Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 19. fejezet 988. nap
Arra vágyott, hogy hallgatójának gondolatait a külsőségek,
a ceremóniák ügye, az ellentét kérdései fölé emelj e. "Eljő az óra -
mondotta - és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban
imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul. Az Isten
lélek: és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják"
(Jn 4:25-24).
Itt Jézus ugyanazt az igazságot jelenti ki, amit
Nikodémusnak is kinyilatkoztatott, amikor ezt mondta: "Ha valaki újonnan
nem születik, nem láthatja az Isten országát" (Jn 3:3). Nem azáltal kerül
az ember közösségbe Istennel, hogy egy szent hegyet vagy egy szent templomot
keres. A vallást nem szabad külső formákra vagy ceremóniákra korlátozni.
Egyedül az a vallás vezet Istenhez, amely Istentől jő. Ha helyesen akarjuk
szolgálni Őt, az isteni Lélektől kell születnünk. Ő megtisztítja a szívet,
megújítja a gondolkodást, új képességgel ruház fel, hogy ismerjük és szeressük
Istent. Összes parancsolata iránt készséges engedelmességgel ajándékoz meg. Ez
az igazi istentisztelet, a Szentlélek munkájának gyümölcse. A Lélek fogalmaz
meg minden őszinte imát, és az ilyen ima elfogadható Isten előtt. Ha valahol
egy lélek vágyakozik Isten után, ott megnyilvánul a Lélek munkája, és Isten
megnyilatkozik annak az embernek. Ő az ilyen imádókat keresi. Arra vár, hogy
elfogadhassa, fiaivá és leányaivá tehesse őket.
A beszélgetés során Jézus szavai mély hatást tettek az
asszonyra. Sohasem hallott ilyen véleményt sem saját papjaitól, sem a
zsidóktól. Amint addigi élete elvonult előtte, átérezte, hogy nagy szüksége van
valamire. Rádöbbent, hogy lelke szomjazik, és ezt Sikár kútjainak vize sohasem
csillapíthatja. Eddig semmi sem érte, ami ennyire ráébresztette volna
magasabbrendű szükségleteire. Jézus meggyőzte arról, hogy olvas életének
titkaiban, mégis barátjának érezte Őt, olyannak, aki szánja és szereti. Bár már
jelenlétének tisztasága is ítélet volt bűnei felett, Jézus egy szóval sem
vádolt, hanem kegyelméről beszélt, ami megújíthatja a lelket. A nő kezdett
meggyőződni Jézus jelleméről. Felmerült benne a kérdés: Nem lehet ez a rég várt
Messiás? Így szólt: "Tudom, hogy a Messiás jő (aki Krisztusnak mondatik);
mikor az eljő, megjelent nékünk mindent" (Jn 4:25). Jézus felelt: "Én
vagyok az, aki veled beszélek" (Jn 4:26).
Amint az asszony meghallotta e szavakat, hit lobbant
szívében. Elfogadta a csodálatos kijelentést az isteni Tanító ajkáról.
Ennek az asszonynak a felfogása érzékeny volt ezekre a
dolgokra. Kész volt elfogadni a legnemesebb kinyilatkoztatást, mivel érdekelték
az Írások, és a Szentlélek felkészítette, hogy még több világosságot tudjon
befogadni. Tanulmányozta az Ótestamentum ígéretét: "Prófétát támaszt néked
az Úr, a te Istened teközüled, a te atyádfiai közül, olyat mint én: azt
hallgassátok!" (5Móz 18:15) Szerette volna megérteni ezt a próféciát. A
világosság már átvillant elméjén. Az élet, a lelki élet vize, amit Krisztus ad minden
szomjas léleknek, kezdett buzogni szívében. Az Úr Lelke munkálkodott benne.
Krisztus nem tehetett ilyen egyszerű kijelentést az
önigazult zsidóknak, mint ennek az asszonynak. Messzemenő fenntartásokkal
kellett szólnia hozzájuk. Amit nem mondott el a zsidóknak, és amit később
tanítványai lelkére kötött, hogy tartsák titokban, azt most kijelentette ennek
a nőnek. Jézus látta, hogy tudását hasznosítani fogja, és másokat is el fog
hozni, hogy részesüljenek kegyelmében.
Amikor a tanítványok küldetésükből visszatértek, meglepetve
látták, hogy Mesterük egy asszonnyal beszélget. Nem vette el a frissítő vizet,
amire vágyott, nem szakította félbe a beszélgetést, hogy egyen az ételből, amit
tanítványai hoztak. Amikor az asszony elment, tanítványai kérték, hogy egyék.
Látták, hogy hallgatag, elgondolkodott, mintha elmélkedésbe merült volna. Arca
fénytől sugárzott, s nem merték megzavarni kapcsolatát a mennyel. Viszont
tudták: bágyadt, kimerült, és kötelességüknek érezték, hogy emlékeztessék
fizikai szükségleteire. Jézus látta szerető érdeklődésüket és így szólt:
"Van nékem eledelem, amit egyem, amit ti nem tudtok" (Jn 4: 32).
A tanítványok csodálkoztak, ki hozhatott Neki ételt, de Ő
megmagyarázta: "Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, aki
elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem" (Jn 4:34). Jézust örömmel
töltötte el, hogy szavai felébresztették az asszony lelkiismeretét. Látta,
ahogyan iszik az élet vizéből, és ez csillapította saját éhét és szomját.
Küldetésének teljesítése, amiért elhagyta a mennyet, megerősítette a Megváltót
munkájában, és az emberi szükségletek fölé emelte. Egy igazságra éhes, szomjas
lélek szolgálata becsesebb volt Számára, mint az evés vagy ivás. Pihenés,
felüdülés volt ez Néki. A jótékonyság volt lelkének élete.
Üdvözítőnk szomjúhozza a hálát. Éhezi azok rokonszenvét és
szeretetét, akiket vére árán váltott meg. Kimondhatatlanul vágyik arra, hogy
hozzá jöjjenek és vegyenek életet. Ahogyan az anya figyeli a hála mosolyát
kisgyermeke arcán, ami az értelem derengését is jelzi, úgy keresi Krisztus a
hálás szeretet jeleit, amelyek kifejezik, hogy lelki élet kezdődött a szívben.
Mai Bibliai szakasz: Lukács
17
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Kevés kép olyan
szemléletes a Bibliában, mint Jézus figyelmeztetése a tanítványai felé Lukács
17:1-2 verseiben: „Lehetetlen, hogy
botránkozások ne essenek; de jaj annak, aki által esnek. Jobb annak, ha
malomkövet kötnek a nyakába, és a tengerbe vetik, mintsem egyet is
megbotránkoztasson a kicsinyek közül.”
Jézus azt is megmutatja
nekünk, hogyan kezeljük azokat, akiket a bűn veszélybe sodor: „Ha vétkezik ellened atyádfia,
figyelmeztesd, és ha megbánja, bocsáss meg neki” (Lk 17:3). Ez az
Evangélium, a Jó hír, mert Jézus meghalt a bűneinkért, mi pedig bocsánatot
nyertünk, és örök életünk lehet. Amikor megbocsátunk még azoknak is, akik bűnt
követtek el, vagy másokat bűnre csábítottak, akkor úgy cselekszünk, mint Jézus.
Jézus
arra figyelmeztet, hogy jobban féljünk attól, nehogy bűnbe vigyünk másokat,
mint attól, hogy mi magunk bűnt kövessünk el. A két eset következményei néha
talán alig-alig térnek el egymástól, mégis alapvetőek. Lehetséges, hogy még a
bűntelenségre való törekvésünk is önző lehet, ha önmagunkra összpontosítunk?
Jézus azzal folytatja a
beszédét, hogy ha valaki bűnt követ el ellenünk egy nap hétszer, és megbánja
azt hétszer, akkor meg kell bocsátanunk neki (Lk 17:4). Megbocsátani valakinek
egy nap hétszer ugyanazt a bűnt nem könnyű, de ez függ a természetünktől, és a
másokhoz való hozzáállásunktól. Előfordul, hogy azért korlátozzuk a
megbocsátást, mert ebből személyes előnyünk származik. Ha megítélünk valakit és nem megbocsátunk
neki, akkor nem úgy viselkedünk, mint Jézus. Sátán a „testvéreink vádlója” (lásd Zak 3:1, Jel 12:10). Csak a megbocsátás
biztosít lehetőséget a gyógyulásra és a helyreállításra.
Mi a helyzet Jézus azon
parancsával, mi szerint feddjük meg a bűnösöket, mielőtt megbocsátanánk nekik?
Hogyan feddhetjük meg őket anélkül, hogy kivívnánk haragjukat? Először is
emlékeznünk kell arra, hogy a feddés célja az, hogy a másik megbánja bűneit; nem
pedig az, hogy ítéletet mondjunk. Továbbá a feddést annak a vágynak kell
motiválnia, hogy megbocsássunk, és helyreállítsunk egy kapcsolatot.
Ahogy Lukács 17.
fejezetét olvasod, tedd fel magadnak a kérdést, hogy a megbocsátás lelkületével
mondott feddés miben különbözik az ítélkező lelkülettel a másik ember fejéhez
vágott szavaktól? Hogyan lehetünk a megbocsátás követei még a leginkább támadó
és botránkoztató bűnösökkel szemben is, és hogyan segíthetjük gyógyulásukat?
Douglas Jacobs, D. Min.
138. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
19-20. fejezetEIhez
(március 25 –31.).
János 4:42 így szól:
„És azt mondják vala az asszonynak, hogy: Nem a te beszédedért hiszünk immár:
mert magunk hallottuk, és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ üdvözítője, a
Krisztus.”
A saját tapasztalatuk
volt az, ami a változást hozta a szamaritánusok számára. Volt már valaha
tapasztalatod a Megváltóval? Olyan erős tapasztalat, amely meggyőzött a
szeretetéről és a hatalmáról? Talán már ellustultunk, megelégedve az évekkel
ezelőtti keresztelkedés élményével. Vagy talán azt gondoljuk, hogy az élő
vízből egyetlen korty is elegendő egy életre. Azonban nem így van!
Amikor Krisztus azt
mondta, hogy többé meg nem szomjazunk, azt értette ezen, hogy ha valaha
megízleljük őt, elveszítjük a sóvárgást, ízérzékelést minden másra. A világunk
élvezetei iránt való szomjúságot felváltja az a szomjúság, hogy egyre több élő
vizet fogyasszunk, ami ingyen van, és bőségesen rendelkezésre áll. Naponta kell
igyuk azt a vizet, megízleljük és tapasztaljuk saját magunk számára.
Máté 7:21-ben az áll,
hogy nem elég Jézust „Uramnak” szólítani; nem elég kereszténynek vallani
magunkat. Amikor Jézus kijelenti, hogy „Sohasem ismertelek titeket”, nem csak
értelmi ismerést ért alatta. A Biblia az „ismerni” szót rendkívül bensőséges
értelemben használja. Jézus úgy érti, hogy sohasem volt kapcsolatban velük.
Te és én tapasztaltuk-e
már Őt? Vagy az ismeretünk róla csak értelmi és nem tapasztalati? Olyanok
vagyunk-e, mint az asszony a kútnál, aki, amikor először találkozott Jézussal,
közel volt hozzá bizonyos értelemben, és távol tőle más értelemben?
Joshua Cinsnangmang,
Mianmar
(a Kelet-ázsiai
Oktatási Intézet hallgatója)
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlés