Higgyeztek az Ő prófétáinak - július 25 - CSÜTÖRTÖK - 2 Sámuel 19

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 45. fejezet 1473. nap

Pált, fogságában Isten kegyelme erősítette meg, és tette lehetővé számára, hogy nyomorúságban örvendhessen. Teljes hittel és bizonysággal írta a filippii testvéreknek, hogy fogsága az evangélium haladására szolgált. "Tudtotokra akarom pedig adni atyámfiai, hogy az én dolgaim inkább előmenetelére lőnek az evangéliumnak; annyira, hogy a Krisztusban híressé lett az én fogságom a testőrség egész házában és minden mások előtt, és többen az Úrban való atyafiak közül, bízván az én fogságomban, nagyobb bátorsággal merik szólani az igét." (Fil. 1, 12-14.)

Az apostolnak ez a tapasztalata tanulságot nyújt számunkra, mivel feltárja előttünk Isten munkamódszerét. Az Úr győzelemmé változtathatja azt, amit mi eredménytelenségnek és vereségnek látunk. Bennünket az a veszély fenyeget, hogy Istenről megfeledkezünk és csak a láthatókra nézünk, ahelyett, hogy a hit szemeivel a láthatatlanra tekintenénk. Ha azután szerencsétlenség és nyomorúság szakad reánk, azonnal készek vagyunk vádolni Istent, hogy elhanyagol és kegyetlen hozzánk. Ha jónak látja, hogy hasznavehetőségünket valamilyen irányban korlátozza, bánkódunk Fölötte, mert nem gondoljuk meg, hogy Isten így is csak javunkat akarja. Bárcsak megtanulnók, hogy a csapások Isten magasztos tervének egy részét képezik; hogy a keresztény a nyomorúság ostora alatt néha többet tehet Mesteréért, mintha nyilvánosan szolgálatában munkálkodna.

Pál, a filippibeliek elé a keresztényi élet példaképéül Krisztust állította, "aki mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig." (Fil. 2, 6-8.)

"Annakokáért szerelmeseim" - folytatja az apostol - "amiképpen mindenkor engedelmeskedtetek, nem úgy, mint az én jelenlétemben csak, hanem most sokkal inkább az én távollétemben, félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti idvességteket; mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből. Mindeneket zúgolódások és versengések nélkül cselekedjétek; hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemült nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon; életnek beszédét tartván elébök; hogy dicsekedhessem majd a Krisztus napján, hogy nem futottam hiába, sem nem fáradtam hiába." (Fil. 2, 12-16.)

Ezeket a szavakat megörökíti az Írás, hogy minden küzdő léleknek segítségére szolgáljanak. Pál azonban nemcsak utal a tökéletesség mértékére, hanem meg is mutatja, hogyan érhető el. "Munkáljátok üdvösségteket", "mert Isten az, aki munkálkodik bennetek."

Az üdvösséget társulás, együttmunkálkodás útján nyerjük el. A megtérd bűnös és Isten között együttmunkálkodás létesül. Ez elengedhetetlen a jellem felépítéséhez, helyes alapelvek kialakításához. Az embernek komoly erőfeszítéseket kell tennie, hogy legyőzze azt, ami a tökéletesség elérésében akadályozza. Az eredmény azonban teljesen Istentől függ; csupán emberi erőfeszítések nem elegendők. Isten segítsége nélkül teljesen értéktelenek. Isten munkálkodik, és az ember is. Az embernek kell ellenállnia a kísértésnek, de az erőt ehhez Istentől nyeri. Így egészíti ki egymást egyrészt a végtelen bölcsesség, részvét és erő, másrészt a gyengeség, bűn és teljes tehetetlenség.

Isten azt akarja, hogy uralkodjunk önmagunk felett; azonban beleegyezésünk és együttmunkálkodásunk nélkül nem segíthet rajtunk. Isten Lelke az embernek adott erők és képességek által munkálkodik. Önmagunkból nincs erőnk, hogy szándékainkat, vágyainkat és hajlamainkat összhangba hozzuk Isten akaratával. Ha azonban készek vagyunk arra, hogy "készségesekké tegyen bennünket", akkor az Üdvözítő elvégzi helyettünk; "lerontja az okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett" és foglyul ejt "minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak." (2. Kor. 10, 5.)

Mai Bibliai szakasz: 2 Sámuel 19

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel+19&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel+19&version=NT-HU

Ez a fejezet a királyság visszaállításával foglalkozik. Dávid elmenekült Absolon elől, amiért a nép később hibáztatta őt (2Sám 19:9). Tudni akarták, hogy a király miért van ennyire csendben most, amikor vissza kellene állítani a monarchiát. Dávid elvesztett fiát, Absolont gyászolta. Ám rokona, Jóáb (2Sám 17:25; 2Sám 19:13) odament hozzá, és kérdőre vonta, miért lett hirtelen olyan, mint egy sírós kisgyerek. Joáb sokkterápiát használ, hogy visszahozza Dávidot a valóságba. Az egy dolog volt, hogy Dávidnak túl kellett jutnia a fia elvesztésén. Az pedig egy másik, hogy vissza kellett térnie a palotába. Dávid ekkor nem tudhatta, hogy kik a barátai, és kik nem. Ezért bevetette diplomáciai gyakorlatát, első célpontja pedig Júda volt. Elküldött néhányat a megbízhatóbb emberei közül, hogy menjenek el Júdába, és kérdezzék meg, miért nem ők voltak az elsők, akik visszahívták királyuknak (2Sám 19:11). Dávid arra utasította embereit, hogy beszéljenek Amasával, Joáb unokaöccsével, és emlékeztessék arra, hogy ők régen egy család voltak, és miért nem hívja őt vissza? Felajánlotta neki a hadsereg parancsnoki helyét is Joáb helyett. Ezzel megnyerte Júda támogatását (2Sám 19:14), majd elment a Jordán folyóhoz, Júda férfiai pedig odavonultak, hogy kíséretükben mehessen haza a király.

Dávid életrajzírója ezután Sémei példáját mutatja be, aki embereivel és Saul fiával jött a király iránti hűségét kifejezni. Bűnét elismerve járult Dávid elé, hogy üdvözölje őt. Abisai azt tanácsolta, hogy öljék meg (2Sám 19:21), de Dávid nem engedte meg nekik. A következő személy, aki a király üdvözlésére jött, Méfibóset volt. Fizikai állapotát tekintve eléggé el volt hanyagolva, de Dávid szívélyesen visszafogadta. A lázadás idején Dávid Sibának, szolgájának adta Méfibóset minden vagyonát (2Sám 16:4), de most arra utasította Sibát, hogy osztozzanak meg fele-fele arányban Méfibósettel. Méfibóset viszont azt mondta, Siba tartson meg mindent magának (2Sám 19:30).  

Egy 80 éves nagyapa, Barzillai  is eljött Dávidot üdvözölni. Dávid meghívta őt, hogy lakjon a palotában, de Barzillai úgy érezte, „egy érett fát már nem könnyű kitépni”. Júda népének egésze, és Izrael népének a fele elment üdvözölni a királyt. Ám az emberek megosztottak voltak északon és délen is.  Az északiak úgy vélték, mindössze 10%-os joguk van a királyhoz, és délnek nem lenne szabad úgy viselkednie, mintha egyedül ők lennének a király eltartói. Az írnok 2Sám 19:43-ban azzal fejezi be beszámolóját, hogy érzékelteti velünk Izrael jövőbeni megosztottságát.

Drága Istenünk! Milyen könnyen be lehet húzni bennünket a pártoskodásba egy kis pletykával, ami igaznak tűnik, ahelyett, hogy inkább mélyre ásnánk a te Igédbe! Add nekünk Méfibóset nagylelkűségét, és Dávid irgalmát, hogy Krisztus lelkületével át tudjunk hidalni minden megosztottságot!  
Jézus nevében kértük mindezt. Ámen.

Koot van Wyk

207. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  45-46. fejezeteihez (július 21-27.).

„… a keresztény a nyomorúság vesszője alatt néha többet tehet Mesteréért, mint amikor tevékeny szolgálatban dolgozik.” Ez az oximoront tartalmazó mondat kihívást jelent az önazonosságunk számára.

Gyakran úgy gondoljuk: a hasznosságunk határozza meg, mennyire szilárd az önazonosságunk. Úgy hisszük, hogy az értékünk abból származik, ha Isten királyságáért cselekszünk és mutatunk fel dolgokat. Isten azonban mennyei szemüveget visel. Időnként megengedi, hogy az élet kegyetlen ütéseket mérjen ránk, megfosztva minket az egészségünktől, önállóságunktól vagy a karrierünktől. Mi pedig viharverten azt hisszük, vége a hasznavehetőségünknek, és megkérdőjelezzük, hogy vajon Isten miért engedné meg, hogy félreállítsanak a csapások.

Pál bizonyosan csodálkozott rajta, hogy miért lett akadályoztatva abban, hogy végezze hittérítői munkáját Európa-szerte. A börtönben írt levelei mégis mélységesen reményt keltőek. Több szívhez jutott el a levelein keresztül, mint az utazásai során.

Isten munkája néha megköveteli, hogy egy lépést visszalépjünk a tevékenységeinktől, hogy Isten nagyobb céljai elérhetővé váljanak. Néha Isten bennünk akar elvégezni valamit, amihez mozdulatlanságra van szükség.

Ideggyógyászati sérülésemnek köszönhetően az elmúlt három és fél évet házhoz kötve éltem; veszteségek tömegét gyászolhatom azóta: jövedelemkereső képességemet, azt, hogy autót vezethessek, lehetőségeket, hogy tanácsot adjak, prédikáljak és tanítsak, a képességet, hogy utazzak és felfedezzek helyeket. Mindattól, ami „Lorivá” tett, megfosztott a fájdalom-sújtotta állapotom.

Isten azonban áldások csokrát és a kegyelem kincsét juttatta nekem. A belső átalakulás megérte a külső pusztítás áldozatát. A nyereség meghaladja a fájdalmat.

A cselekvőképtelenség Isten kegyelmének legnagyobb eszköze lehet, nem az Ő legrosszabb átka. Hiszen amíg én képtelen vagyok, ő képes!

Lori Engel

lelkész (jelenleg rokkantnyugdíjas)

Eugene, Oregon, USA

Fordította Gősi Csaba