Higgyetek az Ő prófétáinak - február 18 - SZOMBAT - 2 Krónikák 34

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Te milyennek látod azt az Istent, Akit 2 Krónikák 34 bemutat?

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20Kr%C3%B3nika%2034&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20Kr%C3%B3nik%C3%A1k%2034&version=NT-HU

(A következő pontokban azt találod, ahogy a szerző meglátta Istent ebben a fejezetben. Kommentben leírhatod, hogy te milyen Istent fedeztél fel ebben a fejezetben. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, akkor válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

 

1.    Isten tud mit kezdeni egy nyolcéves gyermekkel is. Jósiás mint egy fényes csillag ragyogott fel Júda Istentől való eltávolodásának sötétségében. Két gonosz király után került a trónra (Manassé és Amon) és már 16 évesen keresni kezdte az Urat. Nem volt könnyű egy gyermeknek az országot vezetni. Amikor nyolcévesen uralkodni kezdett még abban az állapotban láthatta az országot, ahogy két gonosz elődje hagyta, a bálványimádással, züllöttséggel, erkölcsteleséggel és gazdaságilag mélyponton. Isten különleges kegyelme és segítsége kellett ahhoz, hogy egy ilyen fiatal király ki akarjon kerülni az erkölcsi fertőből és eldöntse, hogy Istenhez hűséges akar lenni.              

2.    Találkozás Isten tiszta jellemével. A fiatal király látta és tudta, hogy országa és népe messze tért Istentől, de a valóság ennél sokkal súlyosabb volt. Amikor a törtvénykönyvet megtalálták és olvasni kezdték neki, kezdte megérteni, hogy Isten mennyire szent, mennyire tiszta és hogy a nép mennyire messze került az isteni mércétől és tisztaságtól. 

3.    Amikor már kevés egy reformáció. A Jósiás előtti királyok folytatták az egy lépés Isten felé, kettőt hátra politikát, amely következtében Jósiás király idejére nagyon távol kerültek Istentől. Jósiás tett egy lépést Isten felé és ő és a nép is hűségesek voltak Istenhez egész életében, de Izraelnek ez már nem hozott végleges vagy hosszantartó megoldást. Jósiás halála után Júda már nem tudott megállni a lejtőn egészen addig, míg Babilon legyőzte Jeruzsálemet és népét 70 évre fogságba nem vitték Babilonba. Ez a történet arra tanít, hogy nem szabad játszani Isten kegyelmével, és nem vezet sokra, ha egy kicsit megtérünk, aztán megint elhagyjuk Istent, mert eljön egy pont, ahonnan már nem tudunk visszafordulni, annak ellenére sem, hogy Isten mindent megtesz ezért.      

Olvasmány – E.G. White AZ UTOLSÓ NAPOK ESEMÉNYEI 18. fejezet

18. fejezet – AZ UTOLSÓ HÉT CSAPÁS ÉS AZ IGAZAK — A nagy nyomorúság (7. rész)

A száznegyvennégyezer

A trón előtt „új éneket” énekelnek, amelyet a száznegyvennégyezren kívül senki más nem tanulhat meg. Ez Mózes és a Bárány éneke – a szabadulás éneke. Ezt csak a száznegyvennégyezer tanulhatja meg, mert tapasztalataikról szól – de amelyben senki más nem részesült. „Ezek azok, akik követik a Bárányt, valahová megy.” Ezek, akik a földről, az élők közül ragadtattak el, az „Istennek és a Báránynak zsengéiül” (Jel 15:2-3; 14:1-5). „Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból.” Olyan nyomorúságon mentek át, amilyen nem volt, mióta nép kezdett lenni. Kiállták Jákób éjszakájának gyötrelmeit, és közbenjáró nélkül éltek Isten végső ítéleteinek kitöltetésekor (GC, 1911, 648–649. o.).

Nem az Ő akarata, hogy olyan kérdéseken vitatkozzanak, amelyek nem segítik lelki fejlődésüket, mint például: kik alkotják majd a száznegyvennégyezret? Ezt a választottak rövid időn belül kérdezés nélkül is megtudják (1SM, 1901, 174. o.).

Isten népe megszabadul

Sátán seregei és a gonosz emberek körülveszik őket, és ujjonganak felettük, mert úgy tűnik, hogy nincs menekülés a számukra. De a legerősebb mennydörgés zengése hangzik fel újra és újra az örvendezés és diadal közepette. Az ég elsötétedett, és csak a mennyből jövő ragyogó fény és félelmetes dicsőség világítja meg, amikor Isten hangja szól szent lakhelyéről.

A föld alapjai megrázkódnak, az épületek inognak, és rettenetes robajjal dőlnek össze. A tenger forr, mint egy fazék, és az egész világ borzalmas forrongásban van. Az igazak fogsága fordulóponthoz ér, és édes, ünnepélyes suttogással mondják egymásnak: „Megszabadultunk! Ez Isten hangja!” (1T, 1862, 353–354. o.).

Amikor az emberi törvények védelmét megvonják a Mindenható parancsolatainak tisztelőitől, különböző országokban azonos időben törnek majd az éltükre. Az emberek a rendeletben kitűzött idő közeledtével a gyűlölt közösség kiirtására szervezkednek. Elhatározzák, hogy éjszaka mérnek döntő csapást rájuk, amely végképp elnémítja majd az ellenkezés és a feddés hangjait.

Isten gyermekei – egyesek a börtöncellákban, mások az erdők és a hegyek eldugott rejtekében – még mindig isteni védelemért könyörögnek, miközben a rossz angyalok serege által befolyásolt fegyveresek már mindenfelé készülnek az öldöklés munkájára… Amikor mármár a gonosz emberek diadalittas, gúnyolódó és szitkozódó tömege ráront zsákmányára, ímé, az éj sötétjénél is sűrűbb feketeség ereszkedik le a földre…

Az Örökkévaló hatalmát éjfélkor mutatja meg népe megszabadításával… Egyetlen tiszta hely van a haragos ég közepén, amely leírhatatlan dicsőségtől tündöklik: onnan hallatszik Isten hangja, amely olyan, mint a vizek zúgása. Ezt mondja: „Meglett!” (Jel 16:17) Hangja megremegteti az eget és a földet.

Világunk legragyogóbb városai dőlnek romba. A kevély paloták, amelyekre földünk nagyjai eltékozolták a vagyonukat, csak hogy önmagukat dicsőítsék, szemük láttára válnak romhalmazzá. Leomlanak a börtönfalak, és Isten gyermekei, akiket eddig hitük miatt tartottak fogva, megszabadulnak (GC, 1911, 635–637. o.).