Higgyeztek az Ő prófétáinak - július 31 - SZERDA - 1 Királyok 1

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 49. fejezet 1479. nap

49. Pál utolsó levele

A legfelsőbb ítélőszék előtt történt kihallgatása után, Pál cellájába tért vissza. Tudta, hogy csak rövid halasztást nyert és ellenségei addig nem nyugszanak, amíg halálra nem adják. Azonban azt is tudta, hogy egyelőre az igazság aratott diadalt. Az, hogy hirdethette a megfeszített és feltámadott Üdvözítőt a figyelmesen hallgató tömeg előtt, már egymagában győzelmet jelentett. Azon a napon olyan munka kezdődött, amely növekszik és erősödik, amelyet sem Néró, sem Krisztus valamennyi ellensége sem tud megakadályozni, vagy elpusztítani.

Mialatt Pál nap nap után sivár cellájában ült, és jól tudta, hogy Néró egyetlen szavára vagy intésére életét feláldozhatják, sokat gondolt Timótheusra. Elhatározta, hogy magához hívatja. Mielőtt elindult utolsó útjára Rómába, az efézusi gyülekezet gondviselésével bízta meg. Pált és Timótheust a szeretet mélységes és erős, szinte rendkívüli köteléke fűzte össze. Timótheus megtérése óta osztozott az apostol munkájában és szenvedéseiben; a köztük lévő barátság folyton erősbödött, bensőségesebbé és szentségesebbé vált, míg Timótheus, a megöregedett, agyonfáradt apostolnak mindazzá vált, ami a gyengéd fiú a szeretett, tisztelt atyjának. Nem is csoda, hogy Pál elhagyatottságában és egyedüllétében vágyva vágyott arra, hogy őt láthassa.

A legkedvezőbb viszonyok között is több hónap telhet el, amíg Timótheus Kis-Ázsiából Rómába érhet. Azonban Pál tudta, hogy napjai meg vannak számlálva, félt tehát, hogy Timótheus esetleg későn érkezhetik, és őt már nem találja életben. Fontos tanácsokkal és útbaigazításokkal akarta ellátni, mert Timótheust súlyos felelősségek terhelték. Míg egyrészt haladéktalan útra kelését sürgette, egyszersmind leíratta utolsó akaratát, arra az esetre, ha személyesen már nem közölhetné vele. Lelke telve volt aggódó szeretettel Timótheusért, szeretett fiáért az evangéliumban, és a reá bízott gyülekezetért; azért óhajtotta mélyen a szívébe vésni, szent hivatása iránti hűséget.

Pál ilyen üdvözlettel kezdi levelét: "Timótheusnak, az én szeretett fiamnak; kegyelem, irgalmasság, békesség az Atya Istentől és Krisztus Jézustól, a mi Urunktól! Hálát adok az Istennek, akinek szolgálok őseimtől fogva tiszta lelkiismerettel, hogy szüntelen gondolok reád könyörgésemben éjjel és nappal."

Az apostol buzdította Timótheust a hitben való állhatatosságra: "Emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely benned van az én kezeimnek rád tétele által. Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét. Ne szégyelld hát a mi Urunk bizonyságtételét, se engem az ő foglyát; hanem együtt szenvedj az evangéliumért Istennek hatalma szerint." Pál azután kérte, gondolja meg, hogy Isten "szent hívással" hívta el, hirdetni annak hatalmát, aki "világosságra hozta az életet és a halhatatlanságot az evangélium által." Önmagáról pedig kijelentette: "Amelyre nézve tétettem én hirdetővé és apostollá és pogányok tanítójává. Amiért szenvedem ezeket is; de nem szégyenlom, mert tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra."

Hosszú szolgálatának évei alatt Pál sohasem ingott meg; hűséges maradt Üdvözítőjéhez. Bárhol volt is - akár sötét lelkű farizeusok, vagy római hatalmasságok előtt; akár a listrai dühöngő csőcselék, vagy a macedóniai börtön bűnösei között; akár a megrémült hajósokkal érvelt a zátonyra futott hajón, avagy mindenkitől elhagyatva, kihallgatáson Néró előtt - sohasem szégyellte azt az ügyet, amelyet képviselt. Kereszténységének egyetlen nagy célja volt: hogy mindenkor Neki szolgáljon, kinek Nevét egykor ugyan megvetette. E célja elérésétől sem ellenállás, sem üldöztetés eltántorítani többé sohasem tudta. Hite, mely a gyakorlatban megerősödött és áldozat által megtisztult, tartotta fenn és erősítette meg.

"Te annakokáért én fiam" - folytatta Pál - "erősödjél meg a Krisztus Jézusban való kegyelemben. És amiket tőlem hallottál sok bizonyság által, azokat bízzad hív emberekre, akik másoknak a tanítására is alkalmasak lesznek. Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze."

Mai Bibliai szakasz: 1 Királyok 1

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Kir%C3%A1lyok+1&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Kir%C3%A1lyok+1&version=NT-HU

Az egyik legnagyobb probléma a történelem során a királyok örökösödése volt.  Mindig vannak, akik hatalomra éhesek, és trónra akarnak lépni. Dávid megöregedett és gyengévé vált. Az emberek Salamon beiktatását és megkoronázását várták. Adónia, Dávid fia, feltehetőleg a legidősebb valamennyi közül, megragadja a lehetőséget, hogy fellázadjon és Izrael királyi trónjára üljön. Absolon bátyja volt, és feltételezte, joga van az uralkodói székhez. Azt mondják, mindenben Absolont utánozta. Nyilvánvalóan úgy vélte, hogy szépsége és kiállása feljogosítja őt, mint ahogy Saul esetében történt. Az apja által elkényeztetettként azt gondolta, mivel ő a legidősebb, övé lesz a királyság, ha kell, akár erőszakkal is. Idősebb volt Salamonnál, de sokkal kevésbé alkalmas, mint ő. Adónia élvezte Joáb támogatását, és remélte, hogy a sereg az ő oldalára áll. Azt is remélte, hogy Abjátár, a főpapok egyike, szintén támogatni fogja őt. Szomorú látni, hogy ez a két ember, akik Dávid jó barátai voltak, Adóniához csatlakozik a hatalom utáni hajszában.

Adónia minden követ megmozgat, nagy ünnepséget szervez, ahová meghívja az egész családját, a király fiait, Júda férfiait, és a király szolgáit. Figyelemre méltó, hogy nem volt jelen Nátán, a próféta, Benája és a tekintélyes emberek, és Salamon, a fivére. Tudta, hogy Dávid Salamont akarja örökösévé koronázni. Nátán nem akart még egy katasztrofális szituációt, mint amilyet Absolon teremtett. Eleget tett prófétai elhívásának, és figyelmeztette Betsabét. Ő bement a király elé, és mindketten elmondták neki, hogy Adónia Izrael királyának kiáltotta ki magát. Dávid behívatta Sádók papot, Benáját és Nátánt, akiket Adónia nem hívott meg, és bár öreg volt és beteges, ugyanúgy Lélekkel teljes volt, mint fiatal korában, és gyorsan cselekedett. Salamont egy öszvéren Gihónba küldte. Ott Sádók pap felkente őt, és amint megkoronázták, mindenki felkiáltott „Éljen Salamon király!”, mivel ő lett Izrael új királya. Amikor ennek híre elért Adóniához, ő életét féltve bemenekült a szentélybe, és megragadta az oltár szarvait. Itt is láthatjuk Salamon nagyságát. Megtehette volna, hogy lázadásáért halállal fizet fivérének. Mindazonáltal megbocsát neki, és megparancsolja, miként viselkedjen: az élete attól függ, megígéri-e, hogy közönséges polgár lesz és hűséges az új királyhoz.

Mindannyiunk számára van mit tanulni ebből a fejezetből. Istennek megvan a módszere, hogy megalázza azokat, akik felmagasztalják magukat.

Leo Ranzolin

208. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  47-49. fejezeteihez (július 28 – augusztus 3.).

A szombat délelőtti felhívást az imakérésekre mindig a papírhajtogatás zöreje, a gyerekek elcsendesítése jelzi, majd izgatott csend következik, ahogyan gondterhelten lefelé és körbe tekintünk, miközben arra készülünk, hogy feltárjuk szükségleteinket és sebezhetőségünket mindenki előtt. Szinte hallható a közös sóhaj, amikor az első kérés elhangzik.

„Anyagi nehézségek miatt szeretnék imasegítséget kérni.” „Kérlek, imádkozzatok a fiamért (vagy lányomért), aki már nem jár gyülekezetbe.” „Laboratóriumi vizsgálaton voltam ezen a héten. Kérlek, imádkozzatok a jó eredményekért.”

Amikor a hangokat halljuk az alázatos esdeklő imákban, vajon hány antenna fogja a nem artikulált érzéseket minden egyes egyszerű kérés mögött? Halljuk-e a rejtve megbúvó érzelmeket: szégyen, félelem, kétségek és magány, ezek mögött a láthatóan egyszerű kérések mögött? Fog-e az esdeklő sóvárgással találkozni a vigasztalás és a támogatás? Vagy még egy szombat délután megy haza úgy a testvéred, hogy még mindig egyedül van a félelmével, szégyenével, kétségeivel, és hogy a rákövetkező hetet küzdelemben és a meg nem válaszolt imák miatt szomorúan, magányosan várja?

Pál azt mondja az utolsó levelében: „Az Úr legyen irgalmas az Onesiforus házanépének: mert gyakorta megvidámított engem, és az én bilincsemet nem szégyenlette …” Elhúzódunk-e hittestvéreinktől, amikor szükségük van ránk, csak mert megbénít az ellenállás a sebezhető állapotuk miatt, talán mert tudjuk, hogy milyen könnyen megtörténhet velünk is ugyanaz? Vagy leküzdjük a saját sebezhetőségünktől való félelmet, és szolgálunk, ahogyan Onesiforus tette?

Jeanne Van Den Hurk

Anderson Hetednapi Adventist Gyülekezet

Anderson, Dél-Karolina, USA

Fordította Gősi Csaba