután megkérdezték tőle: "Prófétáld meg
nekünk Krisztus, kicsoda az, aki üt téged?" (Mt 26:68). Mikor a
ruhadarabot eltávolították a fejéről, akkor egy gonosztevő az arcába köpött.
Isten angyalai hőségesen feljegyeztek minden sértő
tekintetet, szót és cselekedetet, amit szeretett Urukkal szemben elkövettek.
Egy napon azonban mindazok a gonosz emberek, akik kigúnyolták és beleköptek Krisztus
nyugodt, sápadt arcába, majd a saját dicsőségében látják meg Őt, amint
ragyogóan fénylik szemeik előtt, mint a nap.
Mai Bibliai szakasz: 1
Mózes 19
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Isten megbízott két tanút, hogy
személyesen vizsgálják ki a helyzetet Sodomában, és mivel az ő ítéletük volt a
sorsdöntő, ezért minden kétséget kizáróan igazságosnak kellett lennie (18:25;
5Móz 17:6; 19:15; 2 Kor 13:1). Sodoma nemcsak szexuális erkölcstelenségéért és
perverzitásáért esett ítélet alá (Júd 7), hanem arroganciájáért,
mértéktelenségéért, könnyelműségéért és azért, mert figyelmen kívül hagyta a
szegényeket és a szükségben lévőket (Ezékiel 16:49-50). A náluk menedéket
kereső idegenekkel szembeni barátságtalan magatartásukkal, és a Lót barátaival
szemben tanúsított szexuális perverzitásukkal Sodoma lakói elítélték önmagukat
Isten két tanúja előtt. Lótot és családját a két angyal arra utasította, hogy
meneküljenek, mielőtt őket is utolérné a város büntetése.
A vonakodás, ahogyan Lót családja
a menekülésre intő parancsra reagált, jól mutatja a környezet vonzalmának
veszélyességét. Amikor Lót a családját a Jordán völgyébe költöztette a gonosz
városokhoz közel, és ezután beköltözött magába Sodomába, fel kellett volna
figyelnie azokra a veszélyekre, amelyeknek családját kitette (2Pt 2:7-8), ő
azonban figyelmen kívül hagyta a kockázatot, és gonosz befolyásnak tette ki
őket, amely végül a romlásukhoz vezetett. Az angyaloknak végül meg kellett
ragadniuk Lótnak, feleségének, és két lányuknak a kezét, akik még velük laktak,
és ki kellett vonszolniuk őket a városból. Lót felesége ennek ellenére
elveszett, mivel a szíve ott maradt; a város csábítása tőrbe csalta őt (1Móz
19:26). Vajon mi is figyelmen kívül hagyjuk annak befolyását, amivel
körülvesszük magunkat? Mi lesz az eredménye? Sodoma és Gomora örök példa marad
arra, hogy hogyan fog bánni Isten az el nem hagyott gonoszsággal (2Pt 2:6).
Lótnak és családjának tragédiája szolgáljon tanulságul számunkra, hogy milyen
kockázatos, ha megengedjük, hogy a világ útja és vonzása megrontson bennünket
(1Jn 2:15-17).
Edwin Reynolds
169. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
75-76. fejezeteihez
(október 28 – november 3.).
A legnehezebb akkor
megzabolázni érzelmeinket és megfékezni nyelvünket, amikor igaztalanul
gúnyolnak és vádolnak minket. A vágy, hogy válaszoljunk, hogy bebizonyítsuk,
hogy a támadók rosszindulatúan tévednek, hogy rámutassunk a vádolóink hibáira,
majdhogynem túl sok az emberi szív számára. Szinte elviselhetetlen. Az ártatlan
áldozatok szíve, akiket igazságtalanul bántalmaztak és gyaláztak, igazságért
kiált.
Képzeljük el, hogyan
érezhetett a Megváltónk e felháborító látszattárgyalás alatt!
Krisztus körül volt
véve Sátán által irányított hálátlan emberekkel, akiket Ő teremtett és akikért
leteszi az életét, és megkísértette Őt, hogy felfedje isteni természetét. Soha
nem fogjuk megérteni a kísértés erejét, sem az elszántságot, amibe került, hogy
féken tartsa hatalmát a mindent elsöprő fizikai és érzelmi bántalmazással
szemben.
Sok férfi és nő
szenvedett már elmondhatatlan bántalmazást, amely mély sebet hagyott szívükön.
Ezek a sérülések folyamatosan túlélik az utóhatásaikat napi szinten az
otthonokban, iskolákban és munkahelyeken, csak úgy mint a gyülekezetekben. A
legnagyobb küzdelmek egyike, amivel a bántalmazottak küzdenek az az, hogy
hogyan reagáljanak a bántalmazóikra. A vágy időnként, hogy érvényesítsék a
szemet szemért, fogat fogért elvet majdnem elviselhetetlen. Az áldozat maga is válhat bántalmazóvá a
puszta fájdalom és a rossz idegrendszeri beidegződések következtében. Ezeket a
sérüléseket a túl sok stressz által előidézett kortizolszint-emelkedés okozza.
Krisztus megmutatta
ezen a kihallgatáson, hogy mindegy, hogy mennyire kegyetlenül bánnak velünk,
Isten mindig felruház minket az Ő kegyelmével.
Lori Engel
lelkész
Eugene, Oregon, USA
Fordította Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése