Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Az apostolok története 48. fejezet 1477. nap
48.
Néró ítélőszéke előtt
Midőn Pált kihallgatásra Néró elé idézték, csak halálos
ítéletre volt kilátása. Az a súlyos bűn, amellyel vádolták, valamint a
keresztényekkel szemben tanúsított gyűlölet, nem nyújtott reményt ügyének
kedvező kimenetelére.
A görög-római jog szerint, a vádlott védőügyvédet
fogadhatott, aki ügyét a törvényszék előtt képviselte. Az érvelések súlya,
bizonyítékok, szenvedélyes szónoklatok, kérelmek, könyörgések és könnyek hatása
alatt a védőnek gyakran sikerült kedvező ítéletet kieszközölni védence részére,
vagy legalábbis az ítélet súlyosságát enyhíteni. Azonban, amikor Pált Néró elé
idézték; ügyét mint tanácsadó, vagy védő, senki sem merte elvállalni; egyetlen
barátja sem volt jelen, aki összefoglalta volna az ellene felhozott vádakat,
avagy a védelmére felhozott bizonyítékokat. A római keresztények között nem
volt egyetlenegy sem, aki ebben a nehéz órában mellé álljon.
Erről az eseményről az egyetlen megbízható jelentést maga
Pál adja a Timótheushoz intézett második levelében: "Első védekezésem
alkalmával senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan elhagytak; ne számíttassék
be nékik. De az Úr mellettem állott és megerősített engem; hogy teljesen
bevégezzem az igehirdetést, és hallják meg az összes pogányok; és
megszabadultam az oroszlán szájából." (2. Tim. 4, 16. 17.)
Pál, Néró előtt - micsoda ellentét! A gőgös uralkodó -
előtte pedig: Isten gyermeke, aki hitéért felel. Néró a világi hatalom,
tekintély és gazdagság csúcspontját érte el - de egyszersmind a bűn és
gonoszság mélységét. Hatalma és nagysága egyedülálló volt. Tekintélyét senki
sem vitathatta, sem akaratának nem állhatott ellen. Fejedelmek koronáikat
rakták lábaihoz. Hatalmas seregek meneteltek parancsára. Flottájának zászlói
győzelmet hirdettek. Szobra ott díszelgett a törvényszékek termeiben és a
szenátorok rendeletei, a bírák határozatai akaratát visszhangozták. Milliók
hajoltak meg engedelmesen parancsai előtt. Neve megremegtette az egész világot.
Kegyét veszteni annyit jelentett, mint elveszteni vagyont, szabadságot és
életet. Sötét pillantásától jobban féltek, mint a dögvésztől.
Az agg fogoly, pénztelenül, barátok, tanácsadók nélkül állt
ott Néró előtt. Róma császára előtt, akinek arcvonásaira a benne dúló
gyalázatos szenvedélyek ültek ki. A Fogoly arcáról Isten békessége, szíve
nyugalma, szeretete sugárzott. Pál élete szegénység, önmegtagadás és szenvedés
volt. Annak ellenére, hogy ellenségei megrágalmazták, szidalmazták, meg akarták
félemlíteni, mégis bátran emelte magasra a kereszt zászlaját. Mint Mestere,
hontalan vándor volt ő is, és Hozzá hasonlóan életét embertársai boldogítására
szentelte. Hogy is érthette volna meg, hogyan is méltányolhatta volna Néró, ez
a szeszélyes, szenvedélyes, bűnös zsarnok, Isten e fiának jellemét és
indítékait?
A törvényszék tágas csarnokát megtöltötte a kíváncsi,
nyugtalan embertömeg, mely zúgott, tolongott, hogy mindent, ami történik,
lásson és halljon. Magas rangúak és alacsonysorsúak, gazdagok és szegények,
műveltek és tudatlanok, büszkék és alázatosak, valamennyien, akik ott
szorongtak, egyformán tudatlanok voltak. Az élethez, az üdvösséghez vezető utat
egyikük sem ismerte.
A zsidók, mint előzetesen, a lázítás és eretnekség vádjait
hozták fel Pál ellen. A rómaiakkal együtt pedig megvádolták, hogy a város
felgyújtására bujtogatott. Miközben a vádak ellene elhangzottak, Pál megőrizte
rendíthetetlen nyugalmát. A nép és a bírák meglepetten bámulták. Már sok
törvényszéki tárgyaláson vettek részt, és számtalan gonosztevőt figyeltek meg;
azonban ilyen férfiút, akinek arcvonásain olyan szent nyugalom tükröződött,
mint az előttük álló fogolyén, még sohasem láttak. Az éles szemű bírák, akik
megszokták, hogy olvassanak a foglyok arcvonásaiban, hiába kutatták Pál arcán a
bűn nyomait. Mindannyian feszülten figyeltek szavaira, midőn engedélyt nyert,
hogy védekezését előadja.
Mai Bibliai szakasz: 2
Sámuel 23
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Ez a fejezet is a kétszeresen, vagy
párhuzamosan feljegyzett bibliai igeszakaszok egyike. Ez azt jelenti, hogy a
Szentlélek úgy gondolta, bölcs dolog megismételni ezt a leírást a Krónikák első
könyvének 11. fejezetében, amely fejezetből azonban hiányzik „Dávid király
utolsó szavainak”, a vég idejére szóló kijelentéseinek feljegyzése, amit Sámuel
második könyve 23. fejezetének 2-7. verseiben olvashatunk. Nyilvánvaló, hogy
ezekben a versekben Dávid a földi történelem legvégső eseményeiről beszél,
mivel a 6. és 7. versben egyértelmű és erőteljes kifejezéseket használ a gonosz
végleges megsemmisítésére és kiirtására vonatkozóan: „az istentelenek
mindnyájan... tűzzel égettessenek meg”.
Ebben a szakaszban azt láthatjuk, hogy a Szentháromság szól Dávidhoz, ugyanis a 2. versben azt mondja, hogy „az Úr lelke (ruah) beszélt általam, az ő szava (Igéje) volt nyelvemen”, majd a 3. versben: „Izráel Istene mondotta, Izráel kősziklája (cúr) így szólt hozzám” (új prot. ford.). A Dávidnak szóló isteni üzenetben a messiási királyság gondolata tárul elénk a 3. és 4. versben. Az 5. versben pedig már Dávid reménnyel teli értelmezését találjuk, miszerint a jövendölés az ő „házára” vonatkozik. Izraelben a királyság rendszere, amely Saullal kezdődött, nem egyezett meg Isten eredeti tervével, Isten azonban kegyelmesen eltűrte ezt az emberi intézményt egy ideig, az igazi királyság megalapításáig – a Messiás uralma alatt.
Még egy fontos dolog ötlik szemünkbe, ahogy Sámuel 2. könyvét olvassuk, mégpedig az, hogy az embereknek abban az időben nem csak egy nevük volt: Jóséb-Basebetet Adinónak* is hívták. A Krónikák első könyve 11:11-ben Jósébnek egy másik névváltozatát is megtaláljuk: Jásobeámnak nevezi őt az Írás. Dávidot és Salamont uralkodásuk alatt több írnok is szolgálta, akik más és más betűformákat és helyesírási szabályokat alkalmaztak. A krónikások különbözősége a számok területén is megmutatkozott. Krónikák első könyve 11:11-ben a testőrök vezéréről azt olvassuk, hogy „felemelte a kopjáját háromszáz ellen, akiket egyszerre megsebesíte”, míg Sámuel könyve szerint „egy ízben nyolcszázat sebesített meg” (8. vers). Mondhatnánk, hogy ez ellentmondás, azonban az ókori keleten - ahogy sokszor ma is - háborúban, valamit természeti csapások idején természetes volt, hogy az áldozatok összeszámlálásakor gyakran eltérő eredmények kerültek feljegyzésre. Azt se feledjük, hogy amikor az időben jóval későbbi írnok feljegyezte, amit egy korábbi krónikából (mint pl. 2Sám 23) felolvastak neki, akkor a különböző kiejtési formák és azok esetleges félrehallása is szerepet jászhatott.
A Szentlélek azt akarja, hogy figyeljünk fel az emberi tévedések valóságára, az emberi nyelvek, fülek, kezek, és az emberi emlékező tehetség gyarlóságára, amelyek az írnokok másolási gyakorlatában is megmutatkoztak. Mondhatjuk, hogy Isten Igéje még mindig létező valóság? Igen! És megbízhatónak is nevezhetjük a Bibliát? Teljes mértékben! A kétszeresen feljegyzett, azaz párhuzamos bibliai igeszakaszokban az említett jelenség nem rendkívüli. Egyes beszámolók békeidőben íródtak, míg mások szorongattatás és háborús idők közepette. A Szentlélek, mint a Szentírás ihletője mély együttérzést mutat az emberiség iránt, készséget mutat arra, hogy engedje az embert emberi módon szólni az emberhez, még ha ez tökéletlen is. Mindezen tökéletlenség ellenére Isten Lelkének az emberi elmére és szívre gyakorolt hatása az, ami igazán számít: az a világosság, ami csak Tőle származhat.
Ahogy Dávid mondta: „Az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága” (Zsolt 119:105). És ezt is: „Szívembe rejtettem a te beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened” (Zsolt 119:11).
Szerető Istenünk!
Szentlélek Isten, Aki emberi kezek által szerkesztetted egybe Isten Igéjét, Te vagy egyedül hatalmas arra, hogy elvedd a tökéletlent, és elménkbe és szívünkbe tökéletes megértést adj, a teljes igazságot. Állandóan szükségünk van útmutatásodra. Jézus nevében jöttünk Hozzád. Ámen
Koot van Wyk
208. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE 47-49. fejezeteihez (július 28 – augusztus 3.).
A szombat délelőtti felhívást az imakérésekre
mindig a papírhajtogatás zöreje, a gyerekek elcsendesítése jelzi, majd izgatott
csend következik, ahogyan gondterhelten lefelé és körbe tekintünk, miközben
arra készülünk, hogy feltárjuk szükségleteinket és sebezhetőségünket mindenki
előtt. Szinte hallható a közös sóhaj, amikor az első kérés elhangzik.
„Anyagi nehézségek miatt szeretnék imasegítséget
kérni.” „Kérlek, imádkozzatok a fiamért (vagy lányomért), aki már nem jár gyülekezetbe.”
„Laboratóriumi vizsgálaton voltam ezen a héten. Kérlek, imádkozzatok a jó
eredményekért.”
Amikor a hangokat halljuk az alázatos esdeklő
imákban, vajon hány antenna fogja a nem artikulált érzéseket minden egyes
egyszerű kérés mögött? Halljuk-e a rejtve megbúvó érzelmeket: szégyen, félelem,
kétségek és magány, ezek mögött a láthatóan egyszerű kérések mögött? Fog-e az
esdeklő sóvárgással találkozni a vigasztalás és a támogatás? Vagy még egy
szombat délután megy haza úgy a testvéred, hogy még mindig egyedül van a
félelmével, szégyenével, kétségeivel, és hogy a rákövetkező hetet küzdelemben
és a meg nem válaszolt imák miatt szomorúan, magányosan várja?
Pál azt mondja az utolsó levelében: „Az Úr
legyen irgalmas az Onesiforus házanépének: mert gyakorta megvidámított engem,
és az én bilincsemet nem szégyenlette …” Elhúzódunk-e hittestvéreinktől, amikor
szükségük van ránk, csak mert megbénít az ellenállás a sebezhető állapotuk
miatt, talán mert tudjuk, hogy milyen könnyen megtörténhet velünk is ugyanaz?
Vagy leküzdjük a saját sebezhetőségünktől való félelmet, és szolgálunk, ahogyan
Onesiforus tette?
Jeanne Van Den Hurk
Anderson Hetednapi Adventist Gyülekezet
Anderson, Dél-Karolina, USA
Fordította Gősi Csaba
Ámen✝🛐🙏
VálaszTörlés