Higgyeztek az Ő prófétáinak - július 20 - SZOMBAT - 2 Sámuel 14

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 44. fejezet 1468. nap

Pál és munkatársai hűsége és buzgósága, úgyszintén a Krisztushoz megtértek hite és engedelmessége, nehéz viszonyaik közepette, megfeddi Krisztus szolgáinak mai lágymelegségét és hitetlenségét. Pál és munkatársai mondhatták volna, hogy hiábavaló munka Néró szolgáit megtérésre és Krisztusba vetett hitre felhívni, mivel rettenetes akadályokkal kell megküzdeniük. Erős ellenállásba ütköznek, súlyos kísértésekkel kell számolniuk, és ha meg is győződnének az igazságról, aligha állna módjukban engedelmeskedni. Pál azonban nem így gondolkozott; hittel hirdette az evangéliumot ezeknek a lelkeknek és eredménye az volt, hogy hallgatói közül néhányan engedelmességre határozták el magukat, kerüljön bármibe is. Tekintet nélkül az akadályokra és a veszélyekre, követték az igazságot; rábízták magukat Isten segítségére, hogy az elnyert világosságot másokkal is közölhessék.

Nemcsak az történt, hogy a császár házából lelkek tértek meg az igazsághoz, hanem helyükön is maradtak megtérésük után. Nem láttak okot, hogy eltávozzanak onnan, ahova a kötelesség állította őket, csak azért, mert környezetük nem volt rokon érzelmű. Az igazság ott éne őket és továbbra is ott maradtak, hogy megváltozott életmódjuk és jellemük által új hitük átalakító erejéről tanúbizonyságot tegyenek.

Kísértésbe jössz-e, hogy a viszonyokkal mentegesd magad, amiért nem teszel bizonyságot Krisztusról? Gondolj csak a tanítványok helyzetére a császár udvarában - a császár romlottságára, az udvar elvetemültségére. El sem képzelhetünk körülményeket, melyek kedvezőtlenebbek lennének a hitéletre és nagyobb áldozatot követelnének, vagy több ellenállást igényelnének, mint amelyek közepette ezek hívők éltek. És mégis! Nehézségeik és veszélyeik örvényében is hűségesek maradtak. Megkísérelheti ugyan a keresztény, hogy látszólag legyőzhetetlen akadályokra hivatkozva mentegetődzik, amiért nem követi Jézust és igazságát; elfogadható mentséget azonban nem hozhat fel. Ha tudna, akkor azt bizonyítaná, hogy Isten igazságtalan, mert gyermekei elé az üdvösség olyan feltételeit szabja, amelyeknek megfelelni lehetetlen.

Aki szívből igyekszik szolgálni Istennek, alkalmat fog találni, hogy bizonyságot tegyen Róla. Nehézségek nem képeznek akadályt olyan ember előtt, aki elhatározta, hogy mindenekelőtt Isten országát és annak igazságát keresi. Azzal az erővel, amelyet a hívő imája és az Írás kutatása által nyer, törekedni fog erkölcsös életre és a bűntől való szabadulásra. Miközben feltekint Jézusra, hitének megkezdőjére és bevégzőjére, aki elviselte a bűnösök ellenállását, maga is készségesen viseli el a megvetést és gúnyt. Ő pedig, akinek Igéje: igazság - megígérte segítségét és kegyelmét minden körülmények között. Örökkévaló karjai ölelik át azt a lelket, aki Hozzá fordul segítségért. Bizton nyugodhatunk oltalmában és elmondhatjuk: "Mikor félnem kellene is, én bízom te benned." (Zsolt. 56, 4.) Isten beteljesíti ígéreteit mindazokon, akik Benne reménykednek.

Az Üdvözítő saját példájával mutatta meg, hogy követői élhetnek e világban, anélkül, hogy e világból valók lennének. Ő nem azért jött, hogy részt vegyen csalóka élvezeteiben, nem azért jött, hogy szokásainak hódoljon, vagy fondorlataival éljen; Ő azért jött, hogy teljesítse Atyja akaratát és megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett. Ha a keresztény ezt a célt tartja szem előtt, akkor tiszta maradhat, bárhol legyen is. Bármilyen legyen állása, magas vagy alacsony, bárminő legyen élete, fényes vagy szerény, mindenkor hűséges kötelességteljesítésben fogja kimutatni az igaz hit, az igaz vallás erejét.

Nem a megpróbáltatásoktól mentesen, hanem azok kellős közepében fejlődik ki a keresztény jellem. Krisztus követőjét az ellentmondás és az ellenállás csak annál nagyobb éberségre, annál komolyabb imára készteti. Erős kísértés, ha Isten kegyelme által kitartunk és elviseljük - türelmet, éberséget, állhatatosságot, mélységes, maradandó bizalmat eredményez. A keresztény hit diadala az, hogy képesíti követőit: szenvedni és egyszersmind erősnek maradni; megalázkodni, de éppen alázatosság által győzni. Egész nap öldöklik, de mégis él; hordozza a keresztet, de így nyeri el a dicsőség koronáját.

Mai Bibliai szakasz: 2 Sámuel 14

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel+14&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel+14&version=NT-HU

Emlékszel Jézus megható történetre a tékozló fiúról Lukács 15: 11-32-ben? Ez a fejezet Jézus példázatának ószövetségi megfelelője hasonló motívumokkal, és néhány különbséggel.

Absolon szándékosan megölte a testvérét (13. fejezet), ezért el kellett menekülnie Gessurba, és három évet töltött ott. Dávid nagyon hiányolta (1. vers). Jóáb elhatározta, hogy megváltoztatja Dávid – Absolonhoz való – viszonyulását, mégpedig úgy, hogy egy bölcs asszonyt küld hozzá. Az asszony gyászolónak tettette magát, akinek volt két fia, akik egymás ellen küzdöttek, és végül az egyikőjük meghalt. Most a rokonok meg akarják ölni a másikat is, reménytelen jövőt hagyva így az asszonynak. Ezért Dávid előtt esedezett, hogy segítsen ebben a helyzetben. Dávid megígérte, hogy semmi sem fog történni a megmaradt fiúval, de az asszony még tovább akart menni, és azt szerette volna, hogy Dávid az Úr nevében ígérje ezt meg. Dávid megismételte az ígéretét az Úr nevében. Az asszony erre megkérdezte, miért nem teszi ugyanezt Absolonnal?

Az asszony rámutatott arra a bölcsességre, hogy „amíg Isten nem veszi el az életet, az a szándéka, hogy még az eltaszított se maradjon eltaszítva előle” (14. vers). Ez az evangélium esszenciája. Az az Isten, akiről az asszony beszélt, és az az Isten, akit Dávid ismert, ugyanaz volt, tehát nem viszonyulhatott Absolonhoz továbbra is az addigi módon.

Dávid azonban megérezte, hogy valaki betanította az asszonynak mindazt, amit mondott, és Jóábot gyanúsította vele. Az asszony becsületesen bevallotta, hogy igen, Jóáb volt. Az az Isten, akiről ez az asszony beszélt, megváltoztatta Dávid szívét. Tehát behívta Jóábot, és megparancsolta neki, hogy hozza vissza Absolont. Jóáb elment, visszahozta Absolont, de a király megparancsolta neki, hogy ne jöjjön a palotába, hanem maradjon a saját házában. Absolon két évig maradt a házában. Ekkor volt pontosan öt éve, hogy Dávid utoljára látta a fiát.

Absolon azt kívánta, bárcsak láthatná Dávidot, és hívatta Jóábot, hogy szervezzen egy találkozót. De Jóáb nem jött el. Absolon már nem bírta tovább, hogy ne láthassa az édesapját, ezért elég furcsa módon hívta fel Jóáb figyelmét, ugyanis felégettette Jóáb szomszédos földjét. Itt megfigyelhetjük, hogy a megfontolt gyilkosság bűntettének van egy utóda, mégpedig egy másik parancsolat áthágása: Absolon úgy kezeli a szomszédja földjét, mintha sajátja lenne.

  

Természetesen Jóáb most már  kényszerhelyzetben volt, hogy tegyen valamit, ami újra összehozza az apát a fiával. A 33. versben van az apa reakciója a tékozló fiúval. Amikor Jóáb a király elé terjesztette Absolon kérését, hogy láthassa őt, Dávid Absolonért küldetett. A tékozló fiú öt évnyi távollét után „elment a királyhoz, és arcával a földet érintve leborult előtte” (új prot. ford.) egy olyan magatartást mutatva, ami kifejezi, hogy nem méltó arra, hogy a király a fiának nevezze. Dávid pedig hasonlóképpen cselekedett, mint a tékozló fiú apja: „a király pedig megcsókolta Absolont”. Milyen édes megbékélés!

Szerető Istenünk!

Úgy állunk előtted, mint akiknek szintén szükségük van megbékélésre, hogy helyreállítsuk kapcsolatunkat Veled és embertársainkkal. Add meg azt a napot, amikor elkötelezzük magunkat újra Feléd, és béke uralkodik majd minden dombon és hegyen, minden faluban és városban, és mindenek felett, a szívünkben! Ámen.

Koot van Wyk

206. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  43-44. fejezeteihez (július 14-20.).

Néhány évvel ezelőtt a Via Appián sétáltam, azon az ősi úton, ami Rómába vezet, és elhalad az Appius Fóruma mellett. Pál is ugyanezen az úton sétált – keménykötésű bűnözők csoportjához láncolva. A 2000 évvel ezelőtt itt járt római szekerek nyoma még mindig látható a kőben.

Amikor elhaladtunk egy omladozó fogadó mellett, melynek oldalán vadborostyán nőtt, elképzeltem a kereszt hajlott hátú öreg harcosát, amint elcsigázottan Rómába tart, sértegetés és csúfolódás közepette, amiket az út során azoktól kapott, akik megátalkodott bűnözőnek tartották.

A lelki szemeim előtt hirtelen egy férfit látok, aki az elhaladó tömegből kiugrik, átkarolja Pált, és könnyekkel és örvendezve magához öleli. Újra és újra megismétlődik ez a jelenet, amikor Pál lelki gyermekei felismerik a szeretett evangelistát, aki az élet szavait beszélte nekik Korinthusban, Filippiben és Efézusban. Micsoda öröm és megújult bátorság lett Pál osztályrésze, mikor a barátai megköszönték áldozatos erőfeszítéseit a maguk nevében!

Milyen gyakran jut eszünkbe, hogy köszönetet mondjunk a lelki vezetőinknek? Azoknak, akik különösen értékes bibliaórákat tartottak nekünk a szombatiskolában vagy a gyülekezeti tanítás során, és akiket nagyban bátoríthatna, ha egy köszönő üzenetet kapnának tőled és tőlem! Mi a helyzet a lelkésszel, aki megkeresztelt minket? Ha még mindig él az a személy, megerősíthetnénk a szívét és örömet vihetnénk a mindennapjaiba a megbecsülés egy szavával, hogy segítettek nekünk megismerni Jézust.

Cindy Tutsch

nyugalmazott igazgatóhelyettes

Ellen G. White Intézet

Fordította Gősi Csaba