Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Te milyennek látod azt az Istent, Akit Lukács evangéliuma 18 bemutat?
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=Luk%C3%A1cs%2018&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=Luk%C3%A1cs%2018&version=NT-HU
A következő pontokban azt találod, ahogy a szerző meglátta Istent ebben a fejezetben. Kommentben leírhatod, hogy te milyen Istent fedeztél fel ebben a fejezetben. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, akkor válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
1. Istent nem kell kérlelni és győzködni. A szegény özvegyasszonynak a hamis bírót kérlelni, győzködni és zaklatni kellett, hogy igazságot tegyen. Ez a példázat nem a hasonlóságokat emeli ki, hanem a különbözőségeket. A hamis bíró mindenben az ellentéte volt Istennek. Isten szeret bennünket, javunkat akarja, igazságot akar szolgáltatni nekünk, amilyen hamar csak lehet. Lukács így fogalmaz: „Vajon az Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? És várakoztatja-e őket?” Isten nem akar várakoztatni bennünket. Az ismételt kérésre nem Istennek van szüksége, hanem nekem. Minél többször elismétlem a kérésemet, annál inkább növekszik a bizalmam abban, Akitől kérek.
2. Akit Isten tart igaznak, aki önmagát tarja igaznak, vagy akit mások tartanak igaznak. A farizeusok önmagukat igaznak tartották és a nép is igaznak tartotta őket. Ez a fejezet arról beszél, hogy Isten nem biztos, hogy igaznak tartja ezeket. Isten azt tartotta igaznak, akit a többiek nem tartottak annak, történetesen a vámszedőt. A Bibliában több helyen olvasunk arról, hogy a vámszedőket a bűnösök közé sorolják. Nem az a fontos, hogy ki tartja önmagát igaznak, vagy kit tartanak annak mások, hanem az, hogy Isten kit tart igaznak.
3. Isten a bizalmunkra pályázik. Két példa is erről szól ebben a fejezetben. Egy pozitív és egy negatív. A gyermek bízik szüleiben és ezt a fajta bizalmat várja el Isten tőlünk is. A gazdag ifjú a vagyonában bízik, ami tönkreteszi az Istennel való kapcsolatát.
4. Aki önerejében bízik, annak mindig lesz egy fogyatkozása, amely kizárja őt Isten országából. A gazdag ifjú felsorol mindent, amit megtett azért, hogy örök élete legyen. Viszont Jézus azt mondta, hogy még van egy fogyatkozása. Ha saját erőnkből és érdemeinkből akarunk üdvözülni, mindig lesz még egy fogyatkozásunk, amivel nem tudunk mit kezdeni. Ezért jobb, ha az üdvösségünket Jézusra bízzuk, mert neki nincs egyetlen fogyatkozása sem.
5. Isten nem akarja, hogy elszalasszuk az igazi lehetőséget. A vak ember nem akarta elszalasztani élete lehetőségét, amikor Jézus arra járt, ahol ő élt. Hangosan kiáltott és nem engedte meg, hogy bárki is akadályozza Őt ebben. Nem akarta, hogy Jézus elmenjen mellette és vele ne történjék meg a csoda. Mi se engedjük, hogy Jézus elmenjen mellettünk és velünk ne történjék semmi. Legyünk olyan kitartóak, mint ez az ember, gyógyuljunk meg mi is és kövessük Jézust bárhová megy!
6. Ezen kívül még egy olyan Istent látunk:
a. akinek soha nem vagyunk terhére
b. aki nem veszi zaklatásnak, ha Hozzá folyamodunk
c. aki igaz Bíró
d. aki szereti az igazságosságot és igazságot szolgáltat
e. akit nem lehet elkápráztatni vallásos cselekedetekkel, mert Ő a szívet vizsgálja
f. aki olyat is meglát egy szívben, amit mi nem látunk
g. aki meg akar igazítani bennünket
h. aki azt akarja, hogy tudjuk és meg legyünk győződve arról, hogy Ő jó
i. aki soha nem marad az ember adósa
j. aki meghallja a Hozzá őszintén folyamodók kiáltását
k. aki kíváncsi arra, hogy mit várunk Tőle
Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy ne szalassza el a lehetőséget, amikor Te közel jössz hozzá, hanem éljen azzal a lehetőséggel, hogy Te csodát tegyél az életében, Jézus nevében, Ámen
Olvasmány – E.G. White JÉZUS ÉLETE 66.67 fejezet
66. fejezet – KÜZDELEM (2. rész)
Istenről alkotott felfogásuk formálta jellemüket is. Ahogyan nézetük szerint Ő nem érdeklődik az ember iránt, úgy ők is kevéssé törődtek egymással: nemigen volt egység közöttük. Mivel nem ismerték el a Szentlélek befolyását az ember cselekedeteire, ereje nem nyilvánult meg életükben. A többi zsidóhoz hasonlóan ők is igen büszkék voltak, amiért születésük révén Ábrahám gyermekei, és szigorúan ragaszkodnak a törvény követelményeihez, viszont hiányzott náluk a törvény valódi lelkülete és Ábrahám hite, jósága. Természetes rokonszenvük szűk körre terjedt ki. Hitték, hogy minden ember biztosíthatja magának az élet kényelmét és áldásait, de szívüket nem érintették mások szükségletei, szenvedései. Önmaguknak éltek.
Krisztus szavaival és tetteivel bizonyságot tett az isteni erőről, mely természetfeletti eredményeket szül, a jelenlegin túli jövendő életről, valamint Istenről, az emberiség Atyjáról, aki mindig figyel gyermekeinek érdekeire. Feltárta az isteni erő jóságos, könyörületes munkáját, mely megrótta a szadduceusok önző elkülönülését. Azt tanította, hogy az ember időleges és örök javára Isten indítja a szívet a Szentlélek által. Rámutatott: tévedés azt hinni, hogy emberi erő átformálhatja a jellemet - ez csak Isten Lelke által lehetséges.
A szadduceusok elhatározták, hogy ezt a tanítást kétségbe vonják. Vitába akartak szállni Jézussal, és biztosak voltak benne, hogy rossz hírbe hozhatják, ha nem is biztosíthatják elítélését. A feltámadás témáját választották a kikérdezésre. Ha egyetért velük, még inkább megsérti a farizeusokat. Ha ellentmond nekik, elhatározták, hogy nevetségessé teszik tanítását.
A szadduceusok úgy okoskodtak, hogy ha a test mind halhatatlan, mind halandó állapotában ugyanazokból az anyagi részecskékből áll, akkor a halálból történő feltámadás után is kell lennie húsnak és vérnek, s az örökkévalóságban a földön megszakadt életnek kell folytatódnia. Ebben az esetben következtetésük szerint a földi kapcsolatok is folytatódnak, minden ugyanúgy megy tovább, mint a halál előtt, ennek az életnek a gyarlóságai, szenvedélyei ismétlődnek az eljövendő életben is.
A kérdésre adott válaszában Jézus fellebbentette a fátylat a jövendő életről. "A feltámadáskor - mondta - sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az Isten angyalai a mennyben" (Mt 22:30). Rámutatott, hogy a szadduceusok hite téves. Kiindulópontjuk hamis. "Tévelyegtek, - tette hozzá - mivelhogy nem ismeritek sem az írásokat, sem az Istennek hatalmát" (Mt 22:29). Nem képmutatással vádolta őket, mint a farizeusokat, hanem hitbeli tévelygéssel.
A szadduceusok azzal hízelegtek maguknak, hogy a világon a legszigorúbban ragaszkodnak az Írásokhoz. Jézus azonban megmutatta, hogy nem ismerik azok valódi értelmét. A tudást csak a Szentlélek világossága teheti helyére a szívben. Zavaros hitük és értelmi sötétségük oka Jézus szerint, hogy nem ismerik sem az Írásokat, sem az Isten hatalmát. Isten titkait véges okoskodásuk keretei közé akarták szorítani. Krisztus felhívta őket: nyissák meg értelmüket a szent igazságok előtt, ez kiszélesíti és elmélyíti felfogásukat. Ezrek válnak hitetlenekké, mert véges elméjük nem értheti meg Isten titkait. Nem tudják megmagyarázni az isteni erő csodás megnyilatkozását, a gondviselést, ezért az ilyen erő bizonyítékait elutasítják, azt a természet olyan működésének tulajdonítják, amit még kevésbé tudnak megmagyarázni. A bennünket körülvevő rejtélyek egyetlen kulcsa, ha felismerjük bennük Isten jelenlétét és erejét. Az embernek el kell ismernie Istent, a világegyetem Teremtőjét, aki parancsol és végrehajt mindeneket. Átfogóbb ismerettel kell rendelkeznie Isten jelleméről és művének titkairól.
Krisztus kijelentette hallgatóinak, hogy ha nem létezne feltámadás a halálból, az Írásoknak - melyekben állítólag hisznek - semmi hasznuk nem volna. Így szólt: "A halottak feltámadása felől pedig nem olvastátok-é, amit az Isten mondott néktek, így szólván: Én vagyok az Ábrahám Istene és az Izsák Istene, és a Jákób Istene; az Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene" (Mt 22:31-32). Isten nyilvántartja a számunkra nem létező dolgokat. Kezdettől látja a véget, munkájának eredményét úgy tekinti, mintha már bevégezte volna. A drága holtak Ádámtól kezdve egészen a legutolsó meghaló szentig meghallják majd Isten Fiának hangját, s előjönnek a sírból a halhatatlan életre. Isten az ő Istenük lesz, ők pedig az Ő népe lesznek. Meghitt, gyöngéd kapcsolat fog fönnállni Isten és a feltámadott szentek között. Ezt az állapotot - melyet terve előirányzott - úgy tekinti, mintha máris létezne. Isten számára a holtak élnek.
Krisztus szavaival elhallgattatta a szadduceusokat. Nem tudtak válaszolni neki. Egyetlen szót sem mondott, melybe a legkisebb mértékben is bele tudtak volna kapaszkodni, hogy elítélhessék. Ellenségei semmit sem nyertek, csak a nép megvetését.
A farizeusok mégsem adták föl a reményt, hogy olyan kijelentést csikarhatnak ki belőle, melyet felhasználhatnak ellene. Rávettek egy bizonyos tanult írástudót, kérdezze meg Jézust, a törvény tíz parancsolata közül melyik a legnagyobb jelentőségű.
A farizeusok az első négy parancsolatot dicsőítették, melyek az ember kötelességére mutatnak Alkotója iránt. Szerintük ez sokkal lényegesebb, mint a másik hat, mely az ember embertársaival szembeni kötelességét határozza meg. Ennek eredményeként nagyban hiányzott náluk a gyakorlati kegyesség. Jézus megmutatta a népnek ezt az óriási hiányosságukat, és a jó cselekedetek szükségességét. Kijelentette, hogy a fát gyümölcseiről ismerik meg. Emiatt azzal vádolták, hogy az utolsó hat parancsolatot az első négy fölé emeli.
A törvénytudó közvetlenül kérdezte meg Jézust: "Melyik az első minden parancsolatok között?" Krisztus válasza is egyenes és ellentmondhatatlan: "Minden parancsolatok között az első: Halljad Izrael: Az Úr, a mi Istenünk egy Úr. Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat. " A második hasonlatos az elsőhöz - mondta Krisztus -, mert abból következik: "Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat" (Mk 12: 28-31). "E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták" (Mt 22: 40).
