Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 19. fejezet 986. nap
19.
Jákób kútjánál
Útban Galilea felé Jézus áthaladt Samárián. Déltájban érte
el Sékhem gyönyörű völgyét. E völgy bejáratánál volt Jákób kútja. Jézus
elfáradt az utazásban, és leült pihenni, míg tanítványai elmentek élelmet
vásárolni.
A zsidók és a samaritánusok esküdt ellenségek voltak, és
amennyire csak lehetett, minden érintkezést kerültek egymással. Szükség esetén
valójában lehetett kereskedelmi kapcsolatot létesíteni a samaritánusokkal - ezt
az írástudók törvényesnek ítélték -, de minden társadalmi érintkezést
megtiltottak. Zsidó nem kért kölcsön samaritánustól, nem fogadott el
szívességet, még egy falat kenyeret vagy egy pohár vizet sem. A tanítványok,
amikor élelmet vásároltak, a nemzeti szokásoknak megfelelően cselekedtek. Ezen
túl viszont nem mentek. Szívességre kérni egy samaritánust, vagy bárhogyan
segíteni neki - ilyesmi még Krisztus tanítványainak sem jutott volna eszébe.
Jézus ült a kút szélén, bágyadt volt az éhségtől és a
szomjúságtól. Hosszú volt az út reggel óta, és most tűzött Reá a déli nap.
Szomjúsága csak fokozódott, ahogy a hűs, frissítő vízre gondolt, amely oly
közel volt hozzá, de mégis elérhetetlen, mivel nem volt sem kötele, sem
vizeskorsója, és a kút mély volt. Neki is emberi természete volt, várnia
kellett tehát, amíg jön valaki és vizet merít.
Egy samáriai asszony közeledett, és mintha észre sem vette
volna Jézust, korsóját megtöltötte vízzel. Megfordult és elindult, ekkor Jézus
inni kért tőle. Keleti ember ilyen szívességet nem hárított volna el. Keleten a
vizet "Isten ajándékának" nevezték. A szomjazó utasnak vizet adni -
ezt olyan szent kötelességnek tartották, amiért a sivatagi arabok képesek
voltak útjukról letérni. A zsidók és samaritánusok közti gyűlölet azonban
meggátolta az asszonyt abban, hogy szívességet ajánljon fel Jézusnak, a
Megváltó viszont kereste a kulcsot szívéhez, és isteni szeretettől vezérelt
tapintattal kért, nem pedig ajánlott szívességet. Ha felajánlja segítségét,
lehet, hogy az asszony visszautasítja, a bizalom azonban bizalmat ébreszt. A
menny Királya jött ehhez a kivetett lélekhez, szolgálatot kért kezéből. Ő, aki
az óceánt teremtette, akinek hatalma van a nagy mélységek vizein, aki
elindította a forrásokat és a föld csatornáit, fáradtan megpihent Jákób
kútjánál, és rá volt utalva egy idegen szívességére még egy korty víz
tekintetében is.
Az asszony látta, hogy Jézus zsidó. Meglepetésében
elfelejtette a kérést teljesíteni, inkább megpróbálta az okát megfejteni:
"Hogy kérhetsz inni zsidó létedre éntőlem, aki samáriai asszony
vagyok?" (Jn 4: 9) - kérdezte.
Jézus így felelt: "Ha ismernéd az Isten ajándékát, és
hogy ki az, aki ezt mondja néked: Adj innom! te kérted volna őt, és adott volna
néked élő vizet" (Jn 4:10). Azon is csodálkozol, hogy oly csekély
szívességet kérek tőled, mint egy korty víz a lábunknál levő kútból. Ha te
kértél volna engem, az örök élet vizét adtam volna.
Az asszony nem értette meg Krisztus szavait, de érezte
ünnepélyes jelentőségüket. Könnyed, kötekedő magatartása kezdett megváltozni.
Feltételezte, hogy Jézus az előttük levő kútról beszél, és így szólt: "
Uram, nincs mivel merítened és a kút mély: hol vennéd tehát az élő vizet? Avagy
nagyobb vagy-é te a mi atyánknál, Jákóbnál, aki nékünk adta ezt a kutat, és
ebből ivott ő is?" (Jn 4:11-12) Csak egy szomjas, úttól megfáradt, poros
vándort látott maga előtt. Gondosan összehasonlította Őt az igen tisztelt Jákób
pátriárkával. Valóban úgy érezte - és ez természetes -, hogy nincs olyan kút,
amely fölérhetne azzal, amiről még az atyák gondoskodtak. A múltba tekintett,
az atyákra, és előre, a Messiás eljövetelére, miközben az atyák Reménye, maga a
Messiás mellette volt, s ő nem ismerte fel. Ma is mennyi szomjas lélek áll
közel az élő vízhez, és mégis messze tekint az élet kútforrásától! "Ne
mondd a te szívedben: Kicsoda megy föl a mennybe? (azaz, hogy Krisztust
aláhozza;) Avagy: Kicsoda száll le a mélységbe? (azaz, hogy Krisztust a
halálból felhozza.) [. . .) Közel hozzád a beszéd, a szádban és a szívedben
van: [...] Mert ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben
hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol" (Róm
10:6-9).
Mai Bibliai szakasz: Lukács
15
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Hogyan kell a
szenteknek a bűnösökhöz viszonyulniuk? Például ha egy nem keresztény kollégád,
vagy szomszédod vendégségbe hív? Vagy meghívnak egy teljesen világi rokonod
esküvőjére? Sokan kényelmetlenül érezzük magunkat olyan emberek társaságában,
akik nem velünk azonos értékeket tisztelnek. Feszélyez, hogy mit együnk,
igyunk, miről beszéljünk.
Jézus olyan sok időt
töltött a bűnösökkel, hogy a farizeusok felháborodva panaszolták: „Ez bűnösöket fogad magához, és velük együtt
eszik” (Lk 15:2 - ÚRK). Jézus három
legnagyobb példázatával felelt meg nekik. Az elveszett bárány, az elveszett
drachma és a tékozló fiú példázatával. Mindegyik válaszol a kérdésre: „Hogyan
bánik Isten az elveszett bűnösökkel?” E példázatokban Jézus megmagyarázza
küldetésének célját és bemutatja Isten megváltási tervét. Mindhárom példázat
három részre tagolódik: 1.) valami értékes elveszik, 2.) az elveszett holmi
keresése és 3.) az elveszett dolog megtalálásának megünneplése.
Jézus mindenkire,
férfiakra és nőkre is vonatkoztatja mondanivalóját e példázatokban. „Melyik
ember az közületek, …” (4. vers),
„Vagy ha valamelyik asszonynak…” (8.vers). Lukács evangéliuma 15. fejezetének olvasása közben képzeljük
magunkat az elveszett juhát kereső pásztor, vagy a pusztaságban bolyongó, elveszett
bárány helyébe! Érezzük át, ahogy az asszony aggódva keresi elveszett
pénzérméjét, és a megkönnyebbülését, amikor megtalálja! Jusson eszünkbe arról,
ahogy az apa siet tékozló fia elé, hogy Isten együttérzéssel, elfogadással és
örömmel fogadja az elveszett embereket!
Te minek örvendezel? Keresztényként
szükséges ezt a kérdést tisztáznunk, hiszen válaszunk a fontossági sorrendünket
tükrözi. Örvendezés helyett a tékozló fiú bátyjához hasonlóan mi is
felháborodunk, amikor a megérdemelt büntetés helyett a bűnös együttérzést és
megbocsátást nyer? Az idősebb fivér reakciójára hajlanánk talán mi is, amikor
apja őt is hívta az ünnepségre? „Íme, mennyi
esztendeje szolgálok neked, parancsodat soha meg nem szegtem, és nekem sosem
adtál még egy kecskegidát sem, hogy a barátaimmal vigadjak. Amikor pedig ez a
fiad megjött, aki paráznákkal emésztette föl vagyonodat, levágattad neki a
hizlalt borjút” (29-30. vers).
Ha te is úgy állsz a
bűnösökhöz, mint a tékozló fiú bátyja, akkor figyelj az Atya irgalmas
könyörgésére: „Fiam, te mindig velem vagy
és mindenem a tiéd. Vigadnod és örülnöd kellene tehát, hogy a te testvéred
meghalt és feltámadt, elveszett és megtaláltatott” (31-32. vers).
Hogyan viszonyul tehát
Isten a bűnösökhöz? Addig keresi őket, amíg rájuk nem lel, megünnepli
visszatérésüket és gyermekeivé fogadja őket. Ő értünk is ezt tette, tehetünk-e
mi vajon kevesebbet másokért?
Douglas Jacobs, D.Min.
138. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
19-20. fejezetEIhez
(március 25 –31.).
János 4:42 így szól:
„És azt mondják vala az asszonynak, hogy: Nem a te beszédedért hiszünk immár:
mert magunk hallottuk, és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ üdvözítője, a
Krisztus.”
A saját tapasztalatuk
volt az, ami a változást hozta a szamaritánusok számára. Volt már valaha
tapasztalatod a Megváltóval? Olyan erős tapasztalat, amely meggyőzött a
szeretetéről és a hatalmáról? Talán már ellustultunk, megelégedve az évekkel
ezelőtti keresztelkedés élményével. Vagy talán azt gondoljuk, hogy az élő
vízből egyetlen korty is elegendő egy életre. Azonban nem így van!
Amikor Krisztus azt
mondta, hogy többé meg nem szomjazunk, azt értette ezen, hogy ha valaha megízleljük
őt, elveszítjük a sóvárgást, ízérzékelést minden másra. A világunk élvezetei
iránt való szomjúságot felváltja az a szomjúság, hogy egyre több élő vizet
fogyasszunk, ami ingyen van, és bőségesen rendelkezésre áll. Naponta kell igyuk
azt a vizet, megízleljük és tapasztaljuk saját magunk számára.
Máté 7:21-ben az áll,
hogy nem elég Jézust „Uramnak” szólítani; nem elég kereszténynek vallani
magunkat. Amikor Jézus kijelenti, hogy „Sohasem ismertelek titeket”, nem csak
értelmi ismerést ért alatta. A Biblia az „ismerni” szót rendkívül bensőséges
értelemben használja. Jézus úgy érti, hogy sohasem volt kapcsolatban velük.
Te és én tapasztaltuk-e
már Őt? Vagy az ismeretünk róla csak értelmi és nem tapasztalati? Olyanok
vagyunk-e, mint az asszony a kútnál, aki, amikor először találkozott Jézussal,
közel volt hozzá bizonyos értelemben, és távol tőle más értelemben?
Joshua Cinsnangmang,
Mianmar
(a Kelet-ázsiai
Oktatási Intézet hallgatója)
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlés