Higgyeztek az Ő prófétáinak - július 28 - VASÁRNAP - 2 Sámuel 22

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 46. fejezet 1475. nap

47. Ismét börtönben

Felmentése után, Pál működése a gyülekezetek érdekében, nem kerülhette el ellenségei figyelmét. Mióta Néró megkezdte az üldözést, a keresztényeket mindenfelé számkivetett felekezetnek tartották. Nemsokára a hitetlen zsidóknak az az eszméjük támadt, hogy bevádolják Pált, mint bujtogatót, Róma felgyújtásának bűntettével. Noha Pál bűnösségében egy pillanatig sem hitt egyikük sem, mégis tudták, hogy ez a vád, a valószínűség legcsekélyebb látszatával, sorsát megpecsételné. Mesterkedéseik következtében Pált újból elfogták és gyorsan börtönbe vetették - utoljára.

Erre a második útjára több régi munkatársa is elkísérte Pált Rómába. Mások is komolyan óhajtottak sorsában osztozni, ellenben Pál nem engedte meg nekik, nehogy életüket veszélyeztessék. Kilátásai sokkal rosszabbak voltak most, mint előző fogságának idején. Néró alatt az üldözések a keresztények számát Rómában jelentékenyen csökkentették. Ezrek szenvedtek mártírhalált hitükért. Sokan eltávoztak a városból; a visszamaradtak pedig megfélemlettek és elcsüggedtek.

Megérkezése után Pált, Rómában sötét föld alatti börtönbe zárták, ahol pályafutását be is Fejezte. A szörnyű vád miatt, hogy a legaljasabb és legborzalmasabb gonosztettet követte el a város népe ellen, közutálat volt a sorsa.

Néhány barátja, aki segített hordozni terheit, lassankint elhagyta. Egyesek elmenekültek; másokat az apostol megbízásokkal küldött a különböző gyülekezetekhez. Pigellus és Hermogenes voltak az elsők, akik távoztak. Azután Démás is elhagyta az üldözött apostolt, mert megfélemlett a viszontagságok és veszélyek mindinkább tornyosuló felhőitől. Krescenst pedig Pál küldte a galátziai gyülekezetekbe; Titust Dalmácziába, Tikhikust pedig Efézusba. Ezen élményeiről Pál írja Timótheusnak: "Egyedül Lukács van velem." (2. Tim. 4,11) Az apostol még sohasem érezte annyira szükségét hittestvérei támaszának, mint éppen most, midőn öregségtől, fáradtságtól és betegségtől legyengülve, a nyirkos-dohos, sötét, római börtön rabja volt. Lukács, a szeretett tanítvány és hűséges barát szolgálatai nagy vigaszára szolgáltak Pálnak. Csakis ez tette lehetségessé számára a hittestvérekkel és a külvilággal való érintkezést.

E válságos napokban nagy örömöt okozott Pálnak Onésiforus gyakori látogatása. Ez a melegszívű efézusi hívő mindent megtett, ami módjában állott, hogy enyhítse Pál fogságát. Szeretett tanítója bilincseket hord az igazságért, mialatt ő maga szabadon jár-kel; semmi fáradságot sem sajnált tehát, hogy elviselhetőbbé tegye Pál sorsát.

A szeretet és részvét utáni vágyat Isten ültette az emberi szívbe. Krisztus is, Gethsemáné kertjében, nagy lelki küzdelmeinek órájában, vágyott tanítványai részvétére. Pál, noha a szenvedéseket és nehézségeket panasz nélkül viselte el, szintén sóvárgott emberi részvét és társak után. Onésiforus látogatásai - hűségének bizonyítéka - éppen az elhagyatottság és egyedüllét idején, boldoggá és vidámmá tették az apostolt, aki egész életét embertársai szolgálatára szentelte.

Mai Bibliai szakasz: 2 Sámuel 22

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel+22&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel+22&version=NT-HU

Ebben a fejezetben Isten szaváról tudunk meg többet. Miért tartja a Szentlélek ezt a fejezetet ismétlésre méltónak a Bibliában? Szövegét ugyanis a Zsoltárok könyvében is megtalálhatjuk, igaz, van köztük különbség, és talán itt fedezhetjük fel a tanulságot. A Zsoltárok könyve 18. fejezete sokkal inkább liturgikus. Bevezetése is így hangzik: „az éneklőmesternek, az Úr szolgájától, Dávidtól.” Sámuel 2. könyve  22. fejezete azonban sokkal tárgyilagosabb, és így kezdi a leírást: „Dávid pedig ezt az éneket mondotta az Úrnak.” A történetíró Sámuel második könyvében arról tudósít, hogyan menti meg az Úr Dávidot Saul kezéből (1. vers), de a Zsoltárok 18-ban Sault nem említi. 2Sámuel 22:5-ben ezt olvashatjuk: „halál hullámai vettek engem körül” míg a Zsoltárok 18:5 „halál kötelei"-ről „istentelenség árjai”-ról beszél. 2Sámuel 22:8-ban azt olvassuk: „az égnek fundamentumai”, a Zsoltárok 18:7-ben pedig, a „hegyek fundamentumai” rendültek meg. 2Sámuel 22:11-ben ez áll: „a Khérubon ment és röpült”, Zsoltárok 18:11-ben pedig: „Kérubon haladt… a szelek szárnyán suhant”. Tehát a későbbi korokban, amikor az írnok átmásolta Sámuel könyvéből a fejezetet, kiigazított néhány szót, hogy egy liturgikus éneket készíthessen.

A szavak cseréje és ütemhez, dallamhoz igazítása, hogy énekben is használható legyen, napjainkban is így történik. Megszokott az egyházakban, hogy egy ének komponálásakor a Bibliát is felhasználják, például a Zsoltárok könyvének 23. fejezetét is sokszor átszövegezték és hangszerelték már. A sorokat úgy módosították, hogy illeszkedjenek a zenéhez és a várható közönség képességeihez/igényeihez. A régies szavakat modern, köznyelvi szavakra cserélték. Mindenki ezeket énekli, és senki sem panaszkodik miattuk. Tehát amiatt sem szabad panaszkodnunk, hogy a Szentlélek úgy döntött, ez a később keletkezett himnusz is szerepeljen Isten Igéjében.

2Sám 22:33-ból például – az eredeti héber szövegben – a másoló kihagyott négy betűt, a 34. versből két betűt, és a 37. versből is két betűt. Talán a 33. vers mellé, a margóra írhatta őket, mert úgy tűnik, mintha a Zsoltárok 18:33 szerzője nem tudta volna, mit kezdjen a széljegyzetben található javítással, hiszen a következő versek szavaiból itt-ott kihagyott betűket mind a 2Sám 22:33 mellett találta. Így hát a Sámuel könyvéből kimaradt betűket pontosan felsorakoztatta a Zsoltárok 18:33-ban.

Amikor a Zsidók Ninive mellett voltak száműzetésben, akkor Isten Igéjének iratait kezelni nem volt könnyű. Birodalmak egész könyvtárakat vittek el a nemzetektől, és volt egy asszír könyvtár Ninivében Asszúrbanipál idejében. Az apjáról szóló szöveget az utolsó babiloni király napjaiban másolták. A tudósok rámutattak, hogy vannak rövidítések és közbeszúrt szavak, amik érthetőbbé teszik a dolgokat. Ezért találhatunk például párhuzamos leírásokat a négy evangéliumban is.

Milyen  tanulságot vonhatunk le ebből? Azt, hogy mennyire fontos óvatosnak lennünk az életben, hogy mit írunk és mit mondunk, mert mindez hatással lehet arra, hogy mások miként értik meg Isten Igéjét.


Szerető Istenünk!

Életmódunk hatással van gondolkodásunkra, és ahogy gondolkodunk, az hatással van cselekedeteinkre, cselekedeteink pedig meghatározzák mit érünk el. Segíts, hogy érted élhessünk minden nap, így tevékenységünk miatt nem fog kárt vallani Igéd. Jézus nevében kértünk. Ámen.
 

Koot van Wyk

208. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  47-49. fejezeteihez (július 28 – augusztus 3.).

A szombat délelőtti felhívást az imakérésekre mindig a papírhajtogatás zöreje, a gyerekek elcsendesítése jelzi, majd izgatott csend következik, ahogyan gondterhelten lefelé és körbe tekintünk, miközben arra készülünk, hogy feltárjuk szükségleteinket és sebezhetőségünket mindenki előtt. Szinte hallható a közös sóhaj, amikor az első kérés elhangzik.

„Anyagi nehézségek miatt szeretnék imasegítséget kérni.” „Kérlek, imádkozzatok a fiamért (vagy lányomért), aki már nem jár gyülekezetbe.” „Laboratóriumi vizsgálaton voltam ezen a héten. Kérlek, imádkozzatok a jó eredményekért.”

Amikor a hangokat halljuk az alázatos esdeklő imákban, vajon hány antenna fogja a nem artikulált érzéseket minden egyes egyszerű kérés mögött? Halljuk-e a rejtve megbúvó érzelmeket: szégyen, félelem, kétségek és magány, ezek mögött a láthatóan egyszerű kérések mögött? Fog-e az esdeklő sóvárgással találkozni a vigasztalás és a támogatás? Vagy még egy szombat délután megy haza úgy a testvéred, hogy még mindig egyedül van a félelmével, szégyenével, kétségeivel, és hogy a rákövetkező hetet küzdelemben és a meg nem válaszolt imák miatt szomorúan, magányosan várja?

Pál azt mondja az utolsó levelében: „Az Úr legyen irgalmas az Onesiforus házanépének: mert gyakorta megvidámított engem, és az én bilincsemet nem szégyenlette …” Elhúzódunk-e hittestvéreinktől, amikor szükségük van ránk, csak mert megbénít az ellenállás a sebezhető állapotuk miatt, talán mert tudjuk, hogy milyen könnyen megtörténhet velünk is ugyanaz? Vagy leküzdjük a saját sebezhetőségünktől való félelmet, és szolgálunk, ahogyan Onesiforus tette?

Jeanne Van Den Hurk

Anderson Hetednapi Adventist Gyülekezet

Anderson, Dél-Karolina, USA

Fordította Gősi Csaba