Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Az apostolok története 43. fejezet 1465. nap
Pál emlékeztethette volna Filemont keresztényi
kötelességére, de inkább a kérelemhez folyamodott. "A szeretetért inkább
kérlek... mint Pál, a megvénhedett, most foglya is a Jézus Krisztusnak. Kérlek,
téged az én fiamért, akit fogságomban szültem, Onésimusért, aki egykor tenéked
haszontalan volt, most pedig mind néked, mind nékem nagyon hasznos."
Az apostol kérte Filemont, hogy tekintettel Onésimus
megtérésére, fogadja a bűnbánó rabszolgát úgy, mint saját gyermekét, és bánjon
vele olyan szeretettel, hogy az szívesen maradjon meg egykori uránál, "nem
úgy immár, mint szolga, hanem szolgánál nagyobb, mint szeretett atyafi".
Kifejezte egyszersmind azt az óhaját is, hogy engedje hozzá visszatérni
Onésimust, miután fogságában úgy szolgált neki, mint ahogyan Filemon szolgált
volna; azonban értésére adta, hogy csak az esetben tan igényt szolgálataira, ha
Filemon saját akaratából engedi szabadon a rabszolgát.
Az apostol nagyon jól tudta, milyen szigorral kezelték
rabszolgáikat tulajdonosaik, és hogy Filemon is mennyire felháborodott szolgájának
eljárása miatt. Ezért igyekezett levelét úgy megfogalmazni, hogy általa a
legmélyebb és leggyöngédebb keresztyéni érzéseket ébressze fel. Soraiból
kitűnik, hogy minden bántalom, mely ezentúl Onésimust éri, miután már megtérése
által hittestvérré vált, olyan, mintha őt magát érné.
Pál önszántából vállalta át Onésimus adósságát, hogy a
bűnöst a büntetés szégyenétől megszabadítsa és így újból örvendhessen
kiváltságainak, melyeket eljátszott. "Azért, ha engem részestársadnak
tartasz" - írja Filemonnak - "úgy fogadd őt magadhoz, mint engemet.
Ha pedig valamit vétett ellened, avagy adós, ezt nekem ródd fel. Én Pál írtam
az én kezemmel, én megfizetem."
Mily kifejező szemléltetése ez Krisztus szeretetének a
megtérő bűnös iránt! A gazdáját megkárosító szolgának nincs semmije, amivel
tartozását jóvátegye. A bűnös, aki Istent fosztotta meg az évek hosszú során
elmulasztott szolgálatától, szintén nem tudja megtéríteni tartozását. Azonban
Jézus, a bűnös és Isten közé lép és mondja: Én megfizetek! Engedd el a bűnös
tartozását; én fogok helyette szenvedni.
Miután Pál vállalkozott, hogy megfizeti Onésimus
tartozását, ezáltal emlékeztette Filemont, hogy mennyivel adósa az apostolnak.
Önmagával tartozott neki, mert Isten Pált használta fel eszközül megtéréséhez.
Filemont azután gyöngéden és komolyan kérlelte, hogy miként bőkezűsége által a
szenteket felüdítette, üdítse fel az apostol szívét is, ezzel adjon okot az
örömre. Majd hozzáfűzi: "Én bízván a te engedelmességedben, így írtam
néked, tudván, hogy annál, amit mondok, többet is fogsz cselekedni."
Az apostolnak Filemonhoz intézett levele rávilágít az
evangélium befolyására a gazdák és szolgáik közötti viszonyban. A
rabszolgatartás elismert intézmény volt az egész római birodalomban; a legtöbb
gyülekezetben voltak urak és rabszolgák, akikért Pál munkálkodott. Olyan
városokban, ahol több volt a rabszolga, mint a szabad lakosság, különösen
szigorú törvényeket hoztak, hogy a rabszolgákat féken tartsák. A jómódú
rómainak gyakran száz és száz rabszolgája volt, minden rétegből, népből és
foglalkozási ágból. E gyámoltalan lények felett, gazdag uruk, teljhatalommal
bírt; tetszése szerint szabhatott rájuk bármilyen büntetést. Ha közülük valaki
bosszúból, avagy önvédelemből kezét tulajdonosa ellen emelte, akkor a vétkest
és egész családját, minden további nélkül, a legembertelenebb módon
kiirthatták. Már csekély mulasztást, balesetet, vagy pusztán figyelmetlenséget
is gyakran a legkegyetlenebb módon büntettek meg.
Voltak urak, kik emberségesebbek és elnézőbbek voltak
szolgáik iránt; azonban a gazdagok és a nemesség nagy többsége, akik féktelenül
a kéj, a szenvedély és az étvágy kielégítésének éltek, rabszolgáikat csak
szeszélyeik és zsarnokságuk nyomorult áldozataivá süllyesztették. Az egész rendszer
kietlen, sivár és lealjasító volt.
Nem az apostol feladata volt, hogy a fennálló társadalmi
rendet önkényesen, vagy hirtelen megdöntse. Ilyen kísérlettel csak az
evangélium sikerét akadályozta volna. Ellenben olyan alapelveket tanított,
melyek gyökerében támadták a rabszolgaság intézményét. Ezen elvek megvalósítása
az egész rendszert alapjaiban rendíti meg. "Ahol az Úrnak Lelke, ott a
szabadság" (2. Kor. 3, 17.) - jelentette ki az apostol. A rabszolga, ha
megtért, tagjává vált Krisztus testének; úgy kellett szeretni és kezelni, mint
testvért, mint gazdájának örököstársát Isten áldásaiban és az evangélium
kiváltságaiban. Másrészt pedig a szolgáknak teljesíteniük kellett
kötelességeiket, "nem szemnek szolgálván, mint akik embereknek akarnak
tetszeni, hanem mint Krisztus szolgái", "cselekedvén az Istennek
akaratját lélekből." (Eféz. 6. 6.)
A kereszténység a közösség erős kötelékével fűzi össze az
urat és szolgát, a királyt és alattvalóját, az evangélium szolgáját és a
lezüllött bűnöst, aki Krisztusban megtisztult a bűntől. Valamennyit ugyanaz a
vér mosta fehérre, ugyanaz a lélek elevenítette meg; eggyé lettek Krisztus
Jézusban.
Mai Bibliai szakasz: 2
Sámuel 11
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Ez a fejezet a Biblia egyik legdrámaibb
szakasza. Ott van benne minden elem, ami egy izgalmas történethez szükséges, de
amilyen pontosan lejegyezték a részleteket, biztosak lehetünk abban, hogy
minden egyes tény igaz! Egy olyan férfi történelmi tragédiája ez, aki Isten
szíve szerint való volt, aki megölt egy oroszlánt, majd később a hatalmas Góliátot,
és még sok figyelemreméltó hőstettet vitt véghez, de itt arról szerzünk
tudomást, hogy egy csontvázat (titkot) tartott a szekrényben. A palota titkai
napvilágra jöttek, és feljegyzésre kerültek Izrael történelmében. Olyannyira
szégyenletes volt ez az esemény a palota számára, Izrael, Júda, sőt, még Isten
szemében is, hogy a Krónikák könyvének írója – aki a palota történetét jegyezte
le Dávid uralkodása során – a 20. fejezet 1. versében egyszerűen kihagyta ezt a
történetet. Nem volt hajlandó terjeszteni Dávid király erkölcsi bukásának
hírét.
Tavasz van, amikor a királyok általában a
hadseregükkel együtt mennek a háborúba. Dávid azonban nincs ott. Milyen drámai
helyzet! Átaludta az egész napot, hiszen azt olvassuk, hogy este kelt fel az
ágyából (2. vers). Unalmában a palota tetején sétálgatott. Meglátott a távolban
egy fiatal nőt, aki a kerti medencében fürdött. Mivel felesége vagy feleségei
már nem voltak kielégítőek számára, jobban szemügyre akarta venni a szépséget,
ezért követeket küldött érte, hogy hozzák el neki (4. vers). Ha tiltakozott
volna, akkor akarata ellenére hurcolták volna el a királyhoz. Mivel éppen véget
ért a menstruációs ciklusa, odaadta magát a királynak, aki az aktus után
hazaküldte. Hetekkel később az asszony üzenetet küldött Dávidnak, hogy
várandós, és Dávid hirtelen szorult helyzetbe került, hiszen szembe kellett
néznie Betsabé férjével, a hettita Uriással.
A magasztos eszme, hogy Isten maradék népe
megtérítse a hitteusokat és más nemzeteket, immár darabjaiban hevert. A királyához
hűséges Uriás a palota közelében aludt, de Dávid át akarta hárítani a terhesség
felelősségét a férjre, ezért rá akarta beszélni, hogy töltse otthon az
éjszakát. Dávid most már nyíltan is megszegte Isten kívánalmait, és leitatta
Uriást, de a férfi mégis ott maradt a palotánál.
Ezen a ponton Dávid taktikát változtatott, és
Uriás megöletését kezdte tervezni. Holtan akarta látni, és Joábnak segítenie
kellett ebben. Amikor egy hírnök meghozta a jelentést a gyilkosságról, Dávid
elsimította a dolgot mondván, hogy a háborúban a fegyver úgyis megemészt egyet,
mint mást (25. vers). A terhesség kilenc hónapja még le sem járt, Dávid máris a
palotába vitette Betsabét, nem sokkal később pedig megszületett a fia (27.
vers). Dávid úgy élt, ahogy gondolkodott, és ahogy gondolkodott, úgy
cselekedett, ami meghozta a gonosz életmód gonosz gyümölcseit – ez egy ördögi
kör.
Drága Istenünk!
Ha titkos bűneinket (a
szekrényben rejtegetett csontvázat) nem számoljuk fel, azok ellenünk fognak
tanúskodni az utolsó ítéletben. Mi azonban bánjunk el ezekkel még idejében,
mégpedig most, az Isten népe felett zajló vizsgálati ítélet idején, hogy ne
kelljen majd szembesülnünk velük a millennium idején! Ámen!
Koot
van Wyk
206. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE 43-44. fejezeteihez (július 14-20.).
Néhány évvel ezelőtt a Via Appián sétáltam, azon
az ősi úton, ami Rómába vezet, és elhalad az Appius Fóruma mellett. Pál is
ugyanezen az úton sétált – keménykötésű bűnözők csoportjához láncolva. A 2000
évvel ezelőtt itt járt római szekerek nyoma még mindig látható a kőben.
Amikor elhaladtunk egy omladozó fogadó mellett,
melynek oldalán vadborostyán nőtt, elképzeltem a kereszt hajlott hátú öreg
harcosát, amint elcsigázottan Rómába tart, sértegetés és csúfolódás közepette,
amiket az út során azoktól kapott, akik megátalkodott bűnözőnek tartották.
A lelki szemeim előtt hirtelen egy férfit látok,
aki az elhaladó tömegből kiugrik, átkarolja Pált, és könnyekkel és örvendezve
magához öleli. Újra és újra megismétlődik ez a jelenet, amikor Pál lelki
gyermekei felismerik a szeretett evangelistát, aki az élet szavait beszélte
nekik Korinthusban, Filippiben és Efézusban. Micsoda öröm és megújult bátorság
lett Pál osztályrésze, mikor a barátai megköszönték áldozatos erőfeszítéseit a
maguk nevében!
Milyen gyakran jut eszünkbe, hogy köszönetet
mondjunk a lelki vezetőinknek? Azoknak, akik különösen értékes bibliaórákat
tartottak nekünk a szombatiskolában vagy a gyülekezeti tanítás során, és akiket
nagyban bátoríthatna, ha egy köszönő üzenetet kapnának tőled és tőlem! Mi a
helyzet a lelkésszel, aki megkeresztelt minket? Ha még mindig él az a személy,
megerősíthetnénk a szívét és örömet vihetnénk a mindennapjaiba a megbecsülés
egy szavával, hogy segítettek nekünk megismerni Jézust.
Cindy Tutsch
nyugalmazott
igazgatóhelyettes
Ellen G. White Intézet
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlésÁmen
VálaszTörlés