Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – A nagy küzdelem 7. fejezet 1572. nap
A reformáció súlyos válságba jutott. Századokon át Róma
hatalmas uralkodókat rémisztgetett egyházi átokkal; erős birodalmakat gyászba
és nyomorba döntött. Akikre ez az ítélet lesújtott, azokra világszerte
rémülettel és borzadással tekintettek. Nem érintkezhettek társaikkal, és
törvényen kívül helyezték őket. Szabad volt őket üldözni és kiirtani. Luther
jól látta a közelgő vihart, de nem ingadozott.
Bízott abban, hogy Krisztus pártfogolja és megoltalmazza. A
mártír hittel és bátran írta: "Hogy mi fog történni, nem tudom, és nem is
igyekszem megtudni... Sújtson a csapás bárhova, nem félek. Egyetlen levél sem
hull le a fáról Atyánk akarata nélkül. Mennyivel inkább van gondja ránk! Az
Igéért meghalni könnyű, mivel maga a testté lett Ige is meghalt. Ha vele halunk
meg, élni is fogunk vele; s ha azt az utat járjuk, amelyen Ő már áthaladt,
akkor ott leszünk, ahol Ő van, és mindörökre vele maradunk. "
Luther így szólt, amikor a pápai bulla eljutott hozzá:
"A bullát megvetem, és támadom, mint szentségtelent és hamisat... Krisztus
az, akit elítélnek benne... Örülök, hogy a legjobb ügyért ér engem ilyen baj.
De már felszabadultabb vagyok, mert végre tudom, hogy a pápa az Antikrisztus,
és trónja a Sátán trónja. "
Róma parancsának azonban megvolt a következménye. A börtön,
a kínzás és a kard hatásos fegyver volt az engedelmesség kikényszerítésére. A
gyengéket és babonásokat megremegtette a pápai rendelet, és ha általános is
volt a Luther iránti rokonszenv, sokan drágábbnak tartották az életet annál,
mintsem hogy kockáztassák a reformáció ügyéért. Minden azt mutatta, hogy a
reformátor munkája nemsokára lezárul.
Luther azonban most sem félt. Róma átkait szórta rá, a
világ pedig figyelte, és meg volt győződve arról, hogy Luther vagy elpusztul,
vagy meghódolásra kényszerül. De Luther félelmetes súllyal fordította vissza
Rómára a kárhoztatást, és nyilvánosan kimondta, miként döntött: végleg elhagyja
az egyházat. Diákok, doktorok, minden rendű és rangú polgárok sokasága
jelenlétében Luther elégette a pápai bullát, az egyházi törvényekkel, a pápai
rendelkezésekkel és a pápa hatalmát alátámasztó írásokkal együtt.
"Könyveim elégetésével ellenségeim az igazság ügyének ártottak egyszerű
emberek szívében, és lelküket megrontották. Viszonzásul én is elégettem az ő
könyveiket. Komoly küzdelem kezdődött most. Eddig csak játszottam a pápával.
Isten nevében kezdtem ezt a munkát, de Isten hatalma által, nélkülem fog
befejeződni. "
Luther így válaszolt ellenségei gyalázkodásaira, akik ügyét
gúnyosan gyengének minősítették: "Ki tudja, hogy nem Isten hívott-e el, és
választott ki, s így nem kellene-e félniük, hogy éppen Istent vetik meg, amikor
engem megvetnek? Mózes egyedül volt, amikor Egyiptomból menekült; Illés is
egyedül volt Akháb király uralkodása idején. Ésaiás Jeruzsálemben, Ezékiel
Babilonban volt egyedül... Isten sohasem választott prófétának főpapot, sem más
fontos személyiséget, hanem sok esetben kis embereket és lenézetteket, egyszer
még pásztort - Ámóst - is. A szenteknek minden korban életük kockáztatásával
kellett megfeddniük a hatalmasokat, a királyokat, a hercegeket, a papokat és a
bölcseket... Nem azt mondom, hogy próféta vagyok, de azt igen, hogy éppen azért
kell félniük, mert én egyedül vagyok, ők pedig sokan. Biztos vagyok abban, hogy
Isten Igéje velem van, és nem velük. "
Luther emberfeletti küzdelmet vívott önmagával, amíg
elhatározta, hogy végleg elszakad az egyháztól. Ez idő tájt írta: "Napról
napra jobban érzem, milyen nehéz megszabadulni azoktól az aggályoktól,
amelyeket az ember gyermekkorában magába szívott. Ó mennyi szenvedésembe került
- jóllehet a Szentírás mellettem szólt -, míg önmagam előtt igazoltam, hogy a
pápával szemben mernem kell egymagam kiállni, és őt Antikrisztusnak nevezni!
Mennyit gyötrődtem! Hányszor tettem fel magamnak azokat a metsző kérdéseket,
amelyeket oly sokszor hallottam a pápisták ajkáról: ,Csak te vagy bölcs?
Lehetséges, hogy mindenki más téved? És ha mégis te vagy az, aki téved és aki
oly sok lelket tévedésbe, majd pedig az örök kárhozatba sodor?' Harcoltam
magammal is és Sátán ellen is. De Krisztus csalhatatlan szava erőssé tette
szívemet e kétségekkel szemben. "
A pápa már korábban azzal fenyegette Luthert, hogy egyházi
átokkal sújtja, ha nem tagadja meg tanait. Fenyegetését most beváltotta. Egy
újabb bulla jelent meg, amely kimondta, hogy Luther végleg különvált a római
egyháztól, és a menny átkozottjának bélyegezte őt és mindazokat, akik tanait
elfogadják. A nagy küzdelem most kezdődött el igazán.
Mindazok, akiket Isten a koruknak különösképpen szóló
igazságok hirdetésével bíz meg, támadások célpontjává lesznek. Luther korában
is volt jelenvaló igazság, amely ebben az időben különösen fontos volt. Az
egyháznak ma is megvan a jelenvaló igazsága. Istennek, aki mindent szándéka
szerint cselekszik, tetszett, hogy embereket különböző körülmények közé
helyezzen, és koruk sajátosságainak megfelelő feladatokkal bízzon meg. Az
igazság nagyobb távlatai tárulkoznak fel előttük, ha értékelik a kapott
világosságot. A többségben azonban ma sincs nagyobb vágy az igazság után, mint
annak idején a Lutherral ellenkező katolikusokban. Az emberi elméleteknek és
hagyományoknak Isten Igéjével szemben ma is épp oly keletje van, mint a korábbi
századokban. Ne számítson a jelenvaló igazság hirdetője arra, hogy kedvezőbb
fogadtatásban részesül, mint a korábbi reformátorok! A nagy küzdelem, amely
Krisztus és Sátán - az igazság és tévelygés - között folyik, a világtörténelem
végéig egyre hevesebb lesz.
Jézus így szólt tanítványaihoz: "Ha e világból
volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé; de mivelhogy nem vagytok e
világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl
titeket a világ. Emlékezzetek meg ama beszédekről, amelyeket én mondtam néktek.
Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd;
ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd" (Jn
15:19-20). Az Úr azonban ezt is világosan kijelentette: "Jaj néktek, mikor
minden ember jót mond felőletek; mert éppen így cselekedtek a hamis prófétákkal
az ő atyáik" (Lk 6:26). A világ lelkülete ma sem egyezik meg jobban
Krisztus lelkületével, mint régebben, és azokat, akik Isten Igéjét tisztán
prédikálják, ma sem fogadják szívesebben, mint annak idején. Az igazság
megtámadásának formái változhatnak. Lehet, hogy a gyűlölet kevésbé nyílt, mert
ravaszabb, de ugyanazok az ellentétek ma is megvannak, és meg fognak mutatkozni
az idők végéig.
Mai Bibliai szakasz: 2
Krónikák 19
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Jósafát jó király és lelki vezető volt,
bátran szólította fel népét a reformációra és az Istennek való engedelmességre.
Isten megáldotta őt nagy gazdagsággal és dicsőséggel (2Krón 18:1). Jólétének
csúcsán azonban Jósafát megengedte, hogy fia, Jórám elvegye feleségül Akháb
leányát, ezáltal Jósafát és felesége sógorságba kerültek Akhábbal és Jézabellel,
Izrael első, legendásan gonosz királyi párjával. Ennek következtében Isten
visszavonta Jósafáttól gondviselő áldásait. Isten nem személyválogató (19:7).
Mi is ugyanezt a bánásmódon várhatjuk a szent és következetes Istentől, ha –
Jósafáthoz hasonlóan – kitartunk a saját magunk választotta úton.
A mindenható Isten Jéhu prófétán keresztül
világossá tette a király előtt, hogy haragszik rá azért, amiért Jósafát
barátságot szerzett az ökumenikus beállítottságú, világias és gazdag Akhábbal
(2-3. vers). Habár Jósafát továbbra is folytatta a lelki megújulás és
reformáció munkáját népéért, Isten világos parancsának megszegése komoly
következményekkel járt, és tovább mélyítette a hitehagyást Júdában. Isten
parancsolatainak egy „csekély átigazítása” semmissé tette Jósafát több éves
reformációs munkáját!
A hívő részéről sosem jó megoldás a
hitetlennel kötött házasság, és az sem, ha Isten bármely parancsát a világ
lelkületéhez vagy tanításaihoz igazítjuk. A megújulás és a reformáció saját
életünkben kell, hogy elkezdődjék, amint naponta alárendeljük akaratunkat
Istennek, és úgy döntünk, hogy „minden igével
[élünk], amely Istennek szájából származik” (Mt 4:4).
Fernando Canale
221. heti olvasmány A NAGY KÜZDELEM
7. fejezetéhez
(október 27 – november 2.).
Luther Mártonra korának igen nagy szüksége volt.
Buzgó volt, odaszánt és lángolt, nem ismervén félelmet, pusztán az Isten
félelmét, és csak a Szentírást ismerte el a vallásos hit alapjának. Rajta
keresztül Isten óriási munkát végzett el, hogy az egyházat megreformálja és a
világot felvilágosítsa. Luthert Isten a viszontagságok, nélkülözések és a
kemény fegyelmezés iskolájában készítette fel élete fontos küldetésére.
Élete korai szakaszában azonban hibás nézetei
voltak a hit jelentéséről. Aztán felfedezett egy latin nyelvű Bibliát,
tanulmányozta, és mélyen áthatotta bűnös állapotának tudata. Azonban a
bűnbocsánatról való helytelen nézete arra késztette, hogy a megbocsátást az
által keresse, hogy az egyház valamennyi szertartásának megfeleljen, és így
nyerjen békét. Isten egy barátját küldte hozzá, hogy segítse Luthert ennek a
félreértésnek a tisztázásában. Aztán megragadta az igazságot, és békére lelt,
végül pedig a római egyházzal való kapcsolatát is felbontotta.
Luther szilárdan hű maradt elveihez, még később
is, amikor a korábbi egyháza részéről sokféle büntetéssel, még halállal is
fenyegették. Határozottan hitte, hogy Isten vele van. Tudta, hogy Isten munkája
Isten ereje által be lesz fejezve.
Alyssa Haijon
a Kelet-Ázsiai Oktatási Intézet hallgatója
(Malajzia)
Fordította Gősi Csaba
Ámen🛐✝️🙏
VálaszTörlés