Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 19. fejezet 987. nap
Jézus nem válaszolt azonnal a Reá vonatkozó kérdésre, hanem
ünnepélyes őszinteséggel így szólt: "Mindaz, aki ebből a vízből iszik,
ismét megszomjúhozik: Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki,
soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök
életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne" (Jn 4:13-14).
Aki e világ kútjainál próbálja csillapítani szomját, csak
azért iszik, hogy újból megszomjazzék. Az emberek mindenütt kielégítetlenek.
Vágyakoznak valamire, ami a lelki szükségleteket elégíti ki. Csak Egyvalaki
képes erre. A világ szükséglete, az összes népek reménysége Krisztus. Az isteni
kegyelem, melyet egyedül Ő képes nyújtani, olyan, mint az élő víz: megtisztít,
felfrissít, felüdíti a lelket.
Jézus nem úgy gondolta, hogy ha az ember egyszer iszik az
élet vizéből, az elegendő. Aki megízleli Krisztus szeretetét, az folyton többre
vágyik, és semmi mást nem keres. A világ gazdagsága, tisztelete, örömei nem
vonzzák. Szíve szüntelenül így kiált: Többet Belőled! Ő, Aki feltárja a lélek
szükségleteit, arra vár, hogy ezt a belső éhséget és szomjúságot kielégíthesse.
Minden emberi tartalék és forrás kiapad. A tartályok kiürülnek, a tavak
kiszáradnak; ámde Üdvözítőnk kimeríthetetlen kútforrás. Újból és újból ihatunk,
mindig oltja szomjunkat. Akiben Krisztus lakozik, annak lelkében van az áldás
kútja - "örök életre buzgó víznek kútfeje" (Jn 4:14). Ebből a
forrásból merítheti az összes szükségletét kielégítő erőt és kegyelmet.
Míg Jézus az élő vízről beszélt, az asszony csodálkozva
figyelte. Jézus felkeltette érdeklődését, vágyat ébresztett benne az ajándék
iránt, amelyről beszélt. Felfogta, hogy nem a Jákób kútjának vizéről van szó,
mivel ezt rendszeresen itta, mégis újból megszomjazott. "Uram, - mondta -
add nékem azt a vizet, hogy meg ne szomjúhozzam, és ne jöjjek ide
meríteni!" (Jn 4:15)
Jézus most hirtelen más irányba terelte a beszélgetést.
Mielőtt ez a lélek elfogadhatta az ajándékot, amelyet Jézus adni vágyott, rá
kellett vezetnie, hogy felismerje bűneit és Megváltóját. "Monda néki: Menj
el, hívd a férjedet, és jöjj ide!" (Jn 4:16) Az asszony így felelt:
"Nincs férjem" (Jn 4:17). Azt remélte, hogy ezzel minden ilyen irányú
kérdezősködésnek elejét veszi. A Megváltó viszont folytatta: "Jól mondád,
hogy: Nincs férjem; Mert öt férjed volt, és a mostani nem férjed: ezt igazán
mondtad" (Jn 4:17 18).
Hallgatója megremegett. Titokzatos kéz forgatta
élettörténetének lapjait, napvilágra hozta, amiről azt remélte, hogy örökre
rejtve marad. Ki az, aki olvas életének titkaiban? Eszébe ötlött az
örökkévalóság, az eljövendő ítélet, amikor minden, most rejtett dolog
nyilvánvalóvá lesz. Ennek fényében felébredt lelkiismerete.
Semmit sem tagadhatott, de megpróbált kerülni minden
utalást erre a kellemetlen témára. Mély tisztelettel így szólt: "Uram,
látom, hogy te próféta vagy" (Jn 4:19). Azután, remélve, hogy így
lelkiismeretét megnyugtathatja, vallási ellentétekre terelte a szót. Ha Ő
próféta, bizonyára el tudja igazítani azokban az ügyekben, amelyeket oly régóta
vitatnak.
Jézus türelmesen hagyta, hogy arra terelje a beszélgetést,
amerre akarja. Közben figyelte az alkalmat, hogy újból az asszony szívébe
rejthesse az igazságot. A nő így szólt: "A mi atyáink ezen a hegyen
imádkoztak; és ti azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol
imádkozni kell" (Jn 4:20). Éppen ráláttak Garizim hegyére. Templomát
lerombolták, csak az oltár maradt meg. Az istentisztelet helye vita tárgya volt
a zsidók és a samaritánusok között. Az utóbbiak őseinek egy része valaha
Izraelhez tartozott, de bűneik miatt az Úr megengedte, hogy bálványimádó nép
hajtsa őket igájába. Nemzedékek óta keveredtek a bálványimádókkal, akiknek
vallása fokozatosan beszennyezte az övékét. Igaz, hogy úgy tartották:
bálványaik csak emlékeztetik őket az élő Istenre, a világegyetem Uralkodójára -
az embereket mégis faragott képeik tiszteletére nevelték.
Amikor a jeruzsálemi templomot újjáépítették Ezsdrás
idejében, a samaritánusok szerettek volna csatlakozni a zsidókhoz az
építkezésnél. Ezt a kiváltságot a zsidók visszautasították, s ebből ádáz
gyűlölködés pattant ki a két nép között. A samaritánusok saját templomot
építettek Garizim hegyén. Itt a mózesi előírásokkal összhangban tisztelték
Istent, bár nem vetették el teljesen a bálványimádást. A katasztrófa azonban
utolérte őket: templomukat lerombolta az ellenség, úgy tűnt, átok alatt vannak
- mégis ragaszkodtak hagyományaikhoz és istentiszteleti formájukhoz. Nem
ismerték el a jeruzsálemi templomot Isten házának, és nem vallották, hogy a
zsidók vallása az övék fölött áll.
Jézus így válaszolt az asszonynak: "Hidd el nékem,
hogy eljő az óra, amikor sem nem ezen a hegyen, sem nem Jeruzsálemben imádjátok
az Atyát. Ti azt imádjátok, amit nem ismertek; mi azt imádjuk, amit ismerünk:
mert az idvesség a zsidók közül támadt" (Jn 4:21-22). Jézus már
megmutatta, hogy mentes a zsidók samaritánusokkal szembeni előítéleteitől. Most
arra vágyott, hogy ledöntse ennek a samaritánusnak a zsidókkal szembeni előítéletét.
Miközben utalt arra, hogy a samaritánusok hitét megfertőzte
a bálványimádás, kijelentette, hogy a megváltás nagy igazságait Isten a
zsidókra bízta, és közülük kell a Messiásnak megjelenni. A Szent Iratok
világosan bemutatták Isten jellemét és kormányzásának alapelveit. Jézus a
zsidókhoz sorolta magát, mint olyanokhoz, akikkel Isten megismertette magát.
Mai Bibliai szakasz: Lukács
16
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Amikor a pazarló vezető
hűtlensége kiderül, valamit tennie kell a túlélése érdekében. Jézus története
Lukács evangéliuma 16. fejezetének 1-15. verseiben úgy hangzik, mint egy jelenet
a mai filmek egyikéből. Jézus nem tér ki rá, hogy a sáfár vajon többet vett el
az őt illető nyereségnél, vagy egyszerűen rosszul kezelte a rábízottakat. A
részletek a képzeletünkre vannak bízva, ami minden helyzetben alkalmazhatóvá
teszi a történetet.
Ami biztos, hogy
elérkezett a számonkérésének napja, és hamarosan állás nélkül marad. „Mit hallok
felőled?” mondja az üzlet tulajdonosa, „Adj számot a te sáfárságodról; mert nem
lehetsz tovább sáfár” (Lk 16:2). A vezető vagy sáfár elleni ítélet
biztosan igaz volt, hiszen nem tudta igazolni tettét. Ehelyett azt kérdezi
magától: „Mit
míveljek?” (Lk 16:3).
A sáfárnak nem volt túl
sok lehetősége, hogy eltartsa magát, mivel túl idős vagy gyenge volt ahhoz,
hogy fizikai munkát végezzen, koldulni pedig szégyellt (Lk 16:3). Mivel az
erkölcsi becsületesség küszöbét már átlépte ura vagyonának eltékozlásával, úgy
dönt, hogy mestere adósait a maga adósaivá teszi azáltal, hogy 20-50%-kal
csökkenti adósságaik mértékét. Az adósságok nagyon voltak: több mint 3 m3
olívaolaj és ugyanennyi búza. Olyan eszesen cselekedett, hogy ura is csodálta
korábbi beosztottja önfenntartó képességeit. „És dícséré az úr a hamis sáfárt, hogy
eszesen cselekedett” (Lk 16:8).
Jézus más oldalról
közelít. Miután megjegyzi: „e világnak fiai eszesebbek a világosságnak fiainál a
maguk nemében” (Lk 16:8), Jézus a siker fontos alapelvét tárja
elénk: „Aki
hű a kevesen, a sokon is hű az; és aki a kevesen hamis, a sokon is hamis az”
(Lk 16:10).
Az élet mindennapi
részletei sokkal fontosabbak a jellem fejlesztése szempontjából, mint a nagy
életváltoztató döntések. Valójában a kis választásaink meghatározzák a nagy
döntéseinket. A pénzköltési szokásaink, személyes becsületességünk és
időbeosztásunk mind olyan szokásrendszereket alakítanak ki, amelyek nem lesznek
mások akkor sem, amikor az Isten iránti hűség és a személyes előnyök között kell
választanunk. Mert választanunk muszáj lesz. Jézus így foglalja össze: „Egy szolga
sem szolgálhat két úrnak… Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak (pénznek)”
(Lk 16:13).
A farizeusok, akik
szerették a pénzt, gúnyolódtak e szavakat hallva, de Jézusé volt az utolsó szó:
„Ti
vagytok, akik az emberek előtt magatokat megigazítjátok; de az Isten ismeri a
ti szíveteket: mert ami az emberek közt magasztos, az Isten előtt utálatos”
(Lk 16:15). Ahogy olvasod Lukács evangéliumának 16. fejezetét, fogadd el Jézus
hívását, hogy az életed legapróbb részleteiben is hűséges légy Istenhez!
Douglas Jacobs, D. Min.
138. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
19-20. fejezetEIhez
(március 25 –31.).
János 4:42 így szól:
„És azt mondják vala az asszonynak, hogy: Nem a te beszédedért hiszünk immár:
mert magunk hallottuk, és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ üdvözítője, a
Krisztus.”
A saját tapasztalatuk
volt az, ami a változást hozta a szamaritánusok számára. Volt már valaha
tapasztalatod a Megváltóval? Olyan erős tapasztalat, amely meggyőzött a
szeretetéről és a hatalmáról? Talán már ellustultunk, megelégedve az évekkel
ezelőtti keresztelkedés élményével. Vagy talán azt gondoljuk, hogy az élő
vízből egyetlen korty is elegendő egy életre. Azonban nem így van!
Amikor Krisztus azt
mondta, hogy többé meg nem szomjazunk, azt értette ezen, hogy ha valaha
megízleljük őt, elveszítjük a sóvárgást, ízérzékelést minden másra. A világunk
élvezetei iránt való szomjúságot felváltja az a szomjúság, hogy egyre több élő
vizet fogyasszunk, ami ingyen van, és bőségesen rendelkezésre áll. Naponta kell
igyuk azt a vizet, megízleljük és tapasztaljuk saját magunk számára.
Máté 7:21-ben az áll,
hogy nem elég Jézust „Uramnak” szólítani; nem elég kereszténynek vallani
magunkat. Amikor Jézus kijelenti, hogy „Sohasem ismertelek titeket”, nem csak
értelmi ismerést ért alatta. A Biblia az „ismerni” szót rendkívül bensőséges
értelemben használja. Jézus úgy érti, hogy sohasem volt kapcsolatban velük.
Te és én tapasztaltuk-e
már Őt? Vagy az ismeretünk róla csak értelmi és nem tapasztalati? Olyanok
vagyunk-e, mint az asszony a kútnál, aki, amikor először találkozott Jézussal,
közel volt hozzá bizonyos értelemben, és távol tőle más értelemben?
Joshua Cinsnangmang,
Mianmar
(a Kelet-ázsiai
Oktatási Intézet hallgatója)
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlés