Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 20. fejezet 991. nap
20.
"Ha csodákat és jeleket nem láttok"
A húsvéti ünnepekről visszatérő galileaiak hazavitték a
híreket Jézus csodálatos tetteiről. A jeruzsálemi méltóságok elítélték Jézus cselekedeteit,
és ez megnyitotta számára az utat Galileába. A nép közül sokan fájlalták a
templomi túlkapásokat, a papok telhetetlenségét és gőgjét. Remélték, hogy ez a
Férfiú, aki elől a vének menekülni kénytelenek, a várva várt Szabadító. A
mostani hírek - úgy tűnt - megerősítik legragyogóbb várakozásaikat. A
beszámolók szerint a próféta Messiásnak jelentette ki magát.
A názáretiek azonban nem hittek benne. Ezért Jézus Kánába
menet nem tért be Názáretbe. A Megváltó kijelentette tanítványainak, hogy egy prófétának
sincs becsülete a saját hazájában. Az emberek aszerint értékelik a jellemet,
amit maguk képesek észlelni. A szűklátókörűek, világias lelkületűek szerény
születési körülményei, egyszerű öltözete és mindennapi munkája alapján ítélték
meg Krisztust. Nem tudták érzékelni a bűn foltjától mentes lelkének
tisztaságát.
Krisztus kánai visszatérésének híre hamar elterjedt
Galileában, és reményt hozott a szenvedőknek, nyomorultaknak. Kapernaumban a
hírek megragadták egy zsidó nemesember figyelmét, aki tiszt volt a király
szolgálatában. A tiszt fia gyógyíthatatlannak látszó betegségben szenvedett. Az
orvosok lemondtak róla, de amikor az apa hallott Jézusról, elhatározta, hogy
felkeresi és segítségül hívja. A gyermek igen rossz állapotba került, s félő
volt, hogy mire az apa visszatér, már nem találja életben. A nemesember mégis
úgy érezte, hogy személyesen kell előterjesztenie az ügyet. Remélte, hogy az
apa imája felkeltheti a Nagy Orvos együttérzését.
Kánába érve Jézust sokaság közepette találta. Elszorult szívvel
igyekezett a Megváltó közelébe jutni. Hite megingott, amikor csupán egy
egyszerűen öltözött, poros, utazástól megviselt férfit pillantott meg. Kétség
fogta el: vajon ez az ember megteheti, amire kérni akarja? Mégis elbeszélgetett
Jézussal, elmondta, miért jött, és kérte a Megváltót, kísérje el otthonába.
Jézus azonban már tudott bánatáról. Mielőtt még a tiszt elindult otthonról,
Jézus már látta gyötrelmét.
Jézus azt is tudta, hogy az apa bizonyos feltételekhez
kötötte a benne bízó hitét. Csak akkor fogadja el Jézust Megváltónak, ha
kérését teljesíti. Mialatt a tiszt a bizonytalanság kínjai közt várakozott,
Jézus így szólt: "Ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek" (Jn
4:48).
Az összes bizonyíték amellett szólt, hogy Jézus a Krisztus,
a kérelmező mégis elhatározta, hogy hitét saját kérésének teljesítéséhez köti.
A Megváltó szembeállította ezt a feltételes hitet a samaritánusok nyílt
hitével, akik nem kértek csodát vagy jelet. Szava, istenségének örökké
jelenvaló bizonysága olyan meggyőző erő volt, amely szívüket érintette.
Krisztus fájlalta, hogy saját népe, amelyre a Szent Kinyilatkoztatásokat bízta,
nem hallja Isten szavát, aki Fia által szól hozzájuk.
Ennek a nemesembernek mégis volt valamennyi hite, mert
olyasvalamit kért, ami számára minden áldás közül a legértékesebb volt. Jézus
még nagyobb ajándékot akart neki nyújtani. Nemcsak a gyermeket akarta
meggyógyítani, hanem az üdvösség áldásában óhajtotta részesíteni a tisztet és
házanépét. Világosságot szándékozott gyújtani Kapernaumban, amely hamarosan
munkaterülete lesz. De a nemesembernek előbb fel kell ismernie szükségletét,
mielőtt Krisztus kegyelmére vágyakozhatna. Ez az udvari tiszt sokakat
jelképezett népéből. Jézus iránt önző okokból érdeklődtek. Remélték, hogy
valami különös hasznuk származhat ereje által, s hitük ezen időleges javak
megszerzésére irányult; viszont mit sem tudtak lelki betegségükről, nem látták,
hogy isteni kegyelemre van szükségük. Mint a villámlás, úgy mutatták meg a
Megváltó szavai a nemesember igazi lelkületét. A tiszt megértette, hogy önző
indítékból kereste Jézust. Ingadozó hite a maga valóságában lett világossá
számára. Mélyen megrázta, hogy kétkedése fia életébe kerülhet. Tudta, hogy Ő
van jelen, aki olvas a gondolatokban, Akinek minden lehetséges. Fájdalommal,
könyörögve így kiáltott: "Uram, jöjj, mielőtt a gyermekem meghal" (Jn
4:49). Hite megragadta Krisztust, mint Jákób, aki az angyallal viaskodva így
kiáltott: "Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet" (lMóz
32:26).
Jákóbhoz hasonlóan ő is győzött. A Megváltó nem zárkózhat
el a Hozzá ragaszkodó lélektől, segítenie kell rajta nagy szükségében.
"Menj el, - mondta neki - a te fiad él" (Jn 4:50). A nemesember olyan
békével és örömmel távozott a Megváltó jelenlétéből, amelyet azelőtt nem ismert.
Nemcsak abban hitt, hogy fia meggyógyul, hanem mélységesen bízott Krisztusban,
Megmentőjében is.
Mai Bibliai szakasz: Lukács
20
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Ebben a fejezetben
tanult emberek jönnek Jézushoz (1, 27. vers). Figyelik Őt, kérdéseket tesznek
fel neki, és hallgatják beszédét (20-22; 27-33. vers). Azért jöttek, hogy tőrbe
ejtsék Őt kérdéseikkel a nagy tömeg előtt. És nem is szégyellték magukat ezért.
A nap végén mi lett az
eredmény? Áldásban részesültek? Felengedett-e a szívük, és változáson ment-e
keresztül a Megváltó páratlan szeretete, valamint bölcs és helyénvaló válaszai
következtében? Nem! Jézus azt mondta, hogy a önmaguk megjátszása miatt: „súlyosabb ítélet alá esnek” (47. vers).
Miért? Rossz volt a
motivációjuk. Azért jöttek, hogy kritizálják Jézust, hogy hibát találjanak
benne és elítéljék Őt. A halálát akarták. Jelenlétében nem folytathatták
jelenlegi életmódjukat, ezért Jézusnak menni kell.
És mi a helyzet a te
életmódoddal? Folytathatod Jézus jelenlétében? Mi az indítékod, amikor ma hozzá
jössz az Ő Igéjét olvasni és kérdéseket feltenni neki? Mi akarjuk Jézust kijavítani
és megváltoztatni? Vagy alázatosan meg akarunk változni és ezért felkiáltunk: „Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek!” (18:13).
Isten az alázatos
szívet újítja meg, és a megtört lelket áldja meg, alakítja át (lásd Ézs 57:15).
Legyen ma ez a tapasztalatunk!
Lynn Carpenter
138. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
19-20. fejezetEIhez
(március 25 –31.).
János 4:42 így szól:
„És azt mondják vala az asszonynak, hogy: Nem a te beszédedért hiszünk immár:
mert magunk hallottuk, és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ üdvözítője, a
Krisztus.”
A saját tapasztalatuk
volt az, ami a változást hozta a szamaritánusok számára. Volt már valaha
tapasztalatod a Megváltóval? Olyan erős tapasztalat, amely meggyőzött a
szeretetéről és a hatalmáról? Talán már ellustultunk, megelégedve az évekkel
ezelőtti keresztelkedés élményével. Vagy talán azt gondoljuk, hogy az élő
vízből egyetlen korty is elegendő egy életre. Azonban nem így van!
Amikor Krisztus azt
mondta, hogy többé meg nem szomjazunk, azt értette ezen, hogy ha valaha
megízleljük őt, elveszítjük a sóvárgást, ízérzékelést minden másra. A világunk
élvezetei iránt való szomjúságot felváltja az a szomjúság, hogy egyre több élő
vizet fogyasszunk, ami ingyen van, és bőségesen rendelkezésre áll. Naponta kell
igyuk azt a vizet, megízleljük és tapasztaljuk saját magunk számára.
Máté 7:21-ben az áll,
hogy nem elég Jézust „Uramnak” szólítani; nem elég kereszténynek vallani
magunkat. Amikor Jézus kijelenti, hogy „Sohasem ismertelek titeket”, nem csak
értelmi ismerést ért alatta. A Biblia az „ismerni” szót rendkívül bensőséges
értelemben használja. Jézus úgy érti, hogy sohasem volt kapcsolatban velük.
Te és én tapasztaltuk-e
már Őt? Vagy az ismeretünk róla csak értelmi és nem tapasztalati? Olyanok
vagyunk-e, mint az asszony a kútnál, aki, amikor először találkozott Jézussal,
közel volt hozzá bizonyos értelemben, és távol tőle más értelemben?
Joshua Cinsnangmang,
Mianmar
(a Kelet-ázsiai
Oktatási Intézet hallgatója)
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlés