2019. július 24., szerda

Higgyeztek az Ő prófétáinak - július 24 - SZERDA - 2 Sámuel 18


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 45. fejezet 1472. nap

A kolossébeliekhez intézett levél telve van kiválóan értékes tanításokkal mindazok számára, akik Krisztus szolgálatában állnak; tanokkal, melyek kidomborítják az állhatatos célratörést, magasztos célkitűzést azok életében, akik helyesen képviselik az Üdvözítőt. Ha a hívő lemond mindenről, ami akadályozhatná haladásában a keskeny úton, vagy visszatarthatna másokat erről az útról, akkor mindennapi életében irgalmasság, alázat, szelídség, türelem és Krisztus szeretete nyilvánul meg.

Legnagyobb szükségletünk: erő - a magasabb rendű, tisztább és nemesebb életre. Túl sokat foglalkozunk e világgal és túl keveset Isten országával. A kereszténynek semmitől sem szabad visszariadnia azon igyekezetében, hogy elérje az Isten által előírt eszményt. Krisztus kegyelméből és ereje által, erkölcsi és lelki tökéletesség ígérete szól mindenkinek. Jézus az erő forrása; az élet kútfeje. Elvezet Igéjéhez; a bűntől beteg lélek gyógyítására az Élet fájáról nyújt leveleket. Odavezet Isten trónjához és olyan imát helyez ajkainkra, amely által szoros összeköttetésbe jutunk Vele. Érettünk megmozgatja a menny minden hatalmát. Minden léptünkkel érintkezésbe jutunk kiapadhatatlan erejével.

Isten nem korlátozza azok növekedését és fejlődését, akik sóvárognak "akaratának ismeretére, minden lelki bölcsességben és értelemben"... Megerősödnek ima, éberség, ismeret és értelemben való növekedés által "dicsőséges hatalmának minden erejével". Így készülnek fel, hogy másokért munkálkodjanak. Az Üdvözítő azt kívánja, hogy megtisztult és megszentelt emberek legyenek segítőtársai. Ezért a magasztos kiváltságért mondjunk köszönetet Neki, "aki alkalmassá tett bennünket a világosságban élő szentek örökségére; aki megmentett bennünket a sötétség fejedelemségétől és szeretett Fiának országába helyezett bennünket."

A kolossébeli hívőkhöz intézett leveléhez hasonlóan, Pál a filippibeli gyülekezetnek is írt római fogságának ideje alatt. A filippii gyülekezet adományokat küldött számára Epafroditus által. Őt Pál úgy mutatja be, mint "az én atyámfiát és munkatársamat és bajtársamat, néktek pedig követeteket és szükségemben áldozatot hozó szolgátokat." Római tartózkodása alatt Epafroditus "beteg volt, halálhoz közel" - írja Pál -, "de az Isten könyörült rajta, nem csak ő rajta pedig, hanem én rajtam is, hogy szomorúság ne jöjjön szomorúságomra." Amikor a filippii hívők hallottak Epafroditus megbetegedéséről, annyira aggódtak érte, hogy visszatérését határozta el. "Mivelhogy vágyva vágyott mindnyájatok után, és gyötrődött amiatt, hogy meghallottátok, hogy ő beteg volt... Annakokáért hamarabb küldtem őt haza, hogy meglátván őt, ismét örüljetek és nékem is kisebb legyen a szomorúságom. Fogadjátok azért őt az Úrban teljes örömmel; és az ilyeneket megbecsüljétek. Mert a Krisztus dolgáért jutott majdnem halálra, kockára tévén életét, hogy kárpótoljon engem azért, hogy nékem tett szolgálatotoknál ti nem voltatok jelen."

Epafroditussal Pál levelet küldött a filippii hívőknek, amelyben megköszönte nekik adományaikat. Az összes gyülekezetek közül a filippii közösség gondoskodott legbensőségesebben az apostol szükségleteiről. "Tudjátok pedig ti is, filippibeliek, hogy az evangélium hirdetésének kezdetén, mikor Maczedóniából kimentem, egyetlen egyház sem volt részes velem a kölcsönös adásban és vevésben, csak ti egyedül. Mert már Thessalonikában is, egyszer is, másszor is, küldtetek nékem szükségemre. Nem, mintha kívánnám az ajándékot; hanem kívánom azt a gyümölcsöt, mely sokasodik a ti hasznotokra; megkaptam pedig mindent és bővölködöm, beteltem, vévén Epafroditustól, amit küldöttetek, mint kedves jó illatot, kellemes, tetsző áldozatot az Istennek." (Fil. 4, 15-18.)

"Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól! Hálát adok az én Istenemnek, minden ti rólatok való emlékezésemben mindenitekért nagy örömmel könyörögvén, mivelhogy részt vettetek az evangélium ügyében az első naptól fogva mind ez ideig; meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégzi a Krisztus Jézusnak napjáig. Aminthogy méltó, hogy én ilyen értelemben legyek mindenitek felől, azért, mert én szívemben hordalak titeket, mint akik mind az én fogságomban, mind az evangéliumnak oltalmazásában és megbizonyításában mindnyájan részestársaim vagytok a nékem adott kegyelemben. Mert bizonyságom az Isten, mely igen vágyakozom mindnyájatok után... És azért imádkozom, hogy a ti szeretetetek még jobban-jobban bővölködjék ismeretben és minden értelmességben, hogy megítélhessétek, hogy mi a rossz és mi a jó; hogy legyetek tiszták és botlás nélkül valók a Krisztusnak napjára; teljesek lévén az igazságnak gyümölcsével, melyet Jézus Krisztus teremt az Isten dicsőségére és magasztalására." (Fil. 1, 2-11.)

Mai Bibliai szakasz: 2 Sámuel 18

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

A Dáviddal lévő írnok mindent nagyon hűségesen feljegyzett a Dávid életében történt eseményekről, hogy illusztrálja a bűnös cselekedetek szomorú eredményét. Ez a fejezet Dávid sírásával, keserű könnyeivel ér véget,. A bonyolult tényezők kombinációja vezetett el ehhez a keserű érzelmi tapasztalathoz. Egy feljegyzés Joáb családfáját is tartalmazza. Joáb testvérét, Abisait választotta ki Dávid, hogy hadvezére legyen a katonák több mint egyharmadának és Joáb unokaöccse, Amasa lett a hadvezér Absolon hadserege felett. Tehát ezekben a fejezetekben egy családi harc zajlik.

Dávid embereivel együtt szeretett volna harcba szállni Absolonnal és hadseregével, de Dávid emberei ragaszkodtak hozzá, hogy maradjon a háttérben és stratégiailag segítse őket a városból (3. vers). Így kiállt a kapuba és intett nekik, majd hangosan megparancsolta Joábnak, Abisainak és Ittainak, hogy legyenek kíméletesek a fiával, Absolonnal. Szájról szájra terjedve emberek ezrei hallották, hogy mit mondott Dávid. A következő információ a katonai írnoktól érkezett, aki beszámolt a csatáról, és arról, hogy Absolon legtöbb embere meghalt az erdőben (8. vers).

Absolon nagyon meggondolatlan dolgot tett, egy szamáron belovagolt egy sűrű tölgyfaerdőbe. A tölgyfák Palesztinában és máshol sem csak függőlegesen, hanem vízszintesen is nőnek, és ahogy a szamarat vezette keresztül az erdőn, problémái akadtak. Absolont fogva ejtették a kinyúló villás ágak. Amikor Joáb és a vele lévő tíz fiatal férfi meglátták, hogy Absolon a hosszú hajánál fogva lóg a tölgyfán, nem voltak hajlandók megölni őt, így Joáb tette meg. Aztán megfújta a trombitát és véget vetett a harcnak.

Akhimás el akart futni megmondani Dávidnak, de Joáb egy kusita embert küldött helyette. Az egyetlen kusita nép a szemita világból ismert, a Nílus déli részéről vagy Felső-Egyiptomból. Így lehetséges, hogy ez a kusita Etiópiából származott, ahol az emberek nagyszerű maraton futók. Joáb elküldte a szokásos úton és mikor Akhimás ragaszkodott hozzá, hogy ő is elszaladjon, Joáb megengedte neki. Ismert egy rövidebb utat és ő érkezett elsőnek, hogy átadja Dávidnak a szomorú hírt a fiáról. Dávid a két kapu közt ülve várta a híreket. Elképzelhető Dávid optimizmusa, aki felismerve a futó embert, ezt mondta: „Ez egy jó ember és jó hírekkel jön”. Mikor Dávid megkérdezte: „Mi hír a fiamról?”, Akhimás azt vallotta, hogy nagy volt a káosz és nem sokat tud. Aztán futva megérkezett a kusita és azt mondta, az a kívánsága, hogy úgy halljanak meg Dávid ellenségei, mint az a fiatal férfi.

Ez a fejezet azzal ér véget, hogy a gyászával küzdő Dávid a kapu feletti szobában zokog. Felkiált, hogy ő hajlandó lenne meghalni a fia helyett. Ez emlékeztethet minket valakire, aki ugyanezt mondta amikor Ádám vétkezett, és megígérte, hogy egy nap meg fog halni helyettünk.

Drága Urunk!
Minket is utolérnek a családi problémák időnként és elszakít szeretteinktől a bűn. Az érzelmi háborúk néha kifárasztanak és mindnyájunknak kell a helyettes, aki meghal bűneinkért, megszabadít vétkeinktől és a bűntudattól, megbékít minket magával, hogy képesek legyünk kibékülni egymással. Jézus nevében, ámen.

Koot van Wyk

207. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  45-46. fejezeteihez (július 21-27.).

„… a keresztény a nyomorúság vesszője alatt néha többet tehet Mesteréért, mint amikor tevékeny szolgálatban dolgozik.” Ez az oximoront tartalmazó mondat kihívást jelent az önazonosságunk számára.

Gyakran úgy gondoljuk: a hasznosságunk határozza meg, mennyire szilárd az önazonosságunk. Úgy hisszük, hogy az értékünk abból származik, ha Isten királyságáért cselekszünk és mutatunk fel dolgokat. Isten azonban mennyei szemüveget visel. Időnként megengedi, hogy az élet kegyetlen ütéseket mérjen ránk, megfosztva minket az egészségünktől, önállóságunktól vagy a karrierünktől. Mi pedig viharverten azt hisszük, vége a hasznavehetőségünknek, és megkérdőjelezzük, hogy vajon Isten miért engedné meg, hogy félreállítsanak a csapások.

Pál bizonyosan csodálkozott rajta, hogy miért lett akadályoztatva abban, hogy végezze hittérítői munkáját Európa-szerte. A börtönben írt levelei mégis mélységesen reményt keltőek. Több szívhez jutott el a levelein keresztül, mint az utazásai során.

Isten munkája néha megköveteli, hogy egy lépést visszalépjünk a tevékenységeinktől, hogy Isten nagyobb céljai elérhetővé váljanak. Néha Isten bennünk akar elvégezni valamit, amihez mozdulatlanságra van szükség.

Ideggyógyászati sérülésemnek köszönhetően az elmúlt három és fél évet házhoz kötve éltem; veszteségek tömegét gyászolhatom azóta: jövedelemkereső képességemet, azt, hogy autót vezethessek, lehetőségeket, hogy tanácsot adjak, prédikáljak és tanítsak, a képességet, hogy utazzak és felfedezzek helyeket. Mindattól, ami „Lorivá” tett, megfosztott a fájdalom-sújtotta állapotom.

Isten azonban áldások csokrát és a kegyelem kincsét juttatta nekem. A belső átalakulás megérte a külső pusztítás áldozatát. A nyereség meghaladja a fájdalmat.

A cselekvőképtelenség Isten kegyelmének legnagyobb eszköze lehet, nem az Ő legrosszabb átka. Hiszen amíg én képtelen vagyok, ő képes!

Lori Engel
lelkész (jelenleg rokkantnyugdíjas)
Eugene, Oregon, USA
Fordította Gősi Csaba

3 megjegyzés: