2023. február 15., szerda

Higgyetek az Ő prófétáinak - február 15 - SZERDA - 2 Krónikák 31

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Te milyennek látod azt az Istent, Akit 2 Krónikák 31 bemutat?

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20Kr%C3%B3nika%2031&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20Kr%C3%B3nik%C3%A1k%2031&version=NT-HU

(A következő pontokban azt találod, ahogy a szerző meglátta Istent ebben a fejezetben. Kommentben leírhatod, hogy te milyen Istent fedeztél fel ebben a fejezetben. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, akkor válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

 

1.    Isten   számára különleges jelentőséggel bír a neki elkötelezett papok, léviták sorsa. A papok és a léviták az istentisztelet és így Isten szolgálatában is álltak. Ezért életük és megélhetésük is ettől függött. Amikor a nép hűséges volt Istenhez, a papok és léviták megélhetése biztosított volt, amikor a nép eltért Istentől, a papok és léviták éheztek és szűkölködtek. Isten nem nézte jó szemmel, hogy azok, akik egész életüket az Ő szolgálatára szentelik, nyomorogjanak. Ahogy a nép a lévitákkal bánt, azt az Istennel tették. Isten így értékelte. Ezékiás reformjával visszaállította a papi és lévita szolgálat megbecsülését.             

2.    Isten tárháza az Ő temploma. Ez a fejezet a tized reformjával is foglalkozik és megmutatja összegyűjtésének és felhasználásának módját. Egyértelmű, hogy minden tizedet fel kellett hozni a jeruzsálemi templomba, Izrael legtávolabbi részeiből is. Itt gyűjtötték össze, itt raktározták és innen kapták a fizetésüket a papok és a léviták. Az egyház ma is ezt az elvet követi, amit Ezékiás és a nép akkor gyakorolt.

3.    Az istentiszteletre és imádatra nem Istennek van szüksége. Isten mindenható, minden az Övé, nem szorul az ember adományaira és imádatára, de tudja, hogy van valami, amit az ember sehonnan sem kaphat meg csak az istentisztelet által. Még homályosan látjuk ennek teljes jelentőségét, de Isten egyszer meg fogja mutatni, hogy mekkora áldást helyezett el az istentiszteletben és az emberiség mekkora ajándékot kapott abban, hogy Isten bevezette az imádat és istentisztelet intézményét.        

Olvasmány – E.G. White AZ UTOLSÓ NAPOK ESEMÉNYEI 18. fejezet

18. fejezet – AZ UTOLSÓ HÉT CSAPÁS ÉS AZ IGAZAK — A nagy nyomorúság (4. rész)

A házaknak és földeknek nincs többé értéke

A szentek számára többé nem jelent hasznot a házuk és a földjük a nyomorúság idején, mert akkor majd a feldühödött tömeg elől kell menekülniük, és javaikat már nem fordíthatják a jelenvaló igazság ügyének előremozdítására…

Láttam, hogy akik ragaszkodnak javaikhoz, és nem kérdezik meg az Urat kötelességükről, azoknak nem adhatja tudtukra feladatukat, és megengedi, hogy megtartsák javaikat, ami a nyomorúság idején majd úgy tűnik nekik, mint egy hegy, ami összemorzsolja őket. Próbálkoznak értékesítésükkel, de képtelenek lesznek rá… Ha vágynának az útmutatásra, Ő megtanítaná rá őket a szükséges időben, mikor és mennyit adjanak el (EW, 1851, 56, 57. o.).

Túl késő, hogy világi kincsekhez ragaszkodjunk. Hamarosan senkinek sem szolgálnak előnyül a szükségtelen házak és földek, mert Isten átka egyre jobban ránehezedik a világra. Felhangzik a hívás: „Adjátok el, amitek van, és adjatok alamizsnát” (Lk 12:33). Hűségesen kellene hirdetni ezt az üzenetet – az emberek szívéig eljuttatni, hogy Isten saját tulajdona áldozatok formájában térjen vissza hozzá, a világban végzett műve előrehaladását szolgálv. (16MR, 1901, 348. o.).

Mint Jákób éjszakáján

Végül rendeletet adnak ki mindazok ellen, akik megszentelik a negyedik parancsolat szombatját. A legszigorúbb büntetésre méltónak ítélik őket, és megengedik az embereknek, hogy egy meghatározott idő elteltével megöljék őket. Az Újvilág hitehagyó protestánsai az Óvilág katolikusaihoz hasonlóan fognak eljárni azokkal szemben, akik Isten minden rendelkezését tiszteletben tartják. Ekkor kerül az Úr népe azon szenvedések és gyötrelmek közé, amelyeket a próféta Jákób háborúsága idejének nevez (GC, 1911, 615–616. o.).

Emberi várakozás szerint majd úgy tűnik, hogy Isten népe hamarosan vérével pecsételi meg bizonyságtevését, akárcsak az előttük járó mártírok. Maguk is attól kezdenek félni, hogy a Mindenható kiszolgáltatja őket ellenségeik gyilkos kezének. Félelmetes gyötrelem ideje ez. Éjjel és nappal az Úrhoz kiáltanak szabadulásért… Jákóbhoz hasonlóan mindnyájan viaskodnak Istennel. Tekintetük belső küzdelemről árulkodik, és sápadtság ül minden arcon. De nem hagyják abba a buzgó imát (GC, 1911, 630. o.).

Jákóbnak azon a küzdelmes és gyötrelmes éjszakán szerzett tapasztalata ábrázolja azt a próbát, amelyen Isten népének kell keresztül mennie közvetlenül Krisztus második eljövetele előtt. Jeremiás próféta, aki szent látomásban előretekintett erre az időre, azt mondta: „A félelemnek, rettentésnek szavát hallottuk, és nincs békesség… miért változtak orcáik fakósárgává? Jaj! Mert nagy az a nap, annyira, hogy nincs hozzá hasonló; és háborúság ideje az Jákóbon; de megszabadul abból!” (Jer 30:5-7) (PP, 1890, 201. o.).

Az igazaknak nincs napvilágra kerülő rejtegetett bűnük

Ha Isten népének a nyomorúság idején, aggódásuk és gyötrődésük közben meg nem vallott bűnök jutnának eszükbe, összeroskadnának. Kétségbeesésükben elveszítenék hitüket, és nem tudnának bizalommal könyörögni a szabadulásért Urukhoz. Miközben mélységesen tudatában vannak méltatlanságuknak, még sincs tikolt hibájuk, amely napvilágra kerülhetne. Bűneik előttük mentek az ítéletre, és eltöröltettek, és ők már nem is emlékeznek azokra (GC, 1911, 620. o.).

Isten népe… mélységesen tudatában lesz hibáinak, és amikor megvizsgálják életüket, minden reményük elvész. De az Üdvözítő nagy kegyelmére és saját őszinte bűnbánatukra emlékezve Isten ígéreteire hivatkoznak, amelyeket Jézus Krisztus által adott a tehetetlen, bűnbánó bűnösöknek. Hitük nem lankad, csak mert imáikra nem kapnak azonnali választ. Belekapaszkodnak az Atya erejébe, ahogy egykoron Jákób ragadta meg az angyalt, és lelkükben ezt mondják: „Nem bocsátalak el téged, míg meg nem áldasz engem” (PP, 1890, 202. o.).


1 megjegyzés: