Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – A nagy küzdelem 20. fejezet 1659. nap
Az 1821-1845-ig eltelt 24 év alatt Wolff sokfelé utazott.
Afrikában jártakor látogatást tett Egyiptomban és Etiópiában. Ázsiában bejárta
Palesztinát, Szíriát, Perzsiát, Bokharát és Indiát. Az Egyesült Államokba is
elment, és útközben prédikált Szent Ilona szigetén. 1837 augusztusában érkezett
New Yorkba. E városban való prédikálás után Filadelfiában és Baltimorban is
beszélt. Végül pedig eljutott Washingtonba. Itt, amint mondja, "egy
javaslatra, amelyet John Quincy Adams, a volt elnök tett a kongresszus egyik
ülésén, a Ház egyhangúlag megszavazta, hogy a kongresszusi teremben előadást
tarthatok, amelyet egy szombati napon meg is tartottam. A kongresszus teljes
tagsága, Virginia püspöke, Washington papsága és polgársága megtisztelt
jelenlétével. New Jersey és Pennsylvania kormányának tagjai éppilyen
megbecsülésben részesítettek; beszámoltam ázsiai kutatásaimról, és Jézus
Krisztus személyes uralmáról tartottam előadást. "
Dr. Wolff hatósági védelem nélkül utazta be a legbarbárabb
országokat. Sok nehézséget viselt el, és számtalanszor sodródott veszélybe.
Megverték, éheztették, rabszolgaként eladták, és háromszor halálra ítélték.
Rablók támadták meg, és néha kis híján szomjan halt. Egy alkalommal
megfosztották mindenétől, és a hegyeken át több száz mérföldet kellett
gyalogolnia. A hó az arcába vert, és meztelen lába meggémberedett a fagyott
földtől.
Amikor figyelmeztették, hogy ne menjen fegyvertelenül a vad
és ellenséges törzsek közé, azt mondta, hogy van fegyvere: "az ima, a
Krisztus iránti buzgóság és a segítségébe vetett hit. " " Szívemben
van az Isten és a felebarátaim iránti szeretet - folytatta -, kezemben pedig a
Biblia. " A héber és angol nyelvű Bibliát mindenhova magával vitte. Egyik
későbbi útjáról ez mondta: "A nyitott Bibliát kezemben tartottam. Éreztem,
hogy erőm a Könyvben rejlik, és a könyv hatalma meg fog őrizni. "
Rendületlenül kitartott, és az ítéletről szóló üzenetet
elvitte a lakott föld nagy részébe. Zsidók, törökök, parszik, hinduk és sok más
nemzetiség és faj között hirdette Isten Igéjét e népek nyelvén. Mindenütt
elmondta, hogy közeleg a Messiás uralma.
Amikor Bokharában járt, egy távoli elszigetelt nép között
találkozott az Úr közeli eljövetelének tanításával. A jemeni araboknak
"van egy Seera nevezetű könyvük, amely hírt ad Krisztus második
eljöveteléről, dicsőséges uralmáról; és 1840-re nagy események bekövetkeztét
várják. " "Jemenben... hat napot töltöttem Rékáb fiaival, akik nem
isznak bort, nem plántálnak szőlőt, nem vetnek magot, sátorban laknak, és
megemlékeznek a jó öreg Jonadábról, Rékáb fiáról. Közöttük találtam Dán
törzséből való izraelitákat is... kik Rékáb fiaival együtt várják az ég
felhőiben hamarosan megérkező Messiást. "
Egy másik misszionárius hasonló tanítással találkozott a
tatárok országában. Egy tatár pap megkérdezte a misszionáriustól, hogy mikor
jön el Jézus másodszor. Amikor a misszionárius azt felelte, hogy erről semmit
nem tud, úgy tűnt, hogy a papot nagyon meglepte annak a tudatlansága, aki magát
a Biblia tanítójának vallja. Ez a pap elmondta, hogy meggyőződése a prófécia
alapján, hogy Krisztus 1844 táján fog eljönni.
Angliában az advent üzenetet már 1826-ban hirdették. A
mozgalom itt nem öltött olyan határozott formát, mint Amerikában. Az advent
pontos idejéről nem esett olyan sok szó. Azt a nagyszerű igazságot azonban,
hogy Krisztus nemsokára eljön hatalommal és dicsőséggel, sokfelé hirdették. És
nem is csupán az államegyházon kívüliek és az onnan kiszakadtak között. Mourant
Brock angol író szerint mintegy hétszáz anglikán lelkész ajkáról hangzott
"Isten országának ez az evangéliuma". Nagy-Britanniában is hirdették,
hogy az Úr eljövetelének ideje: 1844. Az Egyesült Államokból
széltében-hosszában terjedtek az adventről szóló kiadványok. Voltak olyan
könyvek és folyóiratok, amelyeket Angliában újra megjelentettek. 1842-ben pedig
az angol származású Robert Winter, aki Amerikában fogadta el az advent hitet,
visszatért szülőhazájába, hogy hirdesse az Úr eljövetelét. Sokan csatlakoztak
hozzá ebben a munkában, és Anglia különböző részein felhangzott az ítéletről
szóló tanítás.
A barbár Dél-Amerikában, ahol Róma papsága mesterkedett,
Lacunza, egy spanyol jezsuita utat talált a Szentíráshoz, és magáévá tette azt
az igazságot, hogy Krisztus nemsokára visszajön. Érezte, hogy kötelessége
másokat is figyelmeztetni erre. De el akarta hárítani Róma rosszallását, ezért
nézeteit "Rabbi Ben-Ezra" álnév alatt adta ki, megtért zsidónak
nevezve magát. Lacunza a XVIII. században élt, de könyve csak kb. 1825-ben jutott
el Londonba, ahol angol nyelvre lefordították. E kiadvány fokozta azt az
érdeklődést, ami Angliában a második advent iránt már ébredezni kezdett.
Németországban ezt a hittételt Bengel evangélikus lelkész,
neves teológus és bibliakritikus már a XVIII. században hirdette. Bengel,
miután befejezte tanulmányait, "a teológia tanulására szentelte magát. A
gyermekkori szoktatás és fegyelmezés, valamint komolysága és vallásossága az
ifjút alkalmassá tette e komoly munkára. Bengel is vallási kételyekkel és
problémákkal vívódott, mint a hozzá hasonló, gondolkodó ifjak. Mély
megindultsággal beszélt arról a sok nyílról, amely szegény szívét meggyötörte
és ifjúkorát megnehezítette. " Miután a württembergi egyháztanács tagja lett,
támogatta a vallásszabadság ügyét. "Bár védte az egyház jogait és
kiváltságait, szót emelt mindazok szabadságjogaiért, akik lelkiismereti okokból
ki akartak lépni egyházukból." Álláspontjának jótékony hatása szülőföldjén
még mindig érezhető.
Mai Bibliai szakasz: Jób
37
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Elihu végre elérkezik
hosszú szónoklatának a végéhez. Ez a fejezet az utolsó és az agya üres lesz.
Egy majdnem panteista szemszögből tekinti Istent, mint esőt és vihart a 36.
fejezetben. Első pillantásra úgy tűnik, hogy csak jelzi ezeknek az esővel
kapcsolatos jelenségeknek a megteremtését, de ebben a fejezetben az álláspontja
pontosan olyan, amilyen Dr. Kellogg álláspontja volt Ellen White idejében,
amikor Istent egyenlővé tette a természettel. Emiatt Ellen White figyelmeztette
őt.
Elihu megrendül a
vihartól és benne Isten jelenlététől. Ezt mondja: „Hallgassátok figyelmesen mennydörgését és a morajlást, mely szájából
jön ki” (2. vers – új prot. ford.). Az Ő fénye, vagy villámlása a világ
végéig terjed, és addig hallatszik az Ő hangja is. Nagy és csodálatos dolgokat
tesz, amelyeket mi nem ismerünk, de hangja mégis hallható (1-5. vers). Elihu
azt mondja, hogy amikor az eső esik, az mindig Isten utasítására történik. Ha
havazik, Isten küldte azt (1-6. vers). Egyesek (akiket deistáknak neveznek) azt
hiszik, hogy felhúzta a természeti törvények óráját, aztán hagyta, hogy a föld
magától működjön. A panteizmus azt mondja, hogy még a mennydörgés is Isten
hangja. Úgy tűnik, hogy ez Elihu nézete is, amikor ezt mondja: „Minden ember kezét lepecsétli, hogy
megismerje minden halandó, hogy az ő műve” (6. vers).
Minden ember kezében
ott van a lehetőség, hogy megtudja, létezik egy Teremtő. A tagadás ostobaság.
Elihunak itt igaza van. „A vadállat is
rejtekébe húzódik, és búvóhelyén tanyázik” (8. vers – új prot. ford). Elihu
valószínűleg azt akarja mondani, hogy visszatérnek alvóhelyükre, mert Isten oda
kényszerítette őket. Valószínűleg oda próbál kilyukadni, hogy Jóbra is Isten
kényszerítette rá a betegséget.
A 8. versnek többféle
fordítása is van. A leghelyesebb az, hogy úgy lássuk ezt a verset, ahogy Mózes
értette, és ahogyan leírta. A metsző, hideg szél északról jön, a forgószél meg
délről. „Isten leheletétől jég támad, a
víz felszíne jégpáncél lesz” (10. vers – új prot. ford.). Ő tölti meg a sűrű
felhőt vízzel, és Ő szórja szét a villámokat is a föld fölött (10-12. vers).
Ebben a szakaszban Elihu egy óceánról beszél, amelyből Isten hideget és árvizet
hoz elő. A felhő másik oldalán egy jégbevonat van azért, hogy Isten szekere,
amely ide-oda kanyarog és körös-körül forog, ne törje át a felhőt és ne szórja
a fényét. Elihu igyekszik összehangolni a mennyei történéseket (meteorológia)
az egyiptomi kultusszal és a panteizmusnál köt ki, egyenlővé téve Istent a
természettel. Mózes és Jób nem értenek egyet ezzel a nézettel.
Elihu azt akarja, hogy
Jób figyeljen Isten csodáira (13. vers). Ez egy új téma kezdete, amelyet a
következőkben akar kidolgozni és megkérdezi: Ismered Isten tetteit? Tudod-e,
hogy villám fénye hogyan cikázik a felhőben? Tudod-e, hogy mit tanítanak a
felhők? Ismered-e annak a csodáit, Akinek tökéletes a tudása? Tudod-e, hogy
hogyan marad a föld meleg, és miért van szükség téli ruhára? Te terjesztetted
ki az eget? Hol voltál Jób, amikor Isten mindezeket cselekedte? (14-17. vers).
Elihu most gúnyos
hangra vált. Nem törődik azzal, hogy mit mond: „Mondd meg nekünk, mit mondjunk
Neki?” „Mi nem tudunk beszélni az Istennel a sötétség miatt.” „Kell-e szólni
Neki, ha beszélni akarunk?” „El kell-e mondani az embernek a titkokat?” „Nem
látják a fényt, hiszen a fényes égboltra sem tudnak felnézni, miután a szél
elkergette a felhőket” (18-20. vers). Ám aztán valamilyen oknál fogva Elihu
abbahagyja a gúnyolódást, és összehasonlítja Istent az arannyal és kijelenti,
hogy Isten egy félelmetes ragyogás (21. vers).
Végül Elihu néhány
nagyon cinikus megjegyzést tesz: „A
Mindenhatót nem tudjuk megtalálni, hatalma fenséges. A jogot és a teljes
igazságot mégsem nyomja el” (23. vers - új prot. ford.). Nem tehetjük, hogy
ne Sátán hangját halljuk itt. Ez már nem Elihu. Ez már a mennyei lázadás
története, amely megismétlődik itt a földön. Megjegyzése cinikus: "ezért
félik Őt az emberek" (23. vers). Elihu utolsó cinikus megjegyzése azonos
Lucifer mennyei, és sátán későbbi, földi kijelentésével: Isten nem tekint azokra,
akik bölcsszívűek. Ez nem biblikus. Sátán felhasználta ugyan eszközként Jób
barátait, de most leveszi álarcát, és ez arra készteti Istent, hogy belépjen a
párbeszédbe.
Drága
Istenünk! Néha hirtelen rájövünk arra, hogy barátaink nem egyebek, mint sátán
eszközei. De keserű tapasztalataink leleplezik sátánt, és szemtől szembe
láthatjuk őt, úgy amilyen. Szeretjük a barátainkat, de nem közösködünk
sátánnal. Mi Téged keresünk. Ámen!
Koot van
Wyk
234. heti olvasmány A NAGY KÜZDELEM
20. fejezetéhez
(január 26 – február 1.).
Időnként azzal a feltételezéssel élünk, hogy az
1844 előtti években történt nagy ébredés pusztán amerikai tapasztalat volt,
amely William Miller és társai fáradhatatlan munkájára épült. Fontos azonban
arra emlékezni, hogy Isten nem csupán az „új világ” lakóit vezette, hanem a
régiét is, és a föld más területeihez tartozókat is.
Azoknak a személyeknek a tudását megvilágította
a Szentlélek , akik szorgalmasan kutatták a bibliai igazságot, különösképpen a
„jelenvaló igazságot”, amelyet most már meg lehetett érteni Dániel és Jelenések
könyvének próféciáinak tanulmányozásával. Ezek a Biblia-tanulmányozó emberek
nem voltak hajlandóak arra, hogy meghajoljanak az ő idejükben élő, ismert
teológusok és befolyásos egyházak teológiai megkötései előtt. Még a gyermekek
is elkezdték hirdetni Krisztus közeli eljövetelének üzenetét. A különböző
európai egyházak által, még a jezsuita renden belül is, Isten képes volt
felébreszteni hírmondóit, hogy készítsék fel a népét Krisztus eljövetelére. Az
ellenállás nagy volt a reformáció évei alatt. Mindazonáltal az üzenet sikeres
volt, és hívők tömegeit ösztönözte arra, hogy felülvizsgálják a Szentírást, és
elfogadják az első halvány fénysugarakat az új „végidők” megvilágításban.
Ezek a tapasztalatok arra tanítanak minket, hogy
soha ne fogadjuk el azt a kényelmes állapotot, hogy azt feltételezzük: a
„teljes igazságot” birtokoljuk. Mindig van valami új, valami több, amit
felfedezhetünk a Bibliában. A prófétikus könyvek különösképpen éles fénnyel
rendelkeznek, a legerőteljesebb igazságokat hordozván, amelyek a jelen időnkre
vonatkoznak. Egy új reformációt és még egy nagy ébredést várhatunk, amelyet a
Dániel és Jelenések könyvének alapos tanulmányozása alapoz meg.
René Gehring
Professzor, Bogenhofen Teológiai Szeminárium,
Ausztria
Fordította Gősi Csaba
Ámen ✝️🛐🙏
VálaszTörlés