2019. július 17., szerda

Higgyeztek az Ő prófétáinak - július 17 - SZERDA - 2 Sámuel 11


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 43. fejezet 1465. nap

Pál emlékeztethette volna Filemont keresztényi kötelességére, de inkább a kérelemhez folyamodott. "A szeretetért inkább kérlek... mint Pál, a megvénhedett, most foglya is a Jézus Krisztusnak. Kérlek, téged az én fiamért, akit fogságomban szültem, Onésimusért, aki egykor tenéked haszontalan volt, most pedig mind néked, mind nékem nagyon hasznos."

Az apostol kérte Filemont, hogy tekintettel Onésimus megtérésére, fogadja a bűnbánó rabszolgát úgy, mint saját gyermekét, és bánjon vele olyan szeretettel, hogy az szívesen maradjon meg egykori uránál, "nem úgy immár, mint szolga, hanem szolgánál nagyobb, mint szeretett atyafi". Kifejezte egyszersmind azt az óhaját is, hogy engedje hozzá visszatérni Onésimust, miután fogságában úgy szolgált neki, mint ahogyan Filemon szolgált volna; azonban értésére adta, hogy csak az esetben tan igényt szolgálataira, ha Filemon saját akaratából engedi szabadon a rabszolgát.

Az apostol nagyon jól tudta, milyen szigorral kezelték rabszolgáikat tulajdonosaik, és hogy Filemon is mennyire felháborodott szolgájának eljárása miatt. Ezért igyekezett levelét úgy megfogalmazni, hogy általa a legmélyebb és leggyöngédebb keresztyéni érzéseket ébressze fel. Soraiból kitűnik, hogy minden bántalom, mely ezentúl Onésimust éri, miután már megtérése által hittestvérré vált, olyan, mintha őt magát érné.

Pál önszántából vállalta át Onésimus adósságát, hogy a bűnöst a büntetés szégyenétől megszabadítsa és így újból örvendhessen kiváltságainak, melyeket eljátszott. "Azért, ha engem részestársadnak tartasz" - írja Filemonnak - "úgy fogadd őt magadhoz, mint engemet. Ha pedig valamit vétett ellened, avagy adós, ezt nekem ródd fel. Én Pál írtam az én kezemmel, én megfizetem."

Mily kifejező szemléltetése ez Krisztus szeretetének a megtérő bűnös iránt! A gazdáját megkárosító szolgának nincs semmije, amivel tartozását jóvátegye. A bűnös, aki Istent fosztotta meg az évek hosszú során elmulasztott szolgálatától, szintén nem tudja megtéríteni tartozását. Azonban Jézus, a bűnös és Isten közé lép és mondja: Én megfizetek! Engedd el a bűnös tartozását; én fogok helyette szenvedni.

Miután Pál vállalkozott, hogy megfizeti Onésimus tartozását, ezáltal emlékeztette Filemont, hogy mennyivel adósa az apostolnak. Önmagával tartozott neki, mert Isten Pált használta fel eszközül megtéréséhez. Filemont azután gyöngéden és komolyan kérlelte, hogy miként bőkezűsége által a szenteket felüdítette, üdítse fel az apostol szívét is, ezzel adjon okot az örömre. Majd hozzáfűzi: "Én bízván a te engedelmességedben, így írtam néked, tudván, hogy annál, amit mondok, többet is fogsz cselekedni."

Az apostolnak Filemonhoz intézett levele rávilágít az evangélium befolyására a gazdák és szolgáik közötti viszonyban. A rabszolgatartás elismert intézmény volt az egész római birodalomban; a legtöbb gyülekezetben voltak urak és rabszolgák, akikért Pál munkálkodott. Olyan városokban, ahol több volt a rabszolga, mint a szabad lakosság, különösen szigorú törvényeket hoztak, hogy a rabszolgákat féken tartsák. A jómódú rómainak gyakran száz és száz rabszolgája volt, minden rétegből, népből és foglalkozási ágból. E gyámoltalan lények felett, gazdag uruk, teljhatalommal bírt; tetszése szerint szabhatott rájuk bármilyen büntetést. Ha közülük valaki bosszúból, avagy önvédelemből kezét tulajdonosa ellen emelte, akkor a vétkest és egész családját, minden további nélkül, a legembertelenebb módon kiirthatták. Már csekély mulasztást, balesetet, vagy pusztán figyelmetlenséget is gyakran a legkegyetlenebb módon büntettek meg.

Voltak urak, kik emberségesebbek és elnézőbbek voltak szolgáik iránt; azonban a gazdagok és a nemesség nagy többsége, akik féktelenül a kéj, a szenvedély és az étvágy kielégítésének éltek, rabszolgáikat csak szeszélyeik és zsarnokságuk nyomorult áldozataivá süllyesztették. Az egész rendszer kietlen, sivár és lealjasító volt.

Nem az apostol feladata volt, hogy a fennálló társadalmi rendet önkényesen, vagy hirtelen megdöntse. Ilyen kísérlettel csak az evangélium sikerét akadályozta volna. Ellenben olyan alapelveket tanított, melyek gyökerében támadták a rabszolgaság intézményét. Ezen elvek megvalósítása az egész rendszert alapjaiban rendíti meg. "Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság" (2. Kor. 3, 17.) - jelentette ki az apostol. A rabszolga, ha megtért, tagjává vált Krisztus testének; úgy kellett szeretni és kezelni, mint testvért, mint gazdájának örököstársát Isten áldásaiban és az evangélium kiváltságaiban. Másrészt pedig a szolgáknak teljesíteniük kellett kötelességeiket, "nem szemnek szolgálván, mint akik embereknek akarnak tetszeni, hanem mint Krisztus szolgái", "cselekedvén az Istennek akaratját lélekből." (Eféz. 6. 6.)

A kereszténység a közösség erős kötelékével fűzi össze az urat és szolgát, a királyt és alattvalóját, az evangélium szolgáját és a lezüllött bűnöst, aki Krisztusban megtisztult a bűntől. Valamennyit ugyanaz a vér mosta fehérre, ugyanaz a lélek elevenítette meg; eggyé lettek Krisztus Jézusban.

Mai Bibliai szakasz: 2 Sámuel 11

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

Ez a fejezet a Biblia egyik legdrámaibb szakasza. Ott van benne minden elem, ami egy izgalmas történethez szükséges, de amilyen pontosan lejegyezték a részleteket, biztosak lehetünk abban, hogy minden egyes tény igaz! Egy olyan férfi történelmi tragédiája ez, aki Isten szíve szerint való volt, aki megölt egy oroszlánt, majd később a hatalmas Góliátot, és még sok figyelemreméltó hőstettet vitt véghez, de itt arról szerzünk tudomást, hogy egy csontvázat (titkot) tartott a szekrényben. A palota titkai napvilágra jöttek, és feljegyzésre kerültek Izrael történelmében. Olyannyira szégyenletes volt ez az esemény a palota számára, Izrael, Júda, sőt, még Isten szemében is, hogy a Krónikák könyvének írója – aki a palota történetét jegyezte le Dávid uralkodása során – a 20. fejezet 1. versében egyszerűen kihagyta ezt a történetet. Nem volt hajlandó terjeszteni Dávid király erkölcsi bukásának hírét. 

Tavasz van, amikor a királyok általában a hadseregükkel együtt mennek a háborúba. Dávid azonban nincs ott. Milyen drámai helyzet! Átaludta az egész napot, hiszen azt olvassuk, hogy este kelt fel az ágyából (2. vers). Unalmában a palota tetején sétálgatott. Meglátott a távolban egy fiatal nőt, aki a kerti medencében fürdött. Mivel felesége vagy feleségei már nem voltak kielégítőek számára, jobban szemügyre akarta venni a szépséget, ezért követeket küldött érte, hogy hozzák el neki (4. vers). Ha tiltakozott volna, akkor akarata ellenére hurcolták volna el a királyhoz. Mivel éppen véget ért a menstruációs ciklusa, odaadta magát a királynak, aki az aktus után hazaküldte. Hetekkel később az asszony üzenetet küldött Dávidnak, hogy várandós, és Dávid hirtelen szorult helyzetbe került, hiszen szembe kellett néznie Betsabé férjével, a hettita Uriással.

A magasztos eszme, hogy Isten maradék népe megtérítse a hitteusokat és más nemzeteket, immár darabjaiban hevert. A királyához hűséges Uriás a palota közelében aludt, de Dávid át akarta hárítani a terhesség felelősségét a férjre, ezért rá akarta beszélni, hogy töltse otthon az éjszakát. Dávid most már nyíltan is megszegte Isten kívánalmait, és leitatta Uriást, de a férfi mégis ott maradt a palotánál.

Ezen a ponton Dávid taktikát változtatott, és Uriás megöletését kezdte tervezni. Holtan akarta látni, és Joábnak segítenie kellett ebben. Amikor egy hírnök meghozta a jelentést a gyilkosságról, Dávid elsimította a dolgot mondván, hogy a háborúban a fegyver úgyis megemészt egyet, mint mást (25. vers). A terhesség kilenc hónapja még le sem járt, Dávid máris a palotába vitette Betsabét, nem sokkal később pedig megszületett a fia (27. vers). Dávid úgy élt, ahogy gondolkodott, és ahogy gondolkodott, úgy cselekedett, ami meghozta a gonosz életmód gonosz gyümölcseit – ez egy ördögi kör.

Drága Istenünk!
Ha titkos bűneinket (a szekrényben rejtegetett csontvázat) nem számoljuk fel, azok ellenünk fognak tanúskodni az utolsó ítéletben. Mi azonban bánjunk el ezekkel még idejében, mégpedig most, az Isten népe felett zajló vizsgálati ítélet idején, hogy ne kelljen majd szembesülnünk velük a millennium idején! Ámen!

Koot van Wyk

206. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  43-44. fejezeteihez (július 14-20.).

Néhány évvel ezelőtt a Via Appián sétáltam, azon az ősi úton, ami Rómába vezet, és elhalad az Appius Fóruma mellett. Pál is ugyanezen az úton sétált – keménykötésű bűnözők csoportjához láncolva. A 2000 évvel ezelőtt itt járt római szekerek nyoma még mindig látható a kőben.

Amikor elhaladtunk egy omladozó fogadó mellett, melynek oldalán vadborostyán nőtt, elképzeltem a kereszt hajlott hátú öreg harcosát, amint elcsigázottan Rómába tart, sértegetés és csúfolódás közepette, amiket az út során azoktól kapott, akik megátalkodott bűnözőnek tartották.

A lelki szemeim előtt hirtelen egy férfit látok, aki az elhaladó tömegből kiugrik, átkarolja Pált, és könnyekkel és örvendezve magához öleli. Újra és újra megismétlődik ez a jelenet, amikor Pál lelki gyermekei felismerik a szeretett evangelistát, aki az élet szavait beszélte nekik Korinthusban, Filippiben és Efézusban. Micsoda öröm és megújult bátorság lett Pál osztályrésze, mikor a barátai megköszönték áldozatos erőfeszítéseit a maguk nevében!

Milyen gyakran jut eszünkbe, hogy köszönetet mondjunk a lelki vezetőinknek? Azoknak, akik különösen értékes bibliaórákat tartottak nekünk a szombatiskolában vagy a gyülekezeti tanítás során, és akiket nagyban bátoríthatna, ha egy köszönő üzenetet kapnának tőled és tőlem! Mi a helyzet a lelkésszel, aki megkeresztelt minket? Ha még mindig él az a személy, megerősíthetnénk a szívét és örömet vihetnénk a mindennapjaiba a megbecsülés egy szavával, hogy segítettek nekünk megismerni Jézust.

Cindy Tutsch
nyugalmazott igazgatóhelyettes
Ellen G. White Intézet
Fordította Gősi Csaba

2 megjegyzés: