Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Az apostolok története 43. fejezet 1463. nap
Mivel ők maguk kívánták, Pál kéne, hogy tűzzenek ki egy
napot, amelyen az evangéliumi igazságokat elébük tárhatja. A meghatározott
időre sokan gyűltek össze, "kiknek nagy bizonyságtétellel szól vala az
Istennek országa felől, igyekezvén elhitetni ő velök a Jézus felől való
dolgokat, úgy a Mózes törvényéből, mint a prófétákból, reggeltől fogva mind
estig." Elmondotta saját tapasztalatait és egyszerűen, behatóan
bizonyítékokat tán elébük az Ótestamentumból.
Az apostol egyszersmind rámutatott arra, hogy a vallás nem
hagyományokból és ceremóniákból, hitvallomásokból és tantételekből áll. Ha ez
így lenne, a természetes ember kutatás, tanulmányozás által megértené, mint
ahogyan a világ dolgait is megérti. Viszont Pál azt tanította, hogy a vallás
gyakorlati, ható és megmentő erő, teljesen Istentől származó elv; személyes
tapasztalata a lelket megújító, átalakító isteni hatalomnak.
Rámutatott arra is, hogy már Mózes utalt Krisztusra, mint
Prófétára, akit kövessenek; akiről az összes próféták jövendöltek. Egyedül Ő a
bűn gyógyítója; az Ártatlan, ki hordozza a bűnös bűneit. Nem feddte őket,
amiért ceremóniákat és külsőségeket követnek, de rávezette, hogy mialatt nagyon
pontosan betartják a ceremoniális előírásokat, mégis elvetették Őt, aki az
egész jelképes szolgálat Valósága.
Pál kijelentette, hogy mielőtt megtért volna, nem
érintkezett személyesen Krisztussal, hanem mint mások is, csupán fogalmat
alkotott magának az eljövendő Messiás jelleméről és műveiről. A názáreti Jézust
elvetette, mint csalót, mivel nem elégítette ki ezt az elképzelését. Viszont
nézetei Krisztusról és küldetéséről most azért sokkal magasztosabbak és
világosabbak, mert a megtérés erejét tapasztalta. Az apostol különösen
kiemelte, hogy nem a test szerinti Krisztust tárja eléjük. Mert hiszen Heródes
is ismerte Krisztust földi, testi életében. Anna, Pilátus, a főpapok és
főemberek, valamint a római katonák is látták személyesen. De nem látták a hit
szemeivel; nem látták Benne a megdicsőült Megváltót. Krisztust hitben
megragadni, lelkileg megismerni, sokkal kívánatosabb, magasztosabb, mint volt a
Vele való személyes ismeretség földi élete alatt. Az a közössége Krisztussal,
melynek Pál most örvendhetett, bensőségesebb és tartósabb, mint a pusztán földi
és emberi barátság.
Amikor Pál így elmondotta mindazt, amit tudott, amit
látott, és bizonyságot tett a názáreti Jézusról, Izráel reménységéről,
meggyőzte mindazokat, akik őszintén keresték az igazságot. Egyesek lelkébe
szavai kitörölhetetlenül bevésődtek. Ellenben mások konokul vonakodtak
elfogadni az Írás világos bizonyítékait, ha mindjárt - mint ebben az esetben is
- olyantól hallották, akit a Szentlélek különösen megvilágosított. Érveit nem
tudták megcáfolni, azonban következtetéseit nem fogadták el.
Hónapok teltek el, amióta az apostol Rómába érkezett; a
jeruzsálemi zsidók csak azután jelentek meg személyesen, hogy vádjaikat a
fogoly ellen előadják. Terveik már többször meghiúsultak; most azonban, hogy
Róma legmagasabb törvényszéke fog ítélkezni Pál felett, nem akartak újabb
vereséget szenvedni. Lisiás, Félix, Festus és Agrippa, mindannyian meg voltak
győződve ártatlanságáról. Ellenségei tehát csak az esetben remélhettek
eredményt, ha a császár kegyét fondorlattal igyekszenek megnyerni. Késedelem
csak szolgálatot tehet ügyüknek, mert ezáltal időt nyernek terveik jobb
kiépítésére és kivitelére. Ezért bizonyos ideig vártak, mielőtt vádjaikkal az
apostol ellen felléptek.
Isten gondviselése úgy intézte, hogy ez a halasztás az
Evangélium terjesztésére szolgált. Pál, őrzőinek jóindulatából, szép tágas
házban lakhatott, szabadon érintkezhetett barátaival és mindenkinek, aki
hallani akarta, naponta magyarázhatta az igazságot. Két évig így folytatta
működését "prédikálván az Istennek országát és tanítván az Úr Jézus
Krisztus felől való dolgokat teljes bátorsággal, minden tiltás nélkül."
Ezen idő alatt nem feledkezett meg az általa alapított
gyülekezetekről sem. Felismerte a veszélyt, mely az új hitre térteket
fenyegette; az apostol igyekezett, amennyiben módjában állott, leveleiben,
gyakorlati tanításokkal, intelmekkel segítségükre lenni. Szent életű munkásokat
is küldött ki Rómából a munkára; de nemcsak ezekhez a gyülekezetekhez, hanem
olyan területekre is, amelyeket ő maga még nem látogatott meg. Ezek a munkások,
mint bölcs pásztorok vezették tovább az apostol által dicsőségesen megkezdett
munkát; az apostol pedig, aki állandó összeköttetést tartott fenn velük,
értesült úgy a gyülekezetek állapotáról, mint a reájuk leselkedő veszélyekről.
Így vált lehetővé számára, hogy valamennyiük fölött bölcsen felügyeljen.
Mai Bibliai szakasz: 2
Sámuel 9
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
A Dávid és Salamon
palotájában lévő feljegyzések között két beszámolót is találunk, amelyeket az
író – amikor Dávid életét jegyezte le –, egy fejezetbe foglalt. Tudhatjuk ezt
bizonyos kifejezések ismétlődéséből, és Méfibóset nevének említéséből, aki
mindkét lábára lebénult, és Dávid király asztalánál étkezett (1-8. versek az
első beszámolót, míg 9-13 a
másodikat adják). Egymástól függetlenül két írnok is részletesen lejegyezte az
eseményeket, és az iratokat megőrizték a palotában. Később a történetíró fogta
ezt a két beszámolót, és egy fejezetté simította össze azokat.
A fejezet háttere
visszavisz bennünket abba az időbe, amikor Saul és Jonatán meghaltak a
Gilboa-beli csatában. Amikor haláluk híre elért Jonatán otthonába, a dajka, aki
a kisfiát nevelte, úgy döntött elmenekül, hogy mentse a gyermek életét. Fogta
az ötéves Méfibósetet, és ahogy menekültek a fiú leesett és mindkét lábára megsántult
(ld. 2Sám 4:4). Évekkel később e fejezet írója tudósít bennünket Dávid jó
tetteiről, a már idősebb Mefibóset irányába.
Ebből a szakaszból egy
olyan királyról tanulhatunk, aki kegyelettel adózik múltbéli ellenségének, az
előző királynak (esetünkben ez Saul) azáltal, hogy szívélyesen viszonyul a
leszármazottaihoz. Kéri, hogy Saul élő rokonai jöjjenek elé, és történetesen
Jonatán fiát, Méfibósetet viszik elé.
Dávid nagyon jóindulatúan bánik vele, visszaadja neki Saul birtokait,
sőt Méfibóset alá rendeli Saul szolgáját annak 15 gyermekével és 20
szolgálójával együtt, hogy műveljék a sérült ifjú földjeit. Így Méfibóset Ló-debárból Jeruzsálembe költözik, hogy
rendszeresen a király asztalánál étkezzen. Miért tette ezt Dávid? 2Sám 9:7
szerint Jonatánért, aki Méfibóset édesapja volt.
Mindenki, akinek voltak
ellenségei a múltban, egyszer elér arra a pontra, amikor át akarja majd hidalni
a meglévő szakadékot. Dávid is így tesz, és az író – a Szentlélek ihletésére
– Dávid életének ezt a jó cselekedetét
példaként állítja elénk. Dávid úgy érezte, helyre kell állítania a dolgokat
minél hamarabb. Ezt megtennie végül pár évbe telt, de a Szentlélek tőlünk is
azt szeretné, ha ugyanígy cselekednénk, és békeszerzők lennénk.
Drága Istenünk
Segíts nekünk, hogy
időnket és energiánkat hidak építésére fordítsuk, ott ahol a régiek leégtek,
részben vagy talán egészen a mi hibánkból esetleg a mi közreműködésünkkel.
Jézus nevében kérünk. Ámen!
Koot
van Wyk
206. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE 43-44. fejezeteihez (július 14-20.).
Néhány évvel ezelőtt a Via Appián sétáltam, azon
az ősi úton, ami Rómába vezet, és elhalad az Appius Fóruma mellett. Pál is
ugyanezen az úton sétált – keménykötésű bűnözők csoportjához láncolva. A 2000
évvel ezelőtt itt járt római szekerek nyoma még mindig látható a kőben.
Amikor elhaladtunk egy omladozó fogadó mellett,
melynek oldalán vadborostyán nőtt, elképzeltem a kereszt hajlott hátú öreg
harcosát, amint elcsigázottan Rómába tart, sértegetés és csúfolódás közepette,
amiket az út során azoktól kapott, akik megátalkodott bűnözőnek tartották.
A lelki szemeim előtt hirtelen egy férfit látok,
aki az elhaladó tömegből kiugrik, átkarolja Pált, és könnyekkel és örvendezve
magához öleli. Újra és újra megismétlődik ez a jelenet, amikor Pál lelki
gyermekei felismerik a szeretett evangelistát, aki az élet szavait beszélte
nekik Korinthusban, Filippiben és Efézusban. Micsoda öröm és megújult bátorság
lett Pál osztályrésze, mikor a barátai megköszönték áldozatos erőfeszítéseit a
maguk nevében!
Milyen gyakran jut eszünkbe, hogy köszönetet
mondjunk a lelki vezetőinknek? Azoknak, akik különösen értékes bibliaórákat
tartottak nekünk a szombatiskolában vagy a gyülekezeti tanítás során, és akiket
nagyban bátoríthatna, ha egy köszönő üzenetet kapnának tőled és tőlem! Mi a
helyzet a lelkésszel, aki megkeresztelt minket? Ha még mindig él az a személy,
megerősíthetnénk a szívét és örömet vihetnénk a mindennapjaiba a megbecsülés
egy szavával, hogy segítettek nekünk megismerni Jézust.
Cindy Tutsch
nyugalmazott
igazgatóhelyettes
Ellen G. White Intézet
Fordította Gősi Csaba
Ámen
VálaszTörlésÁmen!
VálaszTörlés