Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – A nagy küzdelem 20. fejezet 1657. nap
20.
A nagy vallási ébredés
A Jelenések 14. fejezetében kinyilatkoztatott első angyali
üzenet arról ad hírt, hogy a Krisztus közeli eljövetelének hirdetését nagy
vallási ébredés követi. Egy repülő angyal látható "az ég közepén".
Nála van "az örökkévaló evangélium, hogy a föld lakosainak hirdesse az
evangéliumot, és minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek".
Az angyal "nagy szóval" hirdeti ezt az üzenetet: "Féljétek az
Istent, és néki adjatok dicsőséget; mert eljött az Ő ítéletének órája; és
imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és földet, és a tengert és a vizek
forrásait" (Jel l4:6-7).
Sokatmondó az a tény, hogy ezt az intő üzenetet egy angyal
hirdeti. A bölcs Isten úgy látta jónak, hogy a mennyei követ tisztaságával,
dicsőségével és hatalmával ábrázolja annak a munkának a magasztos jellegét,
amelyet az evangélium hatalmának és dicsőségének kell elvégezni. Az angyal
repülése "az ég közepén", a "nagy szó", amellyel az üzenet
hangzik "a föld lakosainak" - "minden nemzetségnek és ágazatnak,
és nyelvnek és népnek" - tanúsítja e mozgalom gyorsaságát és világszéles
voltát.
Az üzenetből világossá válik, hogy mikor kezdődik ez a
mozgalom. A kinyilatkoztatás szerint az "örökkévaló evangélium"
magában foglalja azt az üzenetet is, amelyből elénk tárul az ítélet
megkezdésének ideje. A megváltás üzenetét minden korban prédikálták, de az
evangéliumnak ezt a részét csak az utolsó napokban lehet hirdetni, mert csak
akkor igaz, hogy az ítélet órája eljött. A próféciákból egy eseménysort
ismerünk meg, amely az ítélet megkezdéséig tart. Ez különösen Dániel könyvében
figyelhető meg. A próféciának azt a részét, amely az utolsó napokra vonatkozik,
Dánielnek be kellett pecsételnie "a végidőig". A végidő előtt nem
lehetett hirdetni az ítéletről szóló üzenetet, mert az üzenet a próféciák
beteljesedésére épül. De a végső időben - mondja a próféta - "tudakozzák
majd sokan, és nagyobbá lesz a tudás" (Dán 12:4).
Pál apostol figyelmeztette a gyülekezetet, hogy Krisztus
eljövetelét ne saját korában várja. "Nem jön el az addig - mondta -,
mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bűn embere" (2Thessz
2:3). A nagy hitehagyás, azaz "a bűn emberen hosszú uralkodása előtt nem
várható Urunk adventje. A "bűn embere", aki "a törvényszegés
titkos bűne", "a veszedelemnek fia" és "a törvénytaposón
néven is ismert, a pápaságot jelképezi, amelyről a próféta megjövendölte, hogy
1260 évig fenntartja uralmát. Ez az időszak 1798-ban ért véget. Krisztus ezt
megelőzően nem jöhetett el. Pál figyelmeztetése egészen 1798-ig érvényes.
Krisztus második eljövetelének hirdetése ezután vált esedékessé.
Ez az üzenet a letűnt korokban soha nem hangzott. Tudjuk,
hogy Pál nem prédikálta. Az apostol azt mondta testvéreinek, hogy az Úr sokára
jön el. A reformátorok sem hirdették ezt az üzenetet. Luther Márton úgy
gondolta, hogy az ő korától az ítéletig mintegy háromszáz év fog még eltelni.
1798 óta nincs már pecsét Dániel könyvén. A próféciaismeret növekszik, és sokan
szent komolysággal hirdetik, hogy az ítélet elközelgett.
Az adventmozgalom a különböző keresztény országokban
egyszerre tűnt fel, akárcsak a XVI. századi nagy reformáció. Mind Európában,
mind Amerikában hivő és imádkozó emberek úgy érezték, hogy tanulmányozniuk kell
a próféciákat. Az ihletett feljegyzést nyomon követve meggyőző bizonyítékokat
találtak arra, hogy mindennek a vége az ajtó előtt van. A különböző országokban
élő elszigetelt keresztény csoportok kizárólag a Szentírás tanulmányozása
nyomán arra a meggyőződésre jutottak, hogy a Megváltó adventje közel van.
1821-ben, három évvel azután, hogy Miller az ítélet
idejével foglalkozó próféciákat értelmezte, dr. Joseph Wolff, "a világ
misszionáriusa" hirdetni kezdte, hogy az Úr nemsokára eljön. Wolff
németországi zsidó családban született. Apja rabbi volt. Wolff már nagyon
fiatalon meggyőződött a keresztény vallás igazságáról. Ez az éles eszű,
érdeklődő fiú kíváncsian figyelte azokat a beszélgetéseket, amelyek atyja
házában folytak, ahol az istenfélő zsidók naponta összegyűltek, hogy népük
reményéről és váradalmáról - az eljövendő Messiás dicsőségéről és Izrael
helyreállításáról - beszéljenek. Egy napon hallott a Názáreti Jézusról, és
megkérdezte, ki az. "Egy zsidó a legtehetségesebbek közül - volt a válasz.
- De mivel azt színlelte, hogy Ő a Messiás, a zsidó törvényszék halálra ítélte.
" "Miért pusztították el Jeruzsálemet - vágott vissza a fiú -, és
miért vagyunk rabságban?" "Ó jaj, azért - válaszolt az apa -, mert a
zsidók megölték a prófétákat. " A gyermekben azonnal felmerült ez a
gondolat: "Talán Jézus is próféta volt, és a zsidók megölték, pedig
ártatlan volt. " Annyira erőt vett rajta ez az érzés, hogy sokszor
ácsorgott a keresztény templomon kívül, hogy hallja a prédikációt, de belépnie
nem volt szabad.
Mai Bibliai szakasz: Jób
35
A fejezetet itt olvashatod
el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Amikor Elihu
mondandójával idáig jutott, hallgatói valószínűleg elbóbiskoltak. Laposakat
pislogtak, ezért fel kellett emelnie a hangját (1. vers). Kihívást intéz
Jóbhoz: „Jogosnak gondolod-e, ha ezt
mondod: Igazam van Istennel szemben?” (2. vers – új prot. ford.). Ez a
héber szöveg szószerinti fordítása, de a középkorban élő rabbik túlzó
kifejezéseket használtak, amikor úgy adták vissza, hogy Jób azt mondta: az ő
igazsága nagyobb mint az Istené. Ez túlmutat azon, amit a héber szöveg
megenged.
Elihu folytatja: „Ha így szólsz: Mit érek vele, mi hasznom
abból, ha vétkezem?” (3. vers – angolból fordítva). Jóbnak, mint Istenben
hívő embernek igaza van, amikor ezt a kérdést felteszi. Mit használ a bűn az
embernek? „Mivel várhatok többet, mintha vétkezném?” (Károli). Nincs oka annak,
hogy a rabbik felső fokot (többet mint) és feltételes módot (mintha)
használjanak a szószerinti héber szövegben. Ez tévedést tulajdonítana Jóbnak,
pedig ő nem tévedett. A modern fordítások a rabbikat követték ebben az esetben.
Elihu válaszolni akar
Jóbnak (4. vers). „Tekints az égre és
lásd meg; és nézd meg a fellegeket, milyen magasan vannak feletted!” (5.
vers). Elihu azt mondja, hogy ha Jób vétkezett, és ha számosak a bűnei, milyen
hatással van az az Istenre? „… mit ártasz
néki?” (6. vers). Elihu válasza az, hogy semmit. Ha Jób igaz, mit ad az az
Istennek? Mivel az ég olyan magas, Jób nem tesz mást, minthogy akadályozza
Istent abban, hogy belépjen a képbe. Mit kap Isten Jóbtól akkor, ha Jób igaz?
(7. vers). A gonoszság és az igazság csak emberi fogalmak – mondja Elihu: „Csak a magadfajta embernek árt a bűnöd, és
az ember fiának használ igazságod" (8. vers – új prot. ford.). Sok elnyomott
ember jajgat ezen a Földön (9. vers).
De Jób nem mondja: „Hol van az én teremtő Istenem, aki éneket
ad számba éjszaka?” (10. vers – új prot. ford.). Isten itt e Földön az
állatok viselkedése által tanít és a madarak megfigyelése által ad bölcsességet
(11. vers). Az emberek kiáltanak de a gonoszok büszkesége miatt Isten nem
válaszol (12. vers). Billy Graham azt mondta, hogy a büszkeség fog
megakadályozni sok embert abban, hogy bemenjen az Isten országába. „Mert a hiábavalóságot Isten meg nem
hallgatja, a Mindenható arra nem tekint” (13. vers). De Isten szeretete nem
képez akadályt. Azért keresi az embert, hogy megváltsa. Elihu arról beszél,
hogy Jób egy bírósági tárgyalást vár: „Mivel még nem büntetett meg eléggé
haragjában, és még nem vette tudomásul, hogy mily nagy a vétek” (15. vers). Ez
nem helyes, mert ez azt jelentené, hogy a héber Biblia téved.
Elihu Istent vádolja,
hogy Isten nem gondoskodik eléggé arról, hogy haragjával meglátogassa az
emberiséget. De Jób másként tudja, és erről beszélt korábban. Elihu szidja
Jóbot azért, hogy hiábavalóságra nyitja a száját és oktalanul szaporítja a
szavakat (16. vers).
Drága Istenünk! Jóbbal együtt mi is azt akarjuk mondani,
hogy a mi igazságunk Tőled származik, és a bűn semmit sem használ nekünk. Az emberek
csúnyán félreértenek bennünket ebben az ellenséges környezetben, amelyben
élünk. Áldd meg az Érted végzett munkánkat! Ámen!
Koot van
Wyk
234. heti olvasmány A NAGY KÜZDELEM
20. fejezetéhez
(január 26 – február 1.).
Időnként azzal a feltételezéssel élünk, hogy az
1844 előtti években történt nagy ébredés pusztán amerikai tapasztalat volt,
amely William Miller és társai fáradhatatlan munkájára épült. Fontos azonban
arra emlékezni, hogy Isten nem csupán az „új világ” lakóit vezette, hanem a
régiét is, és a föld más területeihez tartozókat is.
Azoknak a személyeknek a tudását megvilágította
a Szentlélek , akik szorgalmasan kutatták a bibliai igazságot, különösképpen a
„jelenvaló igazságot”, amelyet most már meg lehetett érteni Dániel és Jelenések
könyvének próféciáinak tanulmányozásával. Ezek a Biblia-tanulmányozó emberek
nem voltak hajlandóak arra, hogy meghajoljanak az ő idejükben élő, ismert
teológusok és befolyásos egyházak teológiai megkötései előtt. Még a gyermekek
is elkezdték hirdetni Krisztus közeli eljövetelének üzenetét. A különböző
európai egyházak által, még a jezsuita renden belül is, Isten képes volt
felébreszteni hírmondóit, hogy készítsék fel a népét Krisztus eljövetelére. Az
ellenállás nagy volt a reformáció évei alatt. Mindazonáltal az üzenet sikeres
volt, és hívők tömegeit ösztönözte arra, hogy felülvizsgálják a Szentírást, és
elfogadják az első halvány fénysugarakat az új „végidők” megvilágításban.
Ezek a tapasztalatok arra tanítanak minket, hogy
soha ne fogadjuk el azt a kényelmes állapotot, hogy azt feltételezzük: a
„teljes igazságot” birtokoljuk. Mindig van valami új, valami több, amit
felfedezhetünk a Bibliában. A prófétikus könyvek különösképpen éles fénnyel
rendelkeznek, a legerőteljesebb igazságokat hordozván, amelyek a jelen időnkre
vonatkoznak. Egy új reformációt és még egy nagy ébredést várhatunk, amelyet a
Dániel és Jelenések könyvének alapos tanulmányozása alapoz meg.
René Gehring
Professzor, Bogenhofen Teológiai Szeminárium,
Ausztria
Fordította Gősi Csaba
Ámen
VálaszTörlés