Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – A nagy küzdelem 8. fejezet 1579. nap
Luther nem akarta, hogy állhatatosságát a császár
lázadásnak tartsa. Ezért távozása után ezt írta a császárnak: "Isten, aki
a szívek vizsgálója, a tanúm, hogy a legnagyobb készséggel engedelmeskedem
felségednek tisztességben és gyalázatban, életemben és halálomban, és kivétel
nélkül mindenben, ami nem érinti Isten szavát, amely az embert élteti. A jelen
élet dolgaiban hűségem rendületlen, mert ha itt vesztünk vagy nyerünk,
üdvösségünkhöz képest érdektelen. De abban, ami örök érdekeinket érinti, Isten
nem akarja, hogy az ember embernek vesse alá magát. Mert a lelki dolgokban való
meghódolás valójában imádat, és ez egyedül a Teremtőt illeti meg. "
Luthert Wormsból jövet még jobban körülrajongták, mint
odafelé menet. Rangos egyházi személyek köszöntötték a kiátkozott szerzetest,
és polgári hatalmasságok tisztelték meg azt az embert, akit a császár
megbélyegzett. Unszolták, hogy prédikáljon, és a császári tilalom ellenére
ismét felállt a szószékre. "Soha nem ígértem, hogy láncra verem Isten
szavát - mondta -, és nem is fogom megígérni. "
Nem sokkal Wormsból való távozása után a pápa híveinek
sikerült a császárt rávenniük a Luther elleni ediktum kiadására. A rendelet a
reformátort Sátánnak bélyegezte. Az állt benne, hogy Luther "maga a Sátán
emberi alakban és barátcsuhában". A rendelet kimondta: mihelyt Luther
menlevele lejár, intézkedni kell, hogy munkáját megszüntesse. A császár
megtiltotta, hogy bárki is befogadja, enni vagy inni adjon neki, szóval vagy
tettel, nyilvánosan vagy magánjelleggel segítse vagy támogassa. A parancs úgy
hangzott, hogy el kell fogni, bárhol is legyen, és át kell adni a hatóságoknak;
híveit szintén börtönbe kell vetni, és vagyonukat el kell kobozni; Luther
írásait meg kell semmisíteni; és végül, mindazok, akik e rendelettel
ellentétesen merészelnek cselekedni, a rendeletben foglalt ítélet alá esnek. A
szász választófejedelem és a Lutherhez legközelebb álló fejedelmek nem sokkal a
reformátor távozása után elhagyták Wormsot, és az országgyűlés szentesítette a
császár rendeletét. A pápa hívei ujjongtak. Azt gondolták, hogy a reformáció
sorsa megpecsételődött.
Isten azonban gondoskodott szolgája számára menedékről a
veszély idején. Valaki éberen figyelte Luther minden mozdulatát. Egy őszinte,
nemes szív elhatározta, hogy megmenti. Nyilvánvaló volt, hogy Róma csak Luther
halálával éri be, és hogy Luther csak akkor menekül meg az oroszlán torkából,
ha elrejtőzik. A szászországi Frigyes Istentől kapott bölcsességgel
elhatározta, hogy megmenti a reformátort. A választófejedelem hü barátok
segítségével valósította meg tervét. Sikerült elrejteniük Luthert barát és
ellenség elől egyaránt. Útközben hazafelé elrabolták kísérőitől, és az erdőn át
nagy sietve egy elszigetelt hegyi erődbe, Wartburg várába vitték. Mind
elfogását, mind pedig elrejtését olyan titokzatosság fedte, hogy sokáig még
maga Frigyes sem tudta, hova vitték. Ennek is megvolt az oka. Ameddig a
választófejedelem nem tudott semmit Luther hollétéről, nem is árulhatott el
semmit. Örült, hogy a reformátor biztonságban van, és ez elég is volt neki.
Elmúlt a tavasz, a nyár, az ősz. Jött a tél, és Luther még
mindig fogoly volt. Aleander és hívei ujjongtak, mert úgy tűnt, hogy az
evangélium fénye kialvóban van. De nem ez történt. A reformátor töltögette
lámpását az igazság tárházából, és e lámpásból még több fény sugározhatott.
Wartburg barátságos biztonságában Luther egy ideig örült,
hogy megszabadult a harc hevétől és kavargásától. De sokáig nem tudott örömet
találni a csendben és nyugalomban. Hozzászokott a tevékeny élethez és a kemény
küzdelemhez. Nehezen viselte el a tétlenséget. Magányos napjaiban az egyház
állapota foglalkoztatta, és kétségbeesetten kiáltott: "Ó, jaj! Nincs senki
az Úr haragjának e napján, aki falként állna az Úr előtt, és megmentené
Izraelt!"39 Majd önmagára gondolt, és attól félt, hogy gyávasággal
vádolják majd, amiért kivonta magát a küzdelemből. Azután szemrehányást tett
magának tétlenségéért és kényelmességéért. Pedig napi teljesítménye több volt,
mint amennyit egy ember elvégezhet. Tolla sohasem pihent. Miközben ellenségei
azzal áltatták magukat, hogy elhallgattatták, tevékenységének kézzelfogható
bizonyítékai megdöbbentették és zavarba ejtették őket. Tollából származó
tanulmányok tömegei forogtak közkézen egész Németországban. Az Újtestamentum
német nyelvre fordításával nagyon fontos szolgálatot tett honfitársainak. Sziklás
Pátmoszából majdnem egy teljes évig hirdette az evangéliumot és feddte korának
bűneit és tévelygéseit.
De Isten nem csak azért vonta ki Luthert a közélet
színpadáról, hogy ellenségei haragjától megvédje; nem is azért, hogy nyugodtan
végezhesse ezeket a fontos munkákat. Drágább volt ennél az a cél, amit Isten el
akart érni. A hegyek közt, a csendben, a magányban és ismeretlenségben
Lutherhez nem ért el sem a segítő kéz, sem pedig az emberi dicséret. Így óvta
Isten a gőgtől és az elbizakodottságtól, ami olyan sokszor kíséri a sikert.
Szenvedés és megalázás által készítette fel, hogy ismét biztonságban tudjon
járni a szédítő magasságokban, ahova olyan hirtelen emelkedett fel.
Amikor az ember az igazság nyújtotta szabadságnak
örvendezik, szívesen dicsőíti azokat, akiket Isten eszközként használ fel, hogy
a tévelygés és babona láncait széttörje. Sátán igyekszik az ember figyelmét
Istenről emberi eszközökre irányítani, hogy Isten helyett emberekhez kötődjék.
Azt akarja, hogy a puszta eszközt becsülje, és figyelmét eltereli arról a
gondviselő Kézről, amely az eseményeket irányítja. Nagyon sokszor a dicsőített
és nagyra becsült vallási vezetők szem elől tévesztik, hogy Istentől függenek,
és kezdenek önmagukban bízni. Ebből pedig az következik, hogy igyekeznek azoknak
az embereknek a gondolkozását és lelkiismeretét irányítani, akik hajlamosak
arra, hogy Isten Igéje helyett tőlük várják az eligazítást. A reformáció
munkáját sokszor gátolja támogatóinak effajta lelkülete. Isten szeretné megóvni
ettől a veszélytől a reformáció ügyét. Azt akarta, hogy a reformáció munkája az
Isten pecsétjét, és ne emberi bélyeget viseljen magán. Az emberek Lutherre, az
igazság magyarázójára néztek. Isten eltávolította Luthert, hogy mindenki az
igazság örökkévaló Szerzőjére tekintsen.
Mai Bibliai szakasz: 2
Krónikák 26
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
A fejezet nyitó szavai
így jellemzik a fiatal, 16 éves Uzziást: „Azt
tette, amit helyesnek lát az Úr” (4. vers - új prot. ford.). Mégis
felfuvalkodott, bement a szentélybe, hogy illatáldozatot mutasson be az
oltáron, ahol csak a papoknak lett volna szabad. Isten leprával sújtotta őt, és
úgy maradt fenn az emléke, mint a király, aki „poklos maradt halála napjáig”
(21.vers - új prot. ford.). Mennyire másképp érhetett volna véget Uzziás
története, ha nem felejti el, hogy személyes előmenetele és vívmányai mind az
Isten munkájának köszönhető, és nem a saját érdeme.
Ha egy
fiatal istenfélő király, akin keresztül Isten annyi mindent elért, ilyen
könnyen a büszkeség áldozatává válhatott, mennyivel inkább megtörténhet ez
veled vagy velem! Egyedül akkor vagyunk biztonságban, ha emlékezünk, hogy
„csodálatos segítséget” kapunk mindenben, amit teszünk.
Brandon Schroeder
222. heti olvasmány A NAGY KÜZDELEM
8. fejezetéhez
(november 3-9.).
„Luther Márton a legkiemelkedőbb azok között,
akik által Isten a katolicizmus sötétségéből a tisztultabb hit világosságára
vezette az egyházat.” (A nagy küzdelem. Budapest, 1985, H. N. Adventista
Egyház, 111. o.).
Luther Márton annyira elkötelezett volt Isten
műve iránt, hogy a munkájának hatását még ma is érezhetjük. Luther a különböző
országokban az írásai és prédikációi által vált ismertté. Mindenki hallott
erről az egyszerű szerzetesről, aki vette magának a bátorságot, és leleplezte a
pápaságot.
Mi volt a titka a bátorságának? Amikor a császár
felé közeledett, a bátorsága részben elhagyta őt. A találkozás előestéjén
tudta, hogy a tételeinek visszavonása az élethez vezet, de ha hűséges marad, az
a halálba viszi. Azon az éjjelen Luther az egyetlen helyes dolgot tette, amit
tehetett. Imádkozott, és Istenhez kiáltott segítségért. De vajon a saját jó
híréért imádkozott, vagy az életéért? Egyik sem! Isten művéért imádkozott. Ami
legjobban foglalkoztatta, az az volt, hogy az igazság ne legyen semmissé téve.
Tudta, hogy nem róla szól a dolog, hanem Isten művéről. Azt is tudta, hogy
Isten az egyetlen, aki gondoskodni tud az Ő művéről. Luther elismerte, hogy
menthetetlen, és abba az egyetlen valakibe kapaszkodott, aki segíthetett neki.
Ezáltal tartós hatást ért el.
Isten minket is arra hív el, hogy nagy munkát
végezzünk. Nekünk is ki kell hozzuk a világot a sötétségből Isten csodálatos
világosságára. Azonban csak akkor tudjuk ezt megtenni, ha megtanultuk Luther
titkát, tudniillik, hogy egyedül Isten erejére hagyatkozzunk. Nehéz idők jönnek ránk, amikor államférfiak
előtt kell megállnunk és bátorságra lesz szükségünk. Ott pedig a tudásunk nem
fog segíteni, ha nem tanultunk meg függeni Istentől.
Meg kell tanulnunk Luther titkát, ha erősen
akarunk megállni a lábunkon az elkövetkezendő nehéz időkben.
Franziska Renauer
Momento Medien
München, Németország
Fordította Gősi Csaba
Ámen🛐✝️🙏
VálaszTörlésÁmen!
VálaszTörlés